2009. december
Az én Európám
Sokan faggatnak, az én Európa-élményemről. A válaszom lakonikus, ugyanis az én Európám a könyvtáramban lakozik, azokban a kötetekben rejlik, amelyeket több mint negyven éven át gyűjtögettem. Bizony nem volt egyszerű feladat Pestről vonattal hazacipelni őket, ahol először a könyvkereskedések és az antikváriumok voltak a tájékozódási pontjaim. A könyvgyűjtögetés már gimnazista éveimben hóbortommá vált. Akkortájt a nyári vakáció idején haza vittem őket Szenttamásra, ősszel pedig Újvidékre szállítottam őket. Hurcoltam magammal a könyvtáramat az egyik albérletből a másikba. Összesen 17 bérelt szobám volt, míg végül beköltöztem a bankkölcsönre vásárolt saját lakásomba, ahol ma is élek. Valahogy így küszködtem egy életen át az én Európámmal.
Egy műhelybeszélgetés ürügyén
Gudrun Fischer a Böll Alapítványban tartandó műhelybeszélgetésre invitált, amelyre egy rövid bevezetőt kellett készítenem. Ezeken, a műhelybeszélgetéseken rendszerint szakértők vannak jelen, akik a bevezető után, kérdéseket tesznek fel, amelyekre kimerítő választ várnak. A résztvevők tudása, érdeklődése sokrétű; őket hallgatva egyre inkább belátom, hogy az irodalmi mű megítélése, elemzése, szerteágazó tudást igényel. Eszerint pedig az irodalomkritika nem egy szűk szakma, amit pedig a német újságok szombati mellékletei tanúsítanak. A nagy példányszámú, befolyásos kulturális napilapok mellékleteinek terjedelme majdnem egy folyóiratszám terjedelmét teszi ki. A szakértők kérdéseit fontolgatva, számomra mind egyértelműbbé válik, hogy saját kérdéseim annyira felgyülemlettek, hogy azokra sincs kielégítő válaszom. Másokéra pedig még kevésbé. Elfogadtam a meghívást, már csak a kaland kedvéért is.
Milyen Berlin?
Ha egy előkelő étterembe hívnak meg, szinte következetesen mindig félszegen ülök a keményített damasztterítős asztalnál. Ahol csokornyakkendős, selyemsálas úriemberek múlatják az időt, ebédidőig egy eredeti olasz expresso mellett lapozgatják a napi sajtót. Ahol a pincér, mint a vizsla, lesi a vendég minden gondolatát, gazsulál. Kissé idegennek érzem magam ezekben, a fényűző termekben. Ez nem az én Berlinem. Ilyenkor feltörnek az emlékeim, Szenttamás jut eszembe, a hosszú, széles Zöld utca, az egyszerű emberek. Az időérzékem irreálissá válik, úgy tűnik, mintha éppen most távoztam volna szülővárosomból. Jobban szeretem a berlini kis kávézókat, amelyek előtt még télen is kinn felejtik az olcsó faszékeket, ahol a pincér lezser, fütyörészve álldogál az ajtó előtt, még akkor is, ha van meg akkor is, ha éppen nincs vendég. Ahol ódon keretekben, régi fotók csüngnek a falon, ahol órákig lapozgathatom az újságokat, és a pincér nem méricskél folyton, hogy új rendelést vegyek fel. Szerencsére ezt a kissé bohém, kicsit hanyag Berlint nem szorította háttérbe az előkelő Berlin.
A kicsik fényűzése
A német identitás problematikájáról ritkán hallok a vitafórumokon. Magától értetődőnek tartják. Időnként, kimerítő eszmecsere folyik arról, hogy a német nemzeti identitásnak különböző válfajai vannak, de az a vitatkozó feleknek még csak eszébe sem jut, hogy a másik szemléletmódját németellenesnek minősítse. Ezzel ellentétben, mi közép-európaiak szüntelenül a nemzeti identitásról beszélünk, ami egyrészt érthető, hiszen kis nemzetekről van szó, másfelől érthetetlen a viták kizárólagos hangneme. Érthetetlen, mert kis nemzetekről van szó, akik nem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy bárkit is „kitagadjanak”. Ma sem értem, hogy a kicsik miért szeretik ennyire ezt a fényűzést.
A „következetes” értelmiségiek
Todor Kuljić áttekinti a szerbiai szellemi életet és nem kis iróniával jegyzi meg, hogy sok értelmiségi ugyanolyan szenvedéllyel siratta Pál pátriárkát, mint egykoron Tito marsallt. Ezzel a konstatációval összefüggésben rajzolja meg a tipikus szerbiai értelmiségi profilját. Tegnap szófogadó baloldali volt, ma szófogadó jobboldali. Nincs ebben semmi diszkontinuitás, állapítja meg Kuljić, sokkal vészesebb jelenség ez: veszélyes következetesség. Kétségtelenül ezért nincs bennük semmiféle lelki vívódás, hiszen akkor is, most is csak a „kötelességüket” végzik. Csak teszik a dolgukat – mondanák, és csodálkozva néznék értetlen tekintetünk.
Nihilista vagy idealista?
A berlini Bleibtreu szállodában kerül megrendezésre az irodalmi estem. Az Adventi héthez illően ünnepi a díszítés. Sok-sok gyertya ég. A terem első részében, névre szóló rezerváció, hibátlanul felterített négyszemélyes asztalok, a díszterem közepétől öt sor szék felnévtáblázva, majd a klubasztalok. Az előtérben egy asztalon a kiállított könyveim. Idő előtt érkezik a közönség. Megadják a módját a szórakozásnak. Élvezik a kötetlen csevegést, ismerkedést, az esti borozgatást. Kényelmesen beleolvasnak a kötetekbe, kérdeznek, dedikáltatnak. A szálloda főigazgatójáé a köszöntő majd Kornitzer László a Makró fordítója mond bevezetőt, és kisebb nagyobb megszakításokkal egy fiatal német színésznő ad elő a frissen lefordított Egy makró emlékiratai című művemből. Kornitzer a regényhősök idealizmusáról szól. Úgy tűnik, hogy negyven esztendővel ezelőtt íródott regényem idővel egészen más értelmet kapott, mint megjelenése idején, amikor nihilistának tartották. Azonban ez csak egy észrevétel; erről én már nem vagyok hivatott véleményt mondani, csak hallgatom, mások meglátásait.
Az első hópelyhek
Mára már csak néhány lusta falevél maradt az Unter den Linden hársfáin. Az emberek vállukig behúzzák a nyakukat, kötött gyapjúsapkát húznak a fejükre és a közelgő hideg januári szelekről regélnek. Itt mindenki meg van győződve arról, hogy Berlinben csak december végén, illetve január elején kezdődik a tél. A mind gyakoribb téli mítoszok hallatán, valami nyugtalanság száll belém, bár még szélcsend van, de sejtjeim, meg az inaim már érzik a fagyos szelek jöttét. Éjszakánként felriadok, mert félálomban hallani vélem a szelek süvítését. Az ablakhoz lépek, kinézek a csillogó villogó utcára; csend és nyugalom honol, csak az ösztön incselkedik velem. Aztán a hétvégén váratlan fordulat történik. Több évvel ezelőtt, a november-decemberi időszakban a Művészeti Akadémia vendégeként Steglitz városrészben laktam. Hosszúra nyúlt a vénasszonyok nyara. Elhatározom, hogy az utolsó szép napokat kihasználva, nosztalgia kirándulást teszek. Ismerősként sétálok Stegliz főutcáján a Schlosstrassen, ahol üzemelnek a karácsonyi vásárok faházikói, megbámulom a vidám sokadalmat, akik körülállják a klubasztalokat, vagy csoportokba tömörülnek és kerámiabögrékből gőzölgő forralt bort kortyolgatnak, miközben óriási pelyhekben elkezd esni a hó. Nincs többé gombamelegítő a szabad ég alatt, betiltották, mert a butángázzal üzemelő alkalmatosság széndioxidot termel és elveszi az oxszigént. Ettől függetlenül a berliniek, régi jó szokásukhoz híven, imádják a természetet, üdvrivalgva, magasba emelt gőzölgő findzsákkal köszöntik az alámerülő hókristályokat. Az egész fővárosban forral bor illata terjeng.
Versailles-i és a jaltai fal
Egyik barátom, egy angol nyelvű könyvet tesz elém, Valère Philip Gagnon: A The Mith of the Etnic War, a Cornell University Press kiadásában. A kötet az amerikai kritikusok véleménye szerint, az utóbbi évek egyik legjobb Európáról szóló könyve. Miután megköszönöm az előrehozott karácsonyi lepetést, jó neveltségem sutba vágva, nem tudom megállni, hogy kíváncsiságom kielégítése céljából ne lapozgassak bele. Jobbnál jobb textusok. Mígnem barátom kiveszi a kötetet a kezemből, és egy idézetre mutat. Az amerikai szerző hosszasan idézi a belgrádi Danasban megjelent cikkemet (2002. július 29-30), amelyben a versailles-i szerződésre vezetem vissza az 20. századi közép-európai konfliktusokat, így a kilencvenes évek balkáni etnikai háborúit is. Franciaország és Anglia, szétverte a Monarchiát és nemzetállami modelleket javasolt az új államok számára. Aztán a jugoszláviai háborúk idején döbbentem tapasztalta, hova vezet ez a modell a rendkívül tarka etnikai térségben. A jaltai fal Berlinben leomlott, a versailles-i pedig éppen a Balkánon repedt meg.
Családi Kör, 2009. december 17.