Bulik, haklik, pártalku

„A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be.” A kegyetlen mondatot Lévi-Strauss írta le, s eszmetörténeti kontextusban új korszakot nyitott meg. Sok híve szakított az emberközpontú szemlélettel és az embert a nyelvi struktúrákban tudta elképzelni. A másik strukturalista filozófus, Michel Foucolt a Szavak és a dolgokban szkeptikusan állapította meg, hogy az embert nemrégen találták ki, és hamarosan el fog tűnni, mint fövénybe rajzolt ábra. A strukturalizmus radikális antihumanizmusa uralkodó irányzat lett. Aztán az irányzat legnagyobbjainál fordulat állt be: Derrida például részletesen  kifejtette, hogy az igazságosság fogalma nem dekonstruálható. A strukturalisták fordulatának drámai felismerése késztette a neves francia filozófust, hogy nyíltan baloldalinak vallja magát. Bonyolult kerülőutakon visszatért az ember, akt eltűntnek véltek.

Én is tudomásul vettem a szabályt, amelyet sokáig nehezemre esett tudomásul venni. Azelőtt, ha csak tehettem, megjelentem egyik vagy a másik írókollégám estjén, bemutatkozásán. Még Berlinben, Frankfurtban is elzarándokoltam a szélesen elterpeszkedő város másik végére, ha egy-egy vajdasági szerző vagy társulat lépett fel. De aztán hiába vártam a viszonzást, nem Berlinben, vagy Frankfurtban, hanem helyben, majdnem a szomszéd utcában. Akkor értesültem, hogy ez nem szokás. Az írókat nem érdeklik a kollegák Túl szigorúnak tartom ezt az új szabályt, s úgy gondolom, hogy viszonozni kell azoknak a jóindulatát, akik engem is megtiszteltek. Legalább őket lássam és halljam. Ezért mentem el a Bölcsészettudományi Karra, ahol Radoslav Petković beszélt nagyon érdekesen a regényeiről és a bizánci kultúráról, amelyet egészen új oldalról ismertem meg. Ugyanis részletesen előadta, hogy ez a kultúra soknyelvű volt, nem pedig zárt, mint ahogy a szerb nemzeti eszme neofita képviselői állítják. Csak azt sajnálom, hogy néhány fiatalabb író nem szerepel Újvidéken, ahol örömmel látnám Danyi Zoltánt, akivel a zentai irodalmi estemen találkoztam. De talán igazságos „visszatérés” lenne Sinkovits Péter, aki új regényével engem is meglepett. Újvidéken évtizedeken át „koptatta az aszfaltot”, hogy aztán a zentai magányából egészen új oldalról mutatkozzon be. Lássuk Újvidéken is.

Kulán járva a magyarországi állampolgárságot váró fiatal magyar orvos lelkendezve újságolja, hogy Németországban megváltozott a széljárás. A die Weltre hivatkozik, amely arról ír, hogy újra nagy a szakemberhiány.  Az elkövetkező huszonöt esztendőben 6-7 millió szakembert fogad be az ország. A hiány óriási, tárva-nyitva lesznek a kapuk. Persze, főleg szakemberekre lesz szükség, orvosokra, mérnökökre, informatikusokra. Készülődik. Utána néztem, információja pontos. Ki tudja, hány embertől búcsúzok az elkövetkező években?

A vajdasági magyarok életében megannyi dicséretes dolog játszódik le. A közösség szívós. Az emberek dolgoznak, ha kell akár több műszakban is, s valóban erejükön felül megtesznek mindent, hogy biztosítsák családjuk, gyermekeik jövőjét. Nem adják fel. A kisebbségi magyarok megannyi képviselője az élet különböző területén sikert ér el. Mérnökök, mesteremberek, orvosok, művészek, írók, fölművesek, ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik teljesítményükkel kivívták a magyarság becsületét. Az eredmények ismeretében a délvidéki magyaroknak nem kell szégyenkezniük. Vannak sikerek! Örülni tudok, ha egyik vagy másik magyar orvosról, mesteremberről dicshimnuszt hallok. A nemzetközi sikerek sem ritkák. A magyar földművesek tapasztalata, szaktudása, szívóssága írja a megmaradás eposzát, nem pedig néhány fizetett politikus. S mégis, olvasom néhányuk panaszát, hogy megfeledkeznek érdemeikről, arról a sok értekezletről, amelyen részt vettek, a sikeres tárgyalásokról, tartalmas megbeszéléseikről, amelyeket folytattak.

Berlini tartózkodásom idején vettem észre, hogy a németeket, főleg a berlinieket, milyen nagymértékben foglalkoztatja a lengyel szellemi és irodalmi élet. De fordítva is igaz. Przemyslav Czaplinski egyik esszéje (A németek képe a lengyel irodalomban) a lengyel sérelmi patriotizmussal foglalkozva az egyedüli kiutat a kritikus patriotizmusban látja, amely szembesül a lengyelek bűneivel is, és felhívja a figyelmet néhány lengyel regényre. Ezekben az elbeszélések, regények a németek elleni, 1944 utáni megtorlásokról szólnak. A lengyelországi német civil lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták, tömegsírokba vetették, vagy pedig kitelepítették. „Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”, írja az egyik lengyel író. A legszörnyűbb, hogy a bűnösök fél évszázadon keresztül nem éreztek semmiféle bűntudatot, jegyzi meg Czaplinski. Ötven év után azonban beindult a lengyel erjedési folyamat. Ugyanilyen folyamatra várok Szerbiában is, ahol a német tömegsírok mellett magyar tömegsírok vannak. A magyar gonosztetteket nem menti fel ezek a tömegsíroknak, de a szerb gonosztetteket sem mentik fel a magyarok által elkövetett gonosztettek. Az erjedési folyamat akkor indul meg, ha majd olyan regényeket olvasok, amilyeneket a lengyelek írtak. Vagy, amilyet Cseres Tibor! Ha majd az újabban olyan egyre-másra megjelenő Újvidék történetekben a „hideg napok” emlékműve mellett szóba kerülnek azok a „fagyos napok” is, amelyekben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak.

Szellemi állapotunkat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok, című, a magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus történetével foglalkozó könyve. (Idesorolható meg Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet, című ugyancsak az Osiris kiadásában megjelent műve is). Fogalomtisztázó alapművekről van szó, amelyekre nagy szükség lenne manapság, amikor immár főfoglalkozású nemzeteszme-szakértők hakniznak Vajdaság szerte. Pedig nem ártana észben tartani, hogy a népnemzeti irányzat oly kiváló képviselői, mint Németh László (aki egyébként nem a körünkben oly népszerű bulikkal kívánta a magyar identitást védelmezni, hanem népfőiskolákkal, vagyis műveltséggel) nem a bukolikus falvakról írt, hanem a falvak polgárosodásáról, e folyamat súlyos ellentmondásairól. Németh élen járt ebben, nem csak a magyar sorskérdésekről, hanem a görög sorskérdésekről is irt, mert tudta, hogy a kettő egybefonódik. Még szerbül is megtanult, hogy tudja, mi játszódik le Magyarország szomszédságában.

Eléggé lehangoltan távoztam az EBESZ szervezte panel-vitáról, amelynek a témája a vajdasági televízió és rádió volt. Az Vajdasági Független Újságírók Szövetségének elnöke kért meg, hogy jelenjek meg. Szívesen fogadtam, hiszen a kilencvenes években valamelyest bábáskodtam megszületésénél is. Akkor szerveztük meg az „Ablak” elnevezésű akciót, amelynek a lényege az volt, hogy a független újságírók irodájának ablakából mondtuk el a véleményünket, amely nem hangozhatott el az állami televízióban. Közel két évtized múlva, némileg javult a helyzet, de csak némileg, s az sem véletlen, hogy a nemzetközi kutatóintézetek Szerbiát, ami a sajtószabadságot illeti, a félig szabad országok csoportjába sorolták. Milosevic bukásától tizenegy év múlt el, de manapság is csak nagy fenntartással használnám a közszolgálati média terminusát, inkább a pártokrata média-szerviz fogalma fejezi ki a jelenlegi állapotokat. A közszolgálat média olyan lett, mint az egymással incselkedő, familiárisan perlekedő pártpolitikusok fesztiválja. Szabad és független hang alig hangzik el.  Pártalku alapján nevezik ki a  média vezetőit és pártalku alapján teszik őket félre. Külön gondot jelent a kisebbségi szerkesztőségek helyzete a közszolgálati médiában. Inkább hasonlítanak rémtörténetre, mint egy a vajdasági multikulturalizmus megjelentőire. Szokás használni, hogy a kisebbségek gettósodnak a médiában. Ilyen tünetek vannak, de eltörpülnek a többségi gettóizáció mellett. És sorolhatók tovább a gondok. Szép határozatok születtek, de nagyon tartok attól, hogy ezek papíron maradnak.

Az Újvidéki Színházban Szerbhorvát György monodrámája (Ki viszi haza a biciklit?). Végre, se helyi színek, se honolului színek. Nincs színezés! Nem a színek, hanem az élet tárul fel, amit csak félig ismerünk – és félig merünk kimondani. Krizsán Szilvia nem alapítványi dáma, talán ezért tudja olyan tiszta egyszerűséggel feltenni a kérdést, hogy ki viszi haza a biciklit. Avagy, mi lesz velünk?

„A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be.” A kegyetlen mondatot Lévi-Strauss írta le, s eszmetörténeti kontextusban új korszakot nyitott meg. Sok híve szakított az emberközpontú szemlélettel és az embert a nyelvi struktúrákban tudta elképzelni. A másik strukturalista filozófus, Michel Foucolt a Szavak és a dolgokban szkeptikusan állapította meg, hogy az embert nemrégen találták ki, és hamarosan el fog tűnni, mint fövénybe rajzolt ábra. A strukturalizmus radikális antihumanizmusa uralkodó irányzat lett. Aztán az irányzat legnagyobbjainál fordulat állt be: Derrida például részletesen  kifejtette, hogy az igazságosság fogalma nem dekonstruálható. A strukturalisták fordulatának drámai felismerése késztette a neves francia filozófust, hogy nyíltan baloldalinak vallja magát. Bonyolult kerülőutakon visszatért az ember, akt eltűntnek véltek.

Én is tudomásul vettem a szabályt, amelyet sokáig nehezemre esett tudomásul venni. Azelőtt, ha csak tehettem, megjelentem egyik vagy a másik írókollégám estjén, bemutatkozásán. Még Berlinben, Frankfurtban is elzarándokoltam a szélesen elterpeszkedő város másik végére, ha egy-egy vajdasági szerző vagy társulat lépett fel. De aztán hiába vártam a viszonzást, nem Berlinben, vagy Frankfurtban, hanem helyben, majdnem a szomszéd utcában. Akkor értesültem, hogy ez nem szokás. Az írókat nem érdeklik a kollegák Túl szigorúnak tartom ezt az új szabályt, s úgy gondolom, hogy viszonozni kell azoknak a jóindulatát, akik engem is megtiszteltek. Legalább őket lássam és halljam. Ezért mentem el a Bölcsészettudományi Karra, ahol Radoslav Petković beszélt nagyon érdekesen a regényeiről és a bizánci kultúráról, amelyet egészen új oldalról ismertem meg. Ugyanis részletesen előadta, hogy ez a kultúra soknyelvű volt, nem pedig zárt, mint ahogy a szerb nemzeti eszme neofita képviselői állítják. Csak azt sajnálom, hogy néhány fiatalabb író nem szerepel Újvidéken, ahol örömmel látnám Danyi Zoltánt, akivel a zentai irodalmi estemen találkoztam. De talán igazságos „visszatérés” lenne Sinkovits Péter, aki új regényével engem is meglepett. Újvidéken évtizedeken át „koptatta az aszfaltot”, hogy aztán a zentai magányából egészen új oldalról mutatkozzon be. Lássuk Újvidéken is.

Kulán járva a magyarországi állampolgárságot váró fiatal magyar orvos lelkendezve újságolja, hogy Németországban megváltozott a széljárás. A die Weltre hivatkozik, amely arról ír, hogy újra nagy a szakemberhiány.  Az elkövetkező huszonöt esztendőben 6-7 millió szakembert fogad be az ország. A hiány óriási, tárva-nyitva lesznek a kapuk. Persze, főleg szakemberekre lesz szükség, orvosokra, mérnökökre, informatikusokra. Készülődik. Utána néztem, információja pontos. Ki tudja, hány embertől búcsúzok az elkövetkező években?

A vajdasági magyarok életében megannyi dicséretes dolog játszódik le. A közösség szívós. Az emberek dolgoznak, ha kell akár több műszakban is, s valóban erejükön felül megtesznek mindent, hogy biztosítsák családjuk, gyermekeik jövőjét. Nem adják fel. A kisebbségi magyarok megannyi képviselője az élet különböző területén sikert ér el. Mérnökök, mesteremberek, orvosok, művészek, írók, fölművesek, ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik teljesítményükkel kivívták a magyarság becsületét. Az eredmények ismeretében a délvidéki magyaroknak nem kell szégyenkezniük. Vannak sikerek! Örülni tudok, ha egyik vagy másik magyar orvosról, mesteremberről dicshimnuszt hallok. A nemzetközi sikerek sem ritkák. A magyar földművesek tapasztalata, szaktudása, szívóssága írja a megmaradás eposzát, nem pedig néhány fizetett politikus. S mégis, olvasom néhányuk panaszát, hogy megfeledkeznek érdemeikről, arról a sok értekezletről, amelyen részt vettek, a sikeres tárgyalásokról, tartalmas megbeszéléseikről, amelyeket folytattak.

Berlini tartózkodásom idején vettem észre, hogy a németeket, főleg a berlinieket, milyen nagymértékben foglalkoztatja a lengyel szellemi és irodalmi élet. De fordítva is igaz. Przemyslav Czaplinski egyik esszéje (A németek képe a lengyel irodalomban) a lengyel sérelmi patriotizmussal foglalkozva az egyedüli kiutat a kritikus patriotizmusban látja, amely szembesül a lengyelek bűneivel is, és felhívja a figyelmet néhány lengyel regényre. Ezekben az elbeszélések, regények a németek elleni, 1944 utáni megtorlásokról szólnak. A lengyelországi német civil lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták, tömegsírokba vetették, vagy pedig kitelepítették. „Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”, írja az egyik lengyel író. A legszörnyűbb, hogy a bűnösök fél évszázadon keresztül nem éreztek semmiféle bűntudatot, jegyzi meg Czaplinski. Ötven év után azonban beindult a lengyel erjedési folyamat. Ugyanilyen folyamatra várok Szerbiában is, ahol a német tömegsírok mellett magyar tömegsírok vannak. A magyar gonosztetteket nem menti fel ezek a tömegsíroknak, de a szerb gonosztetteket sem mentik fel a magyarok által elkövetett gonosztettek. Az erjedési folyamat akkor indul meg, ha majd olyan regényeket olvasok, amilyeneket a lengyelek írtak. Vagy, amilyet Cseres Tibor! Ha majd az újabban olyan egyre-másra megjelenő Újvidék történetekben a „hideg napok” emlékműve mellett szóba kerülnek azok a „fagyos napok” is, amelyekben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak.

Szellemi állapotunkat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok, című, a magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus történetével foglalkozó könyve. (Idesorolható meg Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet, című ugyancsak az Osiris kiadásában megjelent műve is). Fogalomtisztázó alapművekről van szó, amelyekre nagy szükség lenne manapság, amikor immár főfoglalkozású nemzeteszme-szakértők hakniznak Vajdaság szerte. Pedig nem ártana észben tartani, hogy a népnemzeti irányzat oly kiváló képviselői, mint Németh László (aki egyébként nem a körünkben oly népszerű bulikkal kívánta a magyar identitást védelmezni, hanem népfőiskolákkal, vagyis műveltséggel) nem a bukolikus falvakról írt, hanem a falvak polgárosodásáról, e folyamat súlyos ellentmondásairól. Németh élen járt ebben, nem csak a magyar sorskérdésekről, hanem a görög sorskérdésekről is irt, mert tudta, hogy a kettő egybefonódik. Még szerbül is megtanult, hogy tudja, mi játszódik le Magyarország szomszédságában.

Eléggé lehangoltan távoztam az EBESZ szervezte panel-vitáról, amelynek a témája a vajdasági televízió és rádió volt. Az Vajdasági Független Újságírók Szövetségének elnöke kért meg, hogy jelenjek meg. Szívesen fogadtam, hiszen a kilencvenes években valamelyest bábáskodtam megszületésénél is. Akkor szerveztük meg az „Ablak” elnevezésű akciót, amelynek a lényege az volt, hogy a független újságírók irodájának ablakából mondtuk el a véleményünket, amely nem hangozhatott el az állami televízióban. Közel két évtized múlva, némileg javult a helyzet, de csak némileg, s az sem véletlen, hogy a nemzetközi kutatóintézetek Szerbiát, ami a sajtószabadságot illeti, a félig szabad országok csoportjába sorolták. Milosevic bukásától tizenegy év múlt el, de manapság is csak nagy fenntartással használnám a közszolgálati média terminusát, inkább a pártokrata média-szerviz fogalma fejezi ki a jelenlegi állapotokat. A közszolgálat média olyan lett, mint az egymással incselkedő, familiárisan perlekedő pártpolitikusok fesztiválja. Szabad és független hang alig hangzik el.  Pártalku alapján nevezik ki a  média vezetőit és pártalku alapján teszik őket félre. Külön gondot jelent a kisebbségi szerkesztőségek helyzete a közszolgálati médiában. Inkább hasonlítanak rémtörténetre, mint egy a vajdasági multikulturalizmus megjelentőire. Szokás használni, hogy a kisebbségek gettósodnak a médiában. Ilyen tünetek vannak, de eltörpülnek a többségi gettóizáció mellett. És sorolhatók tovább a gondok. Szép határozatok születtek, de nagyon tartok attól, hogy ezek papíron maradnak.

Az Újvidéki Színházban Szerbhorvát György monodrámája (Ki viszi haza a biciklit?). Végre, se helyi színek, se honolului színek. Nincs színezés! Nem a színek, hanem az élet tárul fel, amit csak félig ismerünk – és félig merünk kimondani. Krizsán Szilvia nem alapítványi dáma, talán ezért tudja olyan tiszta egyszerűséggel feltenni a kérdést, hogy ki viszi haza a biciklit. Avagy, mi lesz velünk?

„A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be.” A kegyetlen mondatot Lévi-Strauss írta le, s eszmetörténeti kontextusban új korszakot nyitott meg. Sok híve szakított az emberközpontú szemlélettel és az embert a nyelvi struktúrákban tudta elképzelni. A másik strukturalista filozófus, Michel Foucolt a Szavak és a dolgokban szkeptikusan állapította meg, hogy az embert nemrégen találták ki, és hamarosan el fog tűnni, mint fövénybe rajzolt ábra. A strukturalizmus radikális antihumanizmusa uralkodó irányzat lett. Aztán az irányzat legnagyobbjainál fordulat állt be: Derrida például részletesen  kifejtette, hogy az igazságosság fogalma nem dekonstruálható. A strukturalisták fordulatának drámai felismerése késztette a neves francia filozófust, hogy nyíltan baloldalinak vallja magát. Bonyolult kerülőutakon visszatért az ember, akt eltűntnek véltek.

Én is tudomásul vettem a szabályt, amelyet sokáig nehezemre esett tudomásul venni. Azelőtt, ha csak tehettem, megjelentem egyik vagy a másik írókollégám estjén, bemutatkozásán. Még Berlinben, Frankfurtban is elzarándokoltam a szélesen elterpeszkedő város másik végére, ha egy-egy vajdasági szerző vagy társulat lépett fel. De aztán hiába vártam a viszonzást, nem Berlinben, vagy Frankfurtban, hanem helyben, majdnem a szomszéd utcában. Akkor értesültem, hogy ez nem szokás. Az írókat nem érdeklik a kollegák Túl szigorúnak tartom ezt az új szabályt, s úgy gondolom, hogy viszonozni kell azoknak a jóindulatát, akik engem is megtiszteltek. Legalább őket lássam és halljam. Ezért mentem el a Bölcsészettudományi Karra, ahol Radoslav Petković beszélt nagyon érdekesen a regényeiről és a bizánci kultúráról, amelyet egészen új oldalról ismertem meg. Ugyanis részletesen előadta, hogy ez a kultúra soknyelvű volt, nem pedig zárt, mint ahogy a szerb nemzeti eszme neofita képviselői állítják. Csak azt sajnálom, hogy néhány fiatalabb író nem szerepel Újvidéken, ahol örömmel látnám Danyi Zoltánt, akivel a zentai irodalmi estemen találkoztam. De talán igazságos „visszatérés” lenne Sinkovits Péter, aki új regényével engem is meglepett. Újvidéken évtizedeken át „koptatta az aszfaltot”, hogy aztán a zentai magányából egészen új oldalról mutatkozzon be. Lássuk Újvidéken is.

Kulán járva a magyarországi állampolgárságot váró fiatal magyar orvos lelkendezve újságolja, hogy Németországban megváltozott a széljárás. A die Weltre hivatkozik, amely arról ír, hogy újra nagy a szakemberhiány.  Az elkövetkező huszonöt esztendőben 6-7 millió szakembert fogad be az ország. A hiány óriási, tárva-nyitva lesznek a kapuk. Persze, főleg szakemberekre lesz szükség, orvosokra, mérnökökre, informatikusokra. Készülődik. Utána néztem, információja pontos. Ki tudja, hány embertől búcsúzok az elkövetkező években?

A vajdasági magyarok életében megannyi dicséretes dolog játszódik le. A közösség szívós. Az emberek dolgoznak, ha kell akár több műszakban is, s valóban erejükön felül megtesznek mindent, hogy biztosítsák családjuk, gyermekeik jövőjét. Nem adják fel. A kisebbségi magyarok megannyi képviselője az élet különböző területén sikert ér el. Mérnökök, mesteremberek, orvosok, művészek, írók, fölművesek, ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik teljesítményükkel kivívták a magyarság becsületét. Az eredmények ismeretében a délvidéki magyaroknak nem kell szégyenkezniük. Vannak sikerek! Örülni tudok, ha egyik vagy másik magyar orvosról, mesteremberről dicshimnuszt hallok. A nemzetközi sikerek sem ritkák. A magyar földművesek tapasztalata, szaktudása, szívóssága írja a megmaradás eposzát, nem pedig néhány fizetett politikus. S mégis, olvasom néhányuk panaszát, hogy megfeledkeznek érdemeikről, arról a sok értekezletről, amelyen részt vettek, a sikeres tárgyalásokról, tartalmas megbeszéléseikről, amelyeket folytattak.

Berlini tartózkodásom idején vettem észre, hogy a németeket, főleg a berlinieket, milyen nagymértékben foglalkoztatja a lengyel szellemi és irodalmi élet. De fordítva is igaz. Przemyslav Czaplinski egyik esszéje (A németek képe a lengyel irodalomban) a lengyel sérelmi patriotizmussal foglalkozva az egyedüli kiutat a kritikus patriotizmusban látja, amely szembesül a lengyelek bűneivel is, és felhívja a figyelmet néhány lengyel regényre. Ezekben az elbeszélések, regények a németek elleni, 1944 utáni megtorlásokról szólnak. A lengyelországi német civil lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták, tömegsírokba vetették, vagy pedig kitelepítették. „Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”, írja az egyik lengyel író. A legszörnyűbb, hogy a bűnösök fél évszázadon keresztül nem éreztek semmiféle bűntudatot, jegyzi meg Czaplinski. Ötven év után azonban beindult a lengyel erjedési folyamat. Ugyanilyen folyamatra várok Szerbiában is, ahol a német tömegsírok mellett magyar tömegsírok vannak. A magyar gonosztetteket nem menti fel ezek a tömegsíroknak, de a szerb gonosztetteket sem mentik fel a magyarok által elkövetett gonosztettek. Az erjedési folyamat akkor indul meg, ha majd olyan regényeket olvasok, amilyeneket a lengyelek írtak. Vagy, amilyet Cseres Tibor! Ha majd az újabban olyan egyre-másra megjelenő Újvidék történetekben a „hideg napok” emlékműve mellett szóba kerülnek azok a „fagyos napok” is, amelyekben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak.

Szellemi állapotunkat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok, című, a magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus történetével foglalkozó könyve. (Idesorolható meg Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet, című ugyancsak az Osiris kiadásában megjelent műve is). Fogalomtisztázó alapművekről van szó, amelyekre nagy szükség lenne manapság, amikor immár főfoglalkozású nemzeteszme-szakértők hakniznak Vajdaság szerte. Pedig nem ártana észben tartani, hogy a népnemzeti irányzat oly kiváló képviselői, mint Németh László (aki egyébként nem a körünkben oly népszerű bulikkal kívánta a magyar identitást védelmezni, hanem népfőiskolákkal, vagyis műveltséggel) nem a bukolikus falvakról írt, hanem a falvak polgárosodásáról, e folyamat súlyos ellentmondásairól. Németh élen járt ebben, nem csak a magyar sorskérdésekről, hanem a görög sorskérdésekről is irt, mert tudta, hogy a kettő egybefonódik. Még szerbül is megtanult, hogy tudja, mi játszódik le Magyarország szomszédságában.

Eléggé lehangoltan távoztam az EBESZ szervezte panel-vitáról, amelynek a témája a vajdasági televízió és rádió volt. Az Vajdasági Független Újságírók Szövetségének elnöke kért meg, hogy jelenjek meg. Szívesen fogadtam, hiszen a kilencvenes években valamelyest bábáskodtam megszületésénél is. Akkor szerveztük meg az „Ablak” elnevezésű akciót, amelynek a lényege az volt, hogy a független újságírók irodájának ablakából mondtuk el a véleményünket, amely nem hangozhatott el az állami televízióban. Közel két évtized múlva, némileg javult a helyzet, de csak némileg, s az sem véletlen, hogy a nemzetközi kutatóintézetek Szerbiát, ami a sajtószabadságot illeti, a félig szabad országok csoportjába sorolták. Milosevic bukásától tizenegy év múlt el, de manapság is csak nagy fenntartással használnám a közszolgálati média terminusát, inkább a pártokrata média-szerviz fogalma fejezi ki a jelenlegi állapotokat. A közszolgálat média olyan lett, mint az egymással incselkedő, familiárisan perlekedő pártpolitikusok fesztiválja. Szabad és független hang alig hangzik el.  Pártalku alapján nevezik ki a  média vezetőit és pártalku alapján teszik őket félre. Külön gondot jelent a kisebbségi szerkesztőségek helyzete a közszolgálati médiában. Inkább hasonlítanak rémtörténetre, mint egy a vajdasági multikulturalizmus megjelentőire. Szokás használni, hogy a kisebbségek gettósodnak a médiában. Ilyen tünetek vannak, de eltörpülnek a többségi gettóizáció mellett. És sorolhatók tovább a gondok. Szép határozatok születtek, de nagyon tartok attól, hogy ezek papíron maradnak.

Az Újvidéki Színházban Szerbhorvát György monodrámája (Ki viszi haza a biciklit?). Végre, se helyi színek, se honolului színek. Nincs színezés! Nem a színek, hanem az élet tárul fel, amit csak félig ismerünk – és félig merünk kimondani. Krizsán Szilvia nem alapítványi dáma, talán ezért tudja olyan tiszta egyszerűséggel feltenni a kérdést, hogy ki viszi haza a biciklit. Avagy, mi lesz velünk?

„A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be.” A kegyetlen mondatot Lévi-Strauss írta le, s eszmetörténeti kontextusban új korszakot nyitott meg. Sok híve szakított az emberközpontú szemlélettel és az embert a nyelvi struktúrákban tudta elképzelni. A másik strukturalista filozófus, Michel Foucolt a Szavak és a dolgokban szkeptikusan állapította meg, hogy az embert nemrégen találták ki, és hamarosan el fog tűnni, mint fövénybe rajzolt ábra. A strukturalizmus radikális antihumanizmusa uralkodó irányzat lett. Aztán az irányzat legnagyobbjainál fordulat állt be: Derrida például részletesen  kifejtette, hogy az igazságosság fogalma nem dekonstruálható. A strukturalisták fordulatának drámai felismerése késztette a neves francia filozófust, hogy nyíltan baloldalinak vallja magát. Bonyolult kerülőutakon visszatért az ember, akt eltűntnek véltek.

Én is tudomásul vettem a szabályt, amelyet sokáig nehezemre esett tudomásul venni. Azelőtt, ha csak tehettem, megjelentem egyik vagy a másik írókollégám estjén, bemutatkozásán. Még Berlinben, Frankfurtban is elzarándokoltam a szélesen elterpeszkedő város másik végére, ha egy-egy vajdasági szerző vagy társulat lépett fel. De aztán hiába vártam a viszonzást, nem Berlinben, vagy Frankfurtban, hanem helyben, majdnem a szomszéd utcában. Akkor értesültem, hogy ez nem szokás. Az írókat nem érdeklik a kollegák Túl szigorúnak tartom ezt az új szabályt, s úgy gondolom, hogy viszonozni kell azoknak a jóindulatát, akik engem is megtiszteltek. Legalább őket lássam és halljam. Ezért mentem el a Bölcsészettudományi Karra, ahol Radoslav Petković beszélt nagyon érdekesen a regényeiről és a bizánci kultúráról, amelyet egészen új oldalról ismertem meg. Ugyanis részletesen előadta, hogy ez a kultúra soknyelvű volt, nem pedig zárt, mint ahogy a szerb nemzeti eszme neofita képviselői állítják. Csak azt sajnálom, hogy néhány fiatalabb író nem szerepel Újvidéken, ahol örömmel látnám Danyi Zoltánt, akivel a zentai irodalmi estemen találkoztam. De talán igazságos „visszatérés” lenne Sinkovits Péter, aki új regényével engem is meglepett. Újvidéken évtizedeken át „koptatta az aszfaltot”, hogy aztán a zentai magányából egészen új oldalról mutatkozzon be. Lássuk Újvidéken is.

Kulán járva a magyarországi állampolgárságot váró fiatal magyar orvos lelkendezve újságolja, hogy Németországban megváltozott a széljárás. A die Weltre hivatkozik, amely arról ír, hogy újra nagy a szakemberhiány.  Az elkövetkező huszonöt esztendőben 6-7 millió szakembert fogad be az ország. A hiány óriási, tárva-nyitva lesznek a kapuk. Persze, főleg szakemberekre lesz szükség, orvosokra, mérnökökre, informatikusokra. Készülődik. Utána néztem, információja pontos. Ki tudja, hány embertől búcsúzok az elkövetkező években?

A vajdasági magyarok életében megannyi dicséretes dolog játszódik le. A közösség szívós. Az emberek dolgoznak, ha kell akár több műszakban is, s valóban erejükön felül megtesznek mindent, hogy biztosítsák családjuk, gyermekeik jövőjét. Nem adják fel. A kisebbségi magyarok megannyi képviselője az élet különböző területén sikert ér el. Mérnökök, mesteremberek, orvosok, művészek, írók, fölművesek, ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik teljesítményükkel kivívták a magyarság becsületét. Az eredmények ismeretében a délvidéki magyaroknak nem kell szégyenkezniük. Vannak sikerek! Örülni tudok, ha egyik vagy másik magyar orvosról, mesteremberről dicshimnuszt hallok. A nemzetközi sikerek sem ritkák. A magyar földművesek tapasztalata, szaktudása, szívóssága írja a megmaradás eposzát, nem pedig néhány fizetett politikus. S mégis, olvasom néhányuk panaszát, hogy megfeledkeznek érdemeikről, arról a sok értekezletről, amelyen részt vettek, a sikeres tárgyalásokról, tartalmas megbeszéléseikről, amelyeket folytattak.

Berlini tartózkodásom idején vettem észre, hogy a németeket, főleg a berlinieket, milyen nagymértékben foglalkoztatja a lengyel szellemi és irodalmi élet. De fordítva is igaz. Przemyslav Czaplinski egyik esszéje (A németek képe a lengyel irodalomban) a lengyel sérelmi patriotizmussal foglalkozva az egyedüli kiutat a kritikus patriotizmusban látja, amely szembesül a lengyelek bűneivel is, és felhívja a figyelmet néhány lengyel regényre. Ezekben az elbeszélések, regények a németek elleni, 1944 utáni megtorlásokról szólnak. A lengyelországi német civil lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták, tömegsírokba vetették, vagy pedig kitelepítették. „Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”, írja az egyik lengyel író. A legszörnyűbb, hogy a bűnösök fél évszázadon keresztül nem éreztek semmiféle bűntudatot, jegyzi meg Czaplinski. Ötven év után azonban beindult a lengyel erjedési folyamat. Ugyanilyen folyamatra várok Szerbiában is, ahol a német tömegsírok mellett magyar tömegsírok vannak. A magyar gonosztetteket nem menti fel ezek a tömegsíroknak, de a szerb gonosztetteket sem mentik fel a magyarok által elkövetett gonosztettek. Az erjedési folyamat akkor indul meg, ha majd olyan regényeket olvasok, amilyeneket a lengyelek írtak. Vagy, amilyet Cseres Tibor! Ha majd az újabban olyan egyre-másra megjelenő Újvidék történetekben a „hideg napok” emlékműve mellett szóba kerülnek azok a „fagyos napok” is, amelyekben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak.

Szellemi állapotunkat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok, című, a magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus történetével foglalkozó könyve. (Idesorolható meg Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet, című ugyancsak az Osiris kiadásában megjelent műve is). Fogalomtisztázó alapművekről van szó, amelyekre nagy szükség lenne manapság, amikor immár főfoglalkozású nemzeteszme-szakértők hakniznak Vajdaság szerte. Pedig nem ártana észben tartani, hogy a népnemzeti irányzat oly kiváló képviselői, mint Németh László (aki egyébként nem a körünkben oly népszerű bulikkal kívánta a magyar identitást védelmezni, hanem népfőiskolákkal, vagyis műveltséggel) nem a bukolikus falvakról írt, hanem a falvak polgárosodásáról, e folyamat súlyos ellentmondásairól. Németh élen járt ebben, nem csak a magyar sorskérdésekről, hanem a görög sorskérdésekről is irt, mert tudta, hogy a kettő egybefonódik. Még szerbül is megtanult, hogy tudja, mi játszódik le Magyarország szomszédságában.

Eléggé lehangoltan távoztam az EBESZ szervezte panel-vitáról, amelynek a témája a vajdasági televízió és rádió volt. Az Vajdasági Független Újságírók Szövetségének elnöke kért meg, hogy jelenjek meg. Szívesen fogadtam, hiszen a kilencvenes években valamelyest bábáskodtam megszületésénél is. Akkor szerveztük meg az „Ablak” elnevezésű akciót, amelynek a lényege az volt, hogy a független újságírók irodájának ablakából mondtuk el a véleményünket, amely nem hangozhatott el az állami televízióban. Közel két évtized múlva, némileg javult a helyzet, de csak némileg, s az sem véletlen, hogy a nemzetközi kutatóintézetek Szerbiát, ami a sajtószabadságot illeti, a félig szabad országok csoportjába sorolták. Milosevic bukásától tizenegy év múlt el, de manapság is csak nagy fenntartással használnám a közszolgálati média terminusát, inkább a pártokrata média-szerviz fogalma fejezi ki a jelenlegi állapotokat. A közszolgálat média olyan lett, mint az egymással incselkedő, familiárisan perlekedő pártpolitikusok fesztiválja. Szabad és független hang alig hangzik el.  Pártalku alapján nevezik ki a  média vezetőit és pártalku alapján teszik őket félre. Külön gondot jelent a kisebbségi szerkesztőségek helyzete a közszolgálati médiában. Inkább hasonlítanak rémtörténetre, mint egy a vajdasági multikulturalizmus megjelentőire. Szokás használni, hogy a kisebbségek gettósodnak a médiában. Ilyen tünetek vannak, de eltörpülnek a többségi gettóizáció mellett. És sorolhatók tovább a gondok. Szép határozatok születtek, de nagyon tartok attól, hogy ezek papíron maradnak.

Az Újvidéki Színházban Szerbhorvát György monodrámája (Ki viszi haza a biciklit?). Végre, se helyi színek, se honolului színek. Nincs színezés! Nem a színek, hanem az élet tárul fel, amit csak félig ismerünk – és félig merünk kimondani. Krizsán Szilvia nem alapítványi dáma, talán ezért tudja olyan tiszta egyszerűséggel feltenni a kérdést, hogy ki viszi haza a biciklit. Avagy, mi lesz velünk?

„A világ ember nélkül kezdődött és nélküle fejeződik be.” A kegyetlen mondatot Lévi-Strauss írta le, s eszmetörténeti kontextusban új korszakot nyitott meg. Sok híve szakított az emberközpontú szemlélettel és az embert a nyelvi struktúrákban tudta elképzelni. A másik strukturalista filozófus, Michel Foucolt a Szavak és a dolgokban szkeptikusan állapította meg, hogy az embert nemrégen találták ki, és hamarosan el fog tűnni, mint fövénybe rajzolt ábra. A strukturalizmus radikális antihumanizmusa uralkodó irányzat lett. Aztán az irányzat legnagyobbjainál fordulat állt be: Derrida például részletesen  kifejtette, hogy az igazságosság fogalma nem dekonstruálható. A strukturalisták fordulatának drámai felismerése késztette a neves francia filozófust, hogy nyíltan baloldalinak vallja magát. Bonyolult kerülőutakon visszatért az ember, akt eltűntnek véltek.

Én is tudomásul vettem a szabályt, amelyet sokáig nehezemre esett tudomásul venni. Azelőtt, ha csak tehettem, megjelentem egyik vagy a másik írókollégám estjén, bemutatkozásán. Még Berlinben, Frankfurtban is elzarándokoltam a szélesen elterpeszkedő város másik végére, ha egy-egy vajdasági szerző vagy társulat lépett fel. De aztán hiába vártam a viszonzást, nem Berlinben, vagy Frankfurtban, hanem helyben, majdnem a szomszéd utcában. Akkor értesültem, hogy ez nem szokás. Az írókat nem érdeklik a kollegák Túl szigorúnak tartom ezt az új szabályt, s úgy gondolom, hogy viszonozni kell azoknak a jóindulatát, akik engem is megtiszteltek. Legalább őket lássam és halljam. Ezért mentem el a Bölcsészettudományi Karra, ahol Radoslav Petković beszélt nagyon érdekesen a regényeiről és a bizánci kultúráról, amelyet egészen új oldalról ismertem meg. Ugyanis részletesen előadta, hogy ez a kultúra soknyelvű volt, nem pedig zárt, mint ahogy a szerb nemzeti eszme neofita képviselői állítják. Csak azt sajnálom, hogy néhány fiatalabb író nem szerepel Újvidéken, ahol örömmel látnám Danyi Zoltánt, akivel a zentai irodalmi estemen találkoztam. De talán igazságos „visszatérés” lenne Sinkovits Péter, aki új regényével engem is meglepett. Újvidéken évtizedeken át „koptatta az aszfaltot”, hogy aztán a zentai magányából egészen új oldalról mutatkozzon be. Lássuk Újvidéken is.

Kulán járva a magyarországi állampolgárságot váró fiatal magyar orvos lelkendezve újságolja, hogy Németországban megváltozott a széljárás. A die Weltre hivatkozik, amely arról ír, hogy újra nagy a szakemberhiány.  Az elkövetkező huszonöt esztendőben 6-7 millió szakembert fogad be az ország. A hiány óriási, tárva-nyitva lesznek a kapuk. Persze, főleg szakemberekre lesz szükség, orvosokra, mérnökökre, informatikusokra. Készülődik. Utána néztem, információja pontos. Ki tudja, hány embertől búcsúzok az elkövetkező években?

A vajdasági magyarok életében megannyi dicséretes dolog játszódik le. A közösség szívós. Az emberek dolgoznak, ha kell akár több műszakban is, s valóban erejükön felül megtesznek mindent, hogy biztosítsák családjuk, gyermekeik jövőjét. Nem adják fel. A kisebbségi magyarok megannyi képviselője az élet különböző területén sikert ér el. Mérnökök, mesteremberek, orvosok, művészek, írók, fölművesek, ki tudná felsorolni mindazoknak a nevét, akik teljesítményükkel kivívták a magyarság becsületét. Az eredmények ismeretében a délvidéki magyaroknak nem kell szégyenkezniük. Vannak sikerek! Örülni tudok, ha egyik vagy másik magyar orvosról, mesteremberről dicshimnuszt hallok. A nemzetközi sikerek sem ritkák. A magyar földművesek tapasztalata, szaktudása, szívóssága írja a megmaradás eposzát, nem pedig néhány fizetett politikus. S mégis, olvasom néhányuk panaszát, hogy megfeledkeznek érdemeikről, arról a sok értekezletről, amelyen részt vettek, a sikeres tárgyalásokról, tartalmas megbeszéléseikről, amelyeket folytattak.

Berlini tartózkodásom idején vettem észre, hogy a németeket, főleg a berlinieket, milyen nagymértékben foglalkoztatja a lengyel szellemi és irodalmi élet. De fordítva is igaz. Przemyslav Czaplinski egyik esszéje (A németek képe a lengyel irodalomban) a lengyel sérelmi patriotizmussal foglalkozva az egyedüli kiutat a kritikus patriotizmusban látja, amely szembesül a lengyelek bűneivel is, és felhívja a figyelmet néhány lengyel regényre. Ezekben az elbeszélések, regények a németek elleni, 1944 utáni megtorlásokról szólnak. A lengyelországi német civil lakosságot koncentrációs táborokba hurcolták, tömegsírokba vetették, vagy pedig kitelepítették. „Szinte mindenkit bestiálisan meggyilkoltak, alig néhányukkal végzett tarkólövés. Pelenkás gyerekeket láttunk, akiknek valamilyen kemény tárggyal szétverték a koponyáját.”, írja az egyik lengyel író. A legszörnyűbb, hogy a bűnösök fél évszázadon keresztül nem éreztek semmiféle bűntudatot, jegyzi meg Czaplinski. Ötven év után azonban beindult a lengyel erjedési folyamat. Ugyanilyen folyamatra várok Szerbiában is, ahol a német tömegsírok mellett magyar tömegsírok vannak. A magyar gonosztetteket nem menti fel ezek a tömegsíroknak, de a szerb gonosztetteket sem mentik fel a magyarok által elkövetett gonosztettek. Az erjedési folyamat akkor indul meg, ha majd olyan regényeket olvasok, amilyeneket a lengyelek írtak. Vagy, amilyet Cseres Tibor! Ha majd az újabban olyan egyre-másra megjelenő Újvidék történetekben a „hideg napok” emlékműve mellett szóba kerülnek azok a „fagyos napok” is, amelyekben ártatlan németeket és magyarokat gyilkoltak.

Szellemi állapotunkat mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy szinte semmiféle visszhangot nem váltott ki Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok, című, a magyar nemzeteszme és a magyar nacionalizmus történetével foglalkozó könyve. (Idesorolható meg Takáts József Modern magyar politikai eszmetörténet, című ugyancsak az Osiris kiadásában megjelent műve is). Fogalomtisztázó alapművekről van szó, amelyekre nagy szükség lenne manapság, amikor immár főfoglalkozású nemzeteszme-szakértők hakniznak Vajdaság szerte. Pedig nem ártana észben tartani, hogy a népnemzeti irányzat oly kiváló képviselői, mint Németh László (aki egyébként nem a körünkben oly népszerű bulikkal kívánta a magyar identitást védelmezni, hanem népfőiskolákkal, vagyis műveltséggel) nem a bukolikus falvakról írt, hanem a falvak polgárosodásáról, e folyamat súlyos ellentmondásairól. Németh élen járt ebben, nem csak a magyar sorskérdésekről, hanem a görög sorskérdésekről is irt, mert tudta, hogy a kettő egybefonódik. Még szerbül is megtanult, hogy tudja, mi játszódik le Magyarország szomszédságában.

Eléggé lehangoltan távoztam az EBESZ szervezte panel-vitáról, amelynek a témája a vajdasági televízió és rádió volt. Az Vajdasági Független Újságírók Szövetségének elnöke kért meg, hogy jelenjek meg. Szívesen fogadtam, hiszen a kilencvenes években valamelyest bábáskodtam megszületésénél is. Akkor szerveztük meg az „Ablak” elnevezésű akciót, amelynek a lényege az volt, hogy a független újságírók irodájának ablakából mondtuk el a véleményünket, amely nem hangozhatott el az állami televízióban. Közel két évtized múlva, némileg javult a helyzet, de csak némileg, s az sem véletlen, hogy a nemzetközi kutatóintézetek Szerbiát, ami a sajtószabadságot illeti, a félig szabad országok csoportjába sorolták. Milosevic bukásától tizenegy év múlt el, de manapság is csak nagy fenntartással használnám a közszolgálati média terminusát, inkább a pártokrata média-szerviz fogalma fejezi ki a jelenlegi állapotokat. A közszolgálat média olyan lett, mint az egymással incselkedő, familiárisan perlekedő pártpolitikusok fesztiválja. Szabad és független hang alig hangzik el.  Pártalku alapján nevezik ki a  média vezetőit és pártalku alapján teszik őket félre. Külön gondot jelent a kisebbségi szerkesztőségek helyzete a közszolgálati médiában. Inkább hasonlítanak rémtörténetre, mint egy a vajdasági multikulturalizmus megjelentőire. Szokás használni, hogy a kisebbségek gettósodnak a médiában. Ilyen tünetek vannak, de eltörpülnek a többségi gettóizáció mellett. És sorolhatók tovább a gondok. Szép határozatok születtek, de nagyon tartok attól, hogy ezek papíron maradnak.

Az Újvidéki Színházban Szerbhorvát György monodrámája (Ki viszi haza a biciklit?). Végre, se helyi színek, se honolului színek. Nincs színezés! Nem a színek, hanem az élet tárul fel, amit csak félig ismerünk – és félig merünk kimondani. Krizsán Szilvia nem alapítványi dáma, talán ezért tudja olyan tiszta egyszerűséggel feltenni a kérdést, hogy ki viszi haza a biciklit. Avagy, mi lesz velünk?