Budapest – Belgrád

Dušan Bajatović, a Srbijagas vezérigazgatója, a Szerb Szocialista Párt alelnöke, a vajdasági szocialisták vezetője, szövetségi népképviselő, a parlament biztonsági tanácsának elnökhelyettese és ki tudja, hogy a felsoroltakon kívül, még hány tisztség viselője, szóval ez a Dušan Bajatović szemrebbenés nélkül a tévé kamerák kereszttüzében kijelentette, hogy pályázat nélkül, tehát önhatalmú döntése alapján a Srbijagasba állandó munkaviszonyba helyezte Franko Šimatović és Jovica Stanišić gyermekeit. Az említett személyek háborús bűnök elkövetése miatt, a hágai nemzetközi törvényszék előtt felelnek tetteikért. Bajatović azzal igazolta magát, hogy a vádlottak jobban érzik magukat, annak tudatában, hogy gyermekeiknek van munkahelye, ergo az állam általi támogatás mellett, más jövedelemforrás is biztosított. Ugyanakkor, ugyanabban az adásban Bajatović szájából hangzott el az is, hogy egy gyermek sem hordhatja a „szülők keresztjét”. Nem tudom, nem is nagyon foglalkoztat, hogy vajon hogyan érzik magukat a hágai vádlottak, az azonban érdekelne, átérzik-e saját áldozataik meg azok hozzátartozóik keresztjeinek súlyát. Mert – véleményem szerint – övék, nekik jutott a legsúlyosabb kereszt. A családtagok, ez esetben a gyerekek nem vonhatók felelősségre, a szülők illetve a felmenők bűneiért, azonban mindez korántsem jelenti azt, hogy miattuk, törvénybe ütköző dolgot lehet művelni. Márpedig Čedomir Čupićnak, a Korrupcióellenes Ügynökség elnökének a nyilatkozata szerint, Bajatović, vétett a hatályban lévő munkaügyi törvény ellen. Az ügyészség kötelessége megállapítani Bajatović kihágásának mértékét. Az esetnek azonban van egy erkölcsi politikai vetülete is, amiről a Szerbiai Szocialista Párt illetékeseinek kellene nyilatkozni. Rasim Ljajić kormánytag ugyanis közölte, – és nem is érti, miért lenne ez ellen valakinek kifogása – hogy a kormányzat igenis gondoskodik a hágai vádlottak családtagjairól. A kabinet ugyanis minden egyes családnak, a költségvetésből biztosít havi 200 eurót, ugyanakkor évente, három darab repülőjegy árát fedezi a Hága-Belgrád-Hága vonalon. Rendkívüli kiadások címén kéthavonta, 250 eurót utalnak ki a sheweningeni börtönben lévő vádlottak hozzátartozóinak. Ha pedig a család átlagjövedelme nem haladja meg országos átlagot, akkor a kormány fedezi a különbséget. Ezek után felmerül a kérdés, hogy ugyan milyen kárpótlásban részesülnek azok családjai, akik Šimatović és Stanišić politikájának lettek az áldozatai? Vajon milyen kártérítést kapnak azok a gyermekek, akiknek az apja a harctéren esett el? Ki foglalkozik az ő keresztjükkel? Vajon gondol-e valaki azokra a keresztekre, melyeket a Szerbiai Szocialista Párt vezetői helyeztek a polgárok vállára. Ez természetesen már nem csak Bajatović ügye, hanem a Szerbiai Szocialista Párté is, amely – úgymond – a szociális igazságért harcol. A szocialisták egyelőre bölcsen hallgatnak. Úgy gondolják, hogy a kutya ugat, a karaván halad. Egyik botrányt követi a másik, azonban a helyzet változatlan. A kilencvenes években olvashattam arról, hogy magyar kiskatonák vesztek oda a téves csatatereken. Dačić azzal kérkedik, hogy a Szerbiai Szocialista Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség világnézetileg közel állnak egymáshoz. Ha már ennyire közel kerültek, akkor szeretném javasolni, hogy Bajatović hozzon létre egy alapítványt, például a magyar áldozatok megsegítésére.

Martonyi János régi-új magyar külügyminiszter, a belgrádi Danasnak adott dinamikus, belgrádi körökben óriási elégedettséget kiváltó interjújában, keményen elítéli mindazokat, akik Trianon ürügyén határrevíziót emlegetnek. Ostobaságokat halmoznak, össze-vissza beszélnek, nyugtatja meg a magyar külügyminiszter a szerbiai közvéleményt. A Trianon-emléknap – szerinte – arról a Magyarország által támogatott törekvésről szól, miszerint az országhatáron kívül élő magyar kisebbséget kulturális és nyelvi identitásának megőrzésére törekedjék. Eközben a legnagyobb elismeréssel adózik Szerbia kisebbségpolitikájának, amelyet minden kétséget kizáróan a Demokrata Párt és koalíciós partnerei képviselnek. Noha néhány kisebbségi politikus ezt, személyes érdemének tekinti, a parlamenti erőviszonyok azonban másról szólnak. Martonyi János tapasztalt diplomataként a szerbiai kormányzat kisebbségpolitikájának magasztalásával nyugtázta az erőviszonyokat. Belgrád és Budapest egyre jobb – jelentette ki a bemutatkozó látogatáson járt Martonyi. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a vizit egyebek iránt arról is szólt, hogy még jobb lesz. Én nem vagyok annyira elragadtatva a Magyar Nemzeti Tanács kompetenciájával, főleg nem a magyar választópolgárok részvételi arányával, mint Martonyi, de semmiképpen sem vonnám kétségbe, hogy az új kisebbségi törvény életre keltése – erényeivel és hibáival együtt – a Demokrata Párt és koalíciós partnereinek az érdeme. Martonyi dicshimnuszának elhangzását követően, felmerül a dilemma az, úgymond, janicsárok szerepével kapcsoltban. Ugyanis a Magyar Összefogás egyik leghatásosabb választási szlogenje szerint vetélytársaik, a belgrádi pártok érdekeit képviselik, janicsárok, akik „megosztják a magyarokat”. Legtöbb vád tehát a kormánypártokat illette, azokat, amelyek a nemzeti tanácsokról szóló torvényt meghozták és végrehajtották, vagyis éppen a kormánypártok tagjait, azokat, akik megszavazták a nemzeti tanácsokról szóló törvényt, nevezetesen a janicsárok Minek után, most kiérdemelték a magyar külügyminiszter dicséretét.

Riza Halimi bölcsessége

A Demokratikus Akciópárt, a szerbiai albán kisebbség pártja, 81 százalékban nyerte meg az albán nemzeti tanácsi választásokat. A listavezető és pártelnök Riza Halimi a Danasban a választási listára való feliratkozás nehézségeire panaszkodott. Ezt az akadályt kifogásolta. Ugyanakkor esze ágában sem volt, olyasmit állítani, hogy azok, akik nem rá szavazták, megbontották, vagy rombolták a „nemzeti egységet”.  Halimi ugyanis tudja, hogy nagyon nem méltó egy politikushoz a plurális parlamenti demokráciában ez az érv. Nem politikai vetélytársait kell ócsárolni, hanem a nagyobb kisebbségi jogokért kell harcolnia. Nem a törvényt dicsérte, nem esett győzelmi eufóriába, hanem az albán kisebbség gondjait ecsetelte, illetve hátrányos helyzetét tette szóvá.

Egypártiság?

A minap, immár másfél évtizedre visszatekintő vitát elevenített fel Martonyi János külügyminiszter. A Magyar Televíziónak adott interjújában, a határon túli magyar pártok számával, illetve a kisebbségi nemzeti egységgel kapcsolatban Szlovákiáról szólva rámutatott, hogy ott korábban volt három párt, azután egy lett,   jelenleg pedig kettő van. „Ez nem jó, én sokkal jobban örülnék egy pártnak” jelentette ki. Ha figyelembe vesszük, hogy a Vajdaságban öt bejegyzett magyar kisebbségi párt létezik, akkor kijelentésének tükrében, felvetődik a kisebbségi politikai pluralizmus kérdése.

Temerin és Újvidék között állandó taxi járat közlekedik. A Városi Közlekedési Vállalat által megszabott jegy árán taxival ingázunk az egyik városból a másikba. Beülök, pillanatok alatt megtelik, négye
n vagyunk így máris indulunk, mire a taxisofőr azonnal politizálni kezd. A kormányzat tönkre teszi a mezőgazdaságot, kezdi, majd apokaliptikus őszt jósol. Az egyik utas, fiatal egyetemista lány, megjegyzi, hogy őszre diplomázik, utána külföldre távozik. Itt csak az érvényesülhet, aki belép valamelyik pártba, engem azonban a pártok nem érdekelnek. Mielőbb szedem a sátorfámat, már vagy fél éve böngészem az interneten a külföldi munkalehetőségeket, alig várom, hogy magam mögött tudjam ezt az országot. A párttagok pedig kormányozzák saját magukat, mondja a lányka. Nyugodtan, higgadtan beszél, mint aki már évekkel ezelőtt eldöntötte, hogyan alakítja a sorsát. A pártokba vetett bizalom, úgy hiszem, mélyponton van! Az emberek egészen mást akarnak, csak még nem tudják, mit. Ez lehet üdvös is, de lehet veszélyes is.

A szlovákiai választásokon az egyik meglepetés követte a másikat. Mindenek előtt a nacionalista Meciár pártja nem lépte át a választási küszöböt. A magyarellenes Fico pártja, a Smer közel 35 százalékot szerzett, ezzel 62 képviselőt küldhet a 150 fős parlamentbe, ám nem biztos, hogy kormányra kerül. Koalíciós társai közül ugyanis a Szlovák Nemzeti Párt 5,1 százalékot ért el, ami 9 mandátumot jelent, és ez még mindig csak 71, a parlamenti többséghez azonban összesen 76 mandátumra van szükség. Ha nem jön létre valami váratlan alku, akkor Fico ellenzékbe kerül. Mindez mellett azonban még ennél is nagyobb meglepetés, a Fidesz által erőteljesen támogatott Magyar Koalíció Pártjának fiaskója. Erre nem gondolt senki, tekintettel arra, hogy a Fidesz a kettős állampolgárság elismerésével és a Trianon-emléknapokról szóló törvénnyel, nagy népszerűségre tett szert a kisebbségiek körében. A Fidesz egyértelműen a MKP mellett kampányolt, ám a felvidéki magyarokra ez – az eredmények, a számadatok ismeretében – hatástalan maradt. A Magyar Koalíció Pártja nem lépte át a küszöböt. Helyette a MKP-ból levált Bugár Béla vezette Híd nevű párt került be a 150 tagot számláló parlamentbe, mégpedig szép, 8,20 százalékos eredménnyel, ami 14 képviselői helyet biztosit. A Híd a magyar kisebbségi pártok között egyedülálló arculatot képvisel, olyat, amelynek ma nincs nagy ázsiója, mert nem él kemény nemzeti diskurzussal, irányelvei inkább a szlovák liberális pártokkal mutatnak rokonságot. Azonban nem ez a lényeg, hanem az, hogy a felvidéki választók érdemében éppen ezt a pártot jutalmazták, az erőteljesen nemzeti jellegű MKP-t pedig megbüntették. Mindebből persze nem lehet távlatos következtetéseket levonni, az azonban bizonyos, hogy a kisebbségi pártok nagy kihívás előtt állnak, hiszen a kisebbségi polgárok többé nem elégszenek meg a romantikus nemzeti jelszavakkal, hanem teljesítményt, felmutatható eredményeket várnak tőlük.