/ Published in Családi kör

Családi Kör: A késlekedő szembenézés

 

2009. szeptember

Urambátyámos cenzúra

Elmúlt a felháborodás, a harag, a szégyen és a diktatúra kora. Cenzúra?! – kérdezi tőlem nyomatékosan az egyik nyugati újságíró – létezik? Hogyne lenne, csakhogy egykor elvtársaknak kellett szólítani a cenzorokat, ma azonban, kötelezően az uram megszólítás illeti meg őket ebben az urambátyámos kisebbségben.

Játék a tűzzel

Polémiát váltott ki a magyarországi sajtóban Raffai Ernő, az Antall-kormány honvédelmi minisztériumi államtitkárának nyilatkozata, mely szerint Magyarországnak 1989-től 1990-ig fél tucat lehetősége volt a trianoni határok módosítására. Az Antall-kormány államtitkára, például, azt bizonygatja, hogy ha Magyarország a horvát-szerb háborúban Horvátország oldalára áll, akkor megteremtődött volna annak lehetősége hogy  visszanyerje a Délvidéket. Antall József miniszterelnök azonban habozott. Raffay azzal is kérkedik, hogy ő volt a a rossz emlékű Kalasnyikov-botrány egyik szereplője, aki nagy mennyiségű fegyvert küldött a horvátoknak, amit – mellesleg – a szerb katonai rendőrség játszva lefülelt, és ami 1991-ben igen sok kellemetlenséget okozott a vajdasági magyaroknak. Azonban ez a körülmény egy cseppet sem izgatta a magyarországi magyarokat. Raffay híresztelését, kommentálta Katona Tamás volt külügyminiszteri államtitkár: „a Trianon felülvizsgálatára vonatkozó megnyilatkozások akkori nem voltak annyira divatban, mint mostanában.” Lőrincz Kálmán, a Magyar Hadsereg akkori parancsnoka pedig röviden és velősen a következőket válaszolta „Álmokkal már akkor sem foglalkoztunk”.

Szent Ágoston egyetlen esélye

Vajon mit mondana Szent Ágoston, ha visszatérne közénk? Mit szólna a  tévedhetetlenségükkel kérkedőkhöz akik megvető pillantással méricskélik a megtérőt, aki vallomásainak jelentős részében saját tévelygéseit gyónja meg. Ujjal mutogatnának rá. Milyen nehezen talált rá az igazi hitre és milyen sok tévelygés árán, mondogatnák. Gyámoltalan szerzet. Lám, ők nem pazarolták a drága időt, egy nap alatt köpenyeget cseréltek, és percek alatt megtalálták az örökigazságot. Esetleg kegyet gyakorolnának felette, ha beiratkoznának a pártjukba, amelynek hatalma van a média felett.

Tükör előtt

Olvasom néhány felelős kisebbségi magyar politikus nyilatkozatát a Magyar Nemzeti Tanács eddigi munkájáról. Továbbra is hiányzik az őszinte és felelősségteljes hang. Nem lesz jó, ha a hibákat mindig másokban keressük. Egyszer mégis csak a tükörbe kellene néznünk. Nem elég könnyelmű ígéreteket adni, miszerint újbor kerül a régi tömlőkbe. Valamikor a tömlőket is cserélni kell. Új nemzedékek állnak a küszöbön, a nemzedék tagjai közül egyik-másik már bebizonyította rátermettségét, ami azt bizonyítja, hogy a vajdasági magyar közösségben van elég erőtartalék, kitartott a kilencvenes években, megérdemli tehát az őszinte hangot. Nem szabad a szőnyeg alá seperni a fiaskókat, a kudarcokat, a politikai meghunyászkodásokat.  Bekövetkezett a sorsöntő pillanat, amikor el kell dőlnie, hogy a jelenlegi politikai vezetés élvezi-e a szavazópolgárok bizalmát vagy sem. Bármilyen is legyen a végeredmény – én annak örülnék a legjobban, ha a bizalom létrejönne és közvetlen módon, titkos szavazással választanánk meg a nemzeti tanácsot. – a választópolgárokat nem lehet mi több nem szabad felelőssé tenni. Nem lehet! Eddig még egyetlen vezetőségnek sem sikerült leváltania a saját népét.

A genocídium szakmai elkendőzése

Megérkezett Nenad Dimitrijevic Újvidékre, ahol immár öt éve nem járt. Befejezte a könyvét a háborús bűnökről, a múlttal való szembenézésről, a jog és az erkölcs viszonyáról. Amint látom, ez a kérdés elméleti síkon tisztázásra vár, merem remélni, hogy Nenad Dimitrijevic könyve szerbiai viszonylatban is hozzájárul a kérdés tisztázásához, annál is inkább, mert vannak jogászprofesszorok, akik a genocídium  elkendőzéséből szakmai  fortélyt űznek.

Jutalom és kétely

Csak a jó ég tudja, hányszor kell tévednem, hogy legalább egyszer rátaláljak az igazságra, amelynek hála még nagyobb kétely ébred fel benne, mert beláttam, hogy nincsenek nagy tettek, csak szép tettek vannak.

Az én rendem

Álmodtam a régi újvidéki villamosok zajáról meg a rendről, melyben muszáj volt tévelyegni.

A mentalitásról és az államról

Utazás Isztriába. Végre, eljutok abba a régióba, amely a balkáni háborúk idején az emberek megőrizték józan eszüket. Nacionalista párt ott soha sem nyert választásokat.  Wolfgang Klotz barátommal átlépjük a horvát határt, az utak kiválóak, falvakon, városkákon haladunk. Mindenütt tisztaság. Fokról-fokra érzékelhető a mentalitásváltás. Kezdődik azzal, hogy az emberek a szemétkosárba dobják a szememet.  Ezt és sok más apró jelet csak akkor érzékeli az ember, ha személygépkocsival utazik. Nekem ez idáig erre nemigen volt alkalmam. Figyelem az apró átmeneteket és a végleges váltást. Nincs min csodálkozni, hogy a nyugati rész nem akart egy államban élni a keletivel. Nem csak a politika különbözött, nem csak a nyelv és a kultúra nem egyezet, hanem eltérők voltak a szokások, a magatartásmód, a hétköznapi élet is.

Perem és központ

Nenad Popović barátom a Durieux Könykiadó tulajdonosa meséli, hogy a horvát értelmiségiek egyre nagyobb számban távoznak Zágrábból. Isztriába vagy Dalmáciába költöznek, illetőleg Eszékre, mert a fővárostól idegenkednek, már csak akkor utaznak oda, ha nagyon muszáj. A magyarországi helyzetre gondolok. Itt Budapest vonzereje továbbra is óriási. Vidéki írónak maradni eleve behozhatatlan hátrányt jelent. Aki fiatal és érvényesülni akar, Budapestre költözik. És a budapesti médiát olvasva rögtön észrevehető, hogy melyik író költözött fel Budapestre, mert egyszeriben nagyobb publicitást kap.

Szülőhely és temető

Az isztriai éjszakában, egészen távol, vagy tíz kilométerre felragyog a tenger. Slavko Goldštein 1941 című könyvét lapozgatom. Az ismert horvát értelmiségi 1941-ben csatlakozott Tito partizánjaihoz. 2007-ban megjelent könyvét azzal a gondolattal fejezi be, hogy a 20. század a nagy eszmények szülőhelye és temetője volt. Élete egyik legfontosabb tanulsága, hogy az eszményekben kétkedni kell. Mert, amint elnézem, kortársaim jelentős része még ki sem ábrándult az egyik eszményből máris fennhangon hirdeti a másikat.

Fájdalmas kérdések

Köröskörül a szelíd isztriai dombok és a tenger. A villa kertjében ülök a komputer mellett. A táj szépségének hatása alatt kérdem magamtól, hogy lesz-e időm befejezni mindazt, amit elterveztem. A szépség is kín.

A szembenézésről

Vendéglátóm Nenad Popović a késő éjszakába nyúló szokásos esti beszélgetések során tájékoztat arról is, hogy Horvátországban egyre több könyv jelenik, amelyek arról szólnak, hogy a megszálló olaszok másként viselkedtek a zsidókkal szemben, mint a németek. A revíziót éppen a zsidó értelmiségiek kezdeményezték. Eszembe jut Sinkó Ervin Drvari naplója, és kérdezem, hogy megjelenik-e annak cenzúrázatlan változata. A könyvet azért cenzúrázták, mert jobb szín
be állította a megszálló olaszokat, mint a hivatalos történelem. Bizonyára nem lesz új kiadás, mert Sinkó Ervinre nem gondol immár senki, még azt sem tudni, kik cenzúráztak. Persze van másféle cenzúra is, kollektív és önkéntes. Nenad Popovićtyal a bácskai magyar tömegsírokról beszélgetek, miután kiviláglik, hogy az egész Bácska tele van ilyen tömegsírral. A belgrádi hatalom mély hallgatásba borul, vele együtt a belgrádi média is. Ez bizony a kollektív és önkéntes cenzúra. Egy németországi tanácskozáson szóvá tettem, hogy ha a partizánok galádságaival időben szembesítik a többségi nemzetet, többek között, hogy mi játszódott le a bácskai magyarokkal, akkor talán Srebrenicára sem került volna sor. Bizonyára akkor felébredt volna némi morális reflex és felelősségérzet. Sokan azt állítják, hogy a srebreniciai genocídiummal való szembenézés túl korai lenne. Tételezzük fel – bár erről egy cseppet sem vagyok meggyőződve -, hogy igazuk van. De a bácskai vérbosszú immár több mint hatvan évvel ezelőtt történt és a szembenézés mindmáig elmaradt. Akkor talán mégsem az időbeli distancia hiányával kellene mentegetőzni.

Családi Kör, 2009. szeptember 10.

2009. szeptember
Urambátyámos cenzúra
Elmúlt a felháborodás, a harag, a szégyen és a diktatúra kora. Cenzúra?! – kérdezi tőlem nyomatékosan az egyik nyugati újságíró – létezik? Hogyne lenne, csakhogy egykor elvtársaknak kellett szólítani a cenzorokat, ma azonban, kötelezően az uram megszólítás illeti meg őket ebben az urambátyámos kisebbségben.
Játék a tűzzel
Polémiát váltott ki a magyarországi sajtóban Raffai Ernő, az Antall-kormány honvédelmi minisztériumi államtitkárának nyilatkozata, mely szerint Magyarországnak 1989-től 1990-ig fél tucat lehetősége volt a trianoni határok módosítására. Az Antall-kormány államtitkára, például, azt bizonygatja, hogy ha Magyarország a horvát-szerb háborúban Horvátország oldalára áll, akkor megteremtődött volna annak lehetősége hogy  visszanyerje a Délvidéket. Antall József miniszterelnök azonban habozott. Raffay azzal is kérkedik, hogy ő volt a a rossz emlékű Kalasnyikov-botrány egyik szereplője, aki nagy mennyiségű fegyvert küldött a horvátoknak, amit – mellesleg – a szerb katonai rendőrség játszva lefülelt, és ami 1991-ben igen sok kellemetlenséget okozott a vajdasági magyaroknak. Azonban ez a körülmény egy cseppet sem izgatta a magyarországi magyarokat. Raffay híresztelését, kommentálta Katona Tamás volt külügyminiszteri államtitkár: „a Trianon felülvizsgálatára vonatkozó megnyilatkozások akkori nem voltak annyira divatban, mint mostanában.” Lőrincz Kálmán, a Magyar Hadsereg akkori parancsnoka pedig röviden és velősen a következőket válaszolta „Álmokkal már akkor sem foglalkoztunk”.
Szent Ágoston egyetlen esélye
Vajon mit mondana Szent Ágoston, ha visszatérne közénk? Mit szólna a  tévedhetetlenségükkel kérkedőkhöz akik megvető pillantással méricskélik a megtérőt, aki vallomásainak jelentős részében saját tévelygéseit gyónja meg. Ujjal mutogatnának rá. Milyen nehezen talált rá az igazi hitre és milyen sok tévelygés árán, mondogatnák. Gyámoltalan szerzet. Lám, ők nem pazarolták a drága időt, egy nap alatt köpenyeget cseréltek, és percek alatt megtalálták az örökigazságot. Esetleg kegyet gyakorolnának felette, ha beiratkoznának a pártjukba, amelynek hatalma van a média felett.
Tükör előtt
Olvasom néhány felelős kisebbségi magyar politikus nyilatkozatát a Magyar Nemzeti Tanács eddigi munkájáról. Továbbra is hiányzik az őszinte és felelősségteljes hang. Nem lesz jó, ha a hibákat mindig másokban keressük. Egyszer mégis csak a tükörbe kellene néznünk. Nem elég könnyelmű ígéreteket adni, miszerint újbor kerül a régi tömlőkbe. Valamikor a tömlőket is cserélni kell. Új nemzedékek állnak a küszöbön, a nemzedék tagjai közül egyik-másik már bebizonyította rátermettségét, ami azt bizonyítja, hogy a vajdasági magyar közösségben van elég erőtartalék, kitartott a kilencvenes években, megérdemli tehát az őszinte hangot. Nem szabad a szőnyeg alá seperni a fiaskókat, a kudarcokat, a politikai meghunyászkodásokat.  Bekövetkezett a sorsöntő pillanat, amikor el kell dőlnie, hogy a jelenlegi politikai vezetés élvezi-e a szavazópolgárok bizalmát vagy sem. Bármilyen is legyen a végeredmény – én annak örülnék a legjobban, ha a bizalom létrejönne és közvetlen módon, titkos szavazással választanánk meg a nemzeti tanácsot. – a választópolgárokat nem lehet mi több nem szabad felelőssé tenni. Nem lehet! Eddig még egyetlen vezetőségnek sem sikerült leváltania a saját népét.
A genocídium szakmai elkendőzése
Megérkezett Nenad Dimitrijevic Újvidékre, ahol immár öt éve nem járt. Befejezte a könyvét a háborús bűnökről, a múlttal való szembenézésről, a jog és az erkölcs viszonyáról. Amint látom, ez a kérdés elméleti síkon tisztázásra vár, merem remélni, hogy Nenad Dimitrijevic könyve szerbiai viszonylatban is hozzájárul a kérdés tisztázásához, annál is inkább, mert vannak jogászprofesszorok, akik a genocídium  elkendőzéséből szakmai  fortélyt űznek.
Jutalom és kétely
Csak a jó ég tudja, hányszor kell tévednem, hogy legalább egyszer rátaláljak az igazságra, amelynek hála még nagyobb kétely ébred fel benne, mert beláttam, hogy nincsenek nagy tettek, csak szép tettek vannak.
Az én rendem
Álmodtam a régi újvidéki villamosok zajáról meg a rendről, melyben muszáj volt tévelyegni.
A mentalitásról és
az államról
Utazás Isztriába. Végre, eljutok abba a régióba, amely a balkáni háborúk idején az emberek megőrizték józan eszüket. Nacionalista párt ott soha sem nyert választásokat.  Wolfgang Klotz barátommal átlépjük a horvát határt, az utak kiválóak, falvakon, városkákon haladunk. Mindenütt tisztaság. Fokról-fokra érzékelhető a mentalitásváltás. Kezdődik azzal, hogy az emberek a szemétkosárba dobják a szememet.  Ezt és sok más apró jelet csak akkor érzékeli az ember, ha személygépkocsival utazik. Nekem ez idáig erre nemigen volt alkalmam. Figyelem az apró átmeneteket és a végleges váltást. Nincs min csodálkozni, hogy a nyugati rész nem akart egy államban élni a keletivel. Nem csak a politika különbözött, nem csak a nyelv és a kultúra nem egyezet, hanem eltérők voltak a szokások, a magatartásmód, a hétköznapi élet is.
Perem és központ
Nenad Popović barátom a Durieux Könykiadó tulajdonosa meséli, hogy a horvát értelmiségiek egyre nagyobb számban távoznak Zágrábból. Isztriába vagy Dalmáciába költöznek, illetőleg Eszékre, mert a fővárostól idegenkednek, már csak akkor utaznak oda, ha nagyon muszáj. A magyarországi helyzetre gondolok. Itt Budapest vonzereje továbbra is óriási. Vidéki írónak maradni eleve behozhatatlan hátrányt jelent. Aki fiatal és érvényesülni akar, Budapestre költözik. És a budapesti médiát olvasva rögtön észrevehető, hogy melyik író költözött fel Budapestre, mert egyszeriben nagyobb publicitást kap.
Szülőhely és temető
Az isztriai éjszakában, egészen távol, vagy tíz kilométerre felragyog a tenger. Slavko Goldštein 1941 című könyvét lapozgatom. Az ismert horvát értelmiségi 1941-ben csatlakozott Tito partizánjaihoz. 2007-ban megjelent könyvét azzal a gondolattal fejezi be, hogy a 20. század a nagy eszmények szülőhelye és temetője volt. Élete egyik legfontosabb tanulsága, hogy az eszményekben kétkedni kell. Mert, amint elnézem, kortársaim jelentős része még ki sem ábrándult az egyik eszményből máris fennhangon hirdeti a másikat.
Fájdalmas kérdések
Köröskörül a szelíd isztriai dombok és a tenger. A villa kertjében ülök a komputer mellett. A táj szépségének hatása alatt kérdem magamtól, hogy lesz-e időm befejezni mindazt, amit elterveztem. A szépség is kín.
A szembenézésről
Vendéglátóm Nenad Popović a késő éjszakába nyúló szokásos esti beszélgetések során tájékoztat arról is, hogy Horvátországban egyre több könyv jelenik, amelyek arról szólnak, hogy a megszálló olaszok másként viselkedtek a zsidókkal szemben, mint a németek. A revíziót éppen a zsidó értelmiségiek kezdeményezték. Eszembe jut Sinkó Ervin Drvari naplója, és kérdezem, hogy megjelenik-e annak cenzúrázatlan változata. A könyvet azért cenzúrázták, mert jobb színbe állította a megszálló olaszokat, mint a hivatalos történelem. Bizonyára nem lesz új kiadás, mert Sinkó Ervinre nem gondol immár senki, még azt sem tudni, kik cenzúráztak. Persze van másféle cenzúra is, kollektív és önkéntes. Nenad Popovićtyal a bácskai magyar tömegsírokról beszélgetek, miután kiviláglik, hogy az egész Bácska tele van ilyen tömegsírral. A belgrádi hatalom mély hallgatásba borul, vele együtt a belgrádi média is. Ez bizony a kollektív és önkéntes cenzúra. Egy németországi tanácskozáson szóvá tettem, hogy ha a partizánok galádságaival időben szembesítik a többségi nemzetet, többek között, hogy mi játszódott le a bácskai magyarokkal, akkor talán Srebrenicára sem került volna sor. Bizonyára akkor felébredt volna némi morális reflex és felelősségérzet. Sokan azt állítják, hogy a srebreniciai genocídiummal való szembenézés túl korai lenne. Tételezzük fel – bár erről egy cseppet sem vagyok meggyőződve -, hogy igazuk van. De a bácskai vérbosszú immár több mint hatvan évvel ezelőtt történt és a szembenézés mindmáig elmaradt. Akkor talán mégsem az időbeli distancia hiányával kellene mentegetőzni.
Családi Kör, 2009. szeptember 10A késlekedő szembenézés
2009. szeptember
Urambátyámos cenzúra
Elmúlt a felháborodás, a harag, a szégyen és a diktatúra kora. Cenzúra?! – kérdezi tőlem nyomatékosan az egyik nyugati újságíró – létezik? Hogyne lenne, csakhogy egykor elvtársaknak kellett szólítani a cenzorokat, ma azonban, kötelezően az uram megszólítás illeti meg őket ebben az urambátyámos kisebbségben.
Játék a tűzzel
Polémiát váltott ki a magyarországi sajtóban Raffai Ernő, az Antall-kormány honvédelmi minisztériumi államtitkárának nyilatkozata, mely szerint Magyarországnak 1989-től 1990-ig fél tucat lehetősége volt a trianoni határok módosítására. Az Antall-kormány államtitkára, például, azt bizonygatja, hogy ha Magyarország a horvát-szerb háborúban Horvátország oldalára áll, akkor megteremtődött volna annak lehetősége hogy  visszanyerje a Délvidéket. Antall József miniszterelnök azonban habozott. Raffay azzal is kérkedik, hogy ő volt a a rossz emlékű Kalasnyikov-botrány egyik szereplője, aki nagy mennyiségű fegyvert küldött a horvátoknak, amit – mellesleg – a szerb katonai rendőrség játszva lefülelt, és ami 1991-ben igen sok kellemetlenséget okozott a vajdasági magyaroknak. Azonban ez a körülmény egy cseppet sem izgatta a magyarországi magyarokat. Raffay híresztelését, kommentálta Katona Tamás volt külügyminiszteri államtitkár: „a Trianon felülvizsgálatára vonatkozó megnyilatkozások akkori nem voltak annyira divatban, mint mostanában.” Lőrincz Kálmán, a Magyar Hadsereg akkori parancsnoka pedig röviden és velősen a következőket válaszolta „Álmokkal már akkor sem foglalkoztunk”.
Szent Ágoston egyetlen esélye
Vajon mit mondana Szent Ágoston, ha visszatérne közénk? Mit szólna a  tévedhetetlenségükkel kérkedőkhöz akik megvető pillantással méricskélik a megtérőt, aki vallomásainak jelentős részében saját tévelygéseit gyónja meg. Ujjal mutogatnának rá. Milyen nehezen talált rá az igazi hitre és milyen sok tévelygés árán, mondogatnák. Gyámoltalan szerzet. Lám, ők nem pazarolták a drága időt, egy nap alatt köpenyeget cseréltek, és percek alatt megtalálták az örökigazságot. Esetleg kegyet gyakorolnának felette, ha beiratkoznának a pártjukba, amelynek hatalma van a média felett.
Tükör előtt
Olvasom néhány felelős kisebbségi magyar politikus nyilatkozatát a Magyar Nemzeti Tanács eddigi munkájáról. Továbbra is hiányzik az őszinte és felelősségteljes hang. Nem lesz jó, ha a hibákat mindig másokban keressük. Egyszer mégis csak a tükörbe kellene néznünk. Nem elég könnyelmű ígéreteket adni, miszerint újbor kerül a régi tömlőkbe. Valamikor a tömlőket is cserélni kell. Új nemzedékek állnak a küszöbön, a nemzedék tagjai közül egyik-másik már bebizonyította rátermettségét, ami azt bizonyítja, hogy a vajdasági magyar közösségben van elég erőtartalék, kitartott a kilencvenes években, megérdemli tehát az őszinte hangot. Nem szabad a szőnyeg alá seperni a fiaskókat, a kudarcokat, a politikai meghunyászkodásokat.  Bekövetkezett a sorsöntő pillanat, amikor el kell dőlnie, hogy a jelenlegi politikai vezetés élvezi-e a szavazópolgárok bizalmát vagy sem. Bármilyen is legyen a végeredmény – én annak örülnék a legjobban, ha a bizalom létrejönne és közvetlen módon, titkos szavazással választanánk meg a nemzeti tanácsot. – a választópolgárokat nem lehet mi több nem szabad felelőssé tenni. Nem lehet! Eddig még egyetlen vezetőségnek sem sikerült leváltania a saját népét.
A genocídium szakmai elkendőzése
Megérkezett Nenad Dimitrijevic Újvidékre, ahol immár öt éve nem járt. Befejezte a könyvét a háborús bűnökről, a múlttal való szembenézésről, a jog és az erkölcs viszonyáról. Amint látom, ez a kérdés elméleti síkon tisztázásra vár, merem remélni, hogy Nenad Dimitrijevic könyve szerbiai viszonylatban is hozzájárul a kérdés tisztázásához, annál is inkább, mert vannak jogászprofesszorok, akik a genocídium  elkendőzéséből szakmai  fortélyt űznek.
Jutalom és kétely
Csak a jó ég tudja, hányszor kell tévednem, hogy legalább egyszer rátaláljak az igazságra, amelynek hála még nagyobb kétely ébred fel benne, mert beláttam, hogy nincsenek nagy tettek, csak szép tettek vannak.
Az én rendem
Álmodtam a régi újvidéki villamosok zajáról meg a rendről, melyben muszáj volt tévelyegni.
A mentalitásról és az államról
Utazás Isztriába. Végre, eljutok abba a régióba, amely a balkáni háborúk idején az emberek megőrizték józan eszüket. Nacionalista párt ott soha sem nyert választásokat.  Wolfgang Klotz barátommal átlépjük a horvát határt, az utak kiválóak, falvakon, városkákon haladunk. Mindenütt tisztaság. Fokról-fokra érzékelhető a mentalitásváltás. Kezdődik azzal, hogy az emberek a szemétkosárba dobják a szememet.  Ezt és sok más apró jelet csak akkor érzékeli az ember, ha személygépkocsival utazik. Nekem ez idáig erre nemigen volt alkalmam. Figyelem az apró átmeneteket és a végleges váltást. Nincs min csodálkozni, hogy a nyugati rész nem akart egy államban élni a keletivel. Nem csak a politika különbözött, nem csak a nyelv és a kultúra nem egyezet, hanem eltérők voltak a szokások, a magatartásmód, a hétköznapi élet is.
Perem és központ
Nenad Popović barátom a Durieux Könykiadó tulajdonosa meséli, hogy a horvát értelmiségiek egyre nagyobb számban távoznak Zágrábból. Isztriába vagy Dalmáciába költöznek, illetőleg Eszékre, mert a fővárostól idegenkednek, már csak akkor utaznak oda, ha nagyon muszáj. A magyarországi helyzetre gondolok. Itt Budapest vonzereje továbbra is óriási. Vidéki írónak maradni eleve behozhatatlan hátrányt jelent. Aki fiatal és érvényesülni akar, Budapestre költözik. És a budapesti médiát olvasva rögtön észrevehető, hogy melyik író költözött fel Budapestre, mert egyszeriben nagyobb publicitást kap.
Szülőhely és temető
Az isztriai éjszakában, egészen távol, vagy tíz kilométerre felragyog a tenger. Slavko Goldštein 1941 című könyvét lapozgatom. Az ismert horvát értelmiségi 1941-ben csatlakozott Tito partizánjaihoz. 2007-ban megjelent könyvét azzal a gondolattal fejezi be, hogy a 20. század a nagy eszmények szülőhelye és temetője volt. Élete egyik legfontosabb tanulsága, hogy az eszményekben kétkedni kell. Mert, amint elnézem, kortársaim jelentős része még ki sem ábrándult az egyik eszményből máris fennhangon hirdeti a másikat.
Fájdalmas kérdések
Köröskörül a szelíd isztriai dombok és a tenger. A villa kertjében ülök a komputer mellett. A táj szépségének hatása alatt kérdem magamtól, hogy lesz-e időm befejezni mindazt, amit elterveztem. A szépség is kín.
A szembenézésről
Vendéglátóm Nenad Popović a késő éjszakába nyúló szokásos esti beszélgetések során tá
jékoztat arról is, hogy Horvátországban egyre több könyv jelenik, amelyek arról szólnak, hogy a megszálló olaszok másként viselkedtek a zsidókkal szemben, mint a németek. A revíziót éppen a zsidó értelmiségiek kezdeményezték. Eszembe jut Sinkó Ervin Drvari naplója, és kérdezem, hogy megjelenik-e annak cenzúrázatlan változata. A könyvet azért cenzúrázták, mert jobb színbe állította a megszálló olaszokat, mint a hivatalos történelem. Bizonyára nem lesz új kiadás, mert Sinkó Ervinre nem gondol immár senki, még azt sem tudni, kik cenzúráztak. Persze van másféle cenzúra is, kollektív és önkéntes. Nenad Popovićtyal a bácskai magyar tömegsírokról beszélgetek, miután kiviláglik, hogy az egész Bácska tele van ilyen tömegsírral. A belgrádi hatalom mély hallgatásba borul, vele együtt a belgrádi média is. Ez bizony a kollektív és önkéntes cenzúra. Egy németországi tanácskozáson szóvá tettem, hogy ha a partizánok galádságaival időben szembesítik a többségi nemzetet, többek között, hogy mi játszódott le a bácskai magyarokkal, akkor talán Srebrenicára sem került volna sor. Bizonyára akkor felébredt volna némi morális reflex és felelősségérzet. Sokan azt állítják, hogy a srebreniciai genocídiummal való szembenézés túl korai lenne. Tételezzük fel – bár erről egy cseppet sem vagyok meggyőződve -, hogy igazuk van. De a bácskai vérbosszú immár több mint hatvan évvel ezelőtt történt és a szembenézés mindmáig elmaradt. Akkor talán mégsem az időbeli distancia hiányával kellene mentegetőzni.
Családi Kör, 2009. szeptember 10.