Bernharddal – Bécsben és Bácskában

Bécs szívében a Burgtheater neobarokkos épülete előtt olvasgatom a repertoár plakátját. Estére éppen Shakespeare Othellóját játsszák. November hónapban még néhány Shakespeare dráma van műsoron. Többek között a II. Richárd és a Vihar. Természetesen repertoáron tartják az elmaradhatatlan Racinet is. Az osztrák nemzeti színháznak feltétlenül játszania kell, a nemzet klasszikusaként számon tartott Ödön von Horváth darabját. És Schillert műveit is színpadra állították, természetesen, hiszen nélküle aligha képzelhető el német nyelvű nemzeti színház. A Burgtheaternek van kamara- és stúdiószínpada is, ahol a korszerű európai és osztrák szerzők darabjait játsszák. A színházi belépőjegyek drágák! Az osztrák állam, kiadós támogatásban részesíti a nemzeti színházat, viszonzásul jogos az elvárása, hogy a polgártársak is a zsebük mélyére nyúljanak. Így van ez rendjén! A londoni Royal National Theatre-nek, az angolok nemzeti színházának a forgalma évente 50-60 millió angol fontot tesz ki, aminek 34 százaléka a belépőjegyek árából származik. Húsz százalékot a színház étterme meg könyvesboltja biztosítja (mert, a nemzeti színház látogatói nem verik a fogukhoz a garast, és könyvet is vásárolnak), a maradék 46 százalék pedig a magánszemélyek adományaiból, az alapítványi hozzájárulásokból és állami pénzekből gyűlik össze. Megjegyzendő, hogy a módosabb magánszemélyek, szíves-örömest adakoznak a színház javára, mivel tudatában vannak annak, hogy a nemzet ügyét nem elég szólamokkal szolgálni. Legalább nekik, tehetősebbeknek kell példát mutatniuk. Ugyanez a helyzet a franciák nemzeti színházával a Comédie-Francaise-zel is. Bizony ott is kinyitják az erszényüket az állampolgárok, bár a francia állam is, tekintélyes összeggel járul hozzá az intézmény működtetéséhez. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak, miközben a Burgtheater műsorfüzetét lapozgatom, a színház mellett levő Landtmann kávéházban, ahol még a kávé is borsosabb, mint a környékbeli kávéházakban. Ára van! Meg kell fizetni, amennyiben az „osztrák szentély” mellett fogyasztjuk el a finom bécsi kávét vagy a melangot. A bécsi ínyencek, ezt szó nélkül tudomásul veszik. Szemrebbenés nélkül kifizetik a kávé árát, megvásárolják a drága belépőjegyeket (állítólag a bécsi politikusok nem kapnak tiszteletjegyeket, hanem ők vásárolják meg a legdrágább páholyokat, ezen kívül bőségesen adakoznak), mert úgy vélik, hogy áldozni kell a nemzet oltárán. És a Burgtheater valóban nemzeti szentély, amely nagy buzgalommal ápolja az osztrák öntudatot. Nem az egyetemes német kultúrára esküszik. Színészei wienirischül beszélnek a színpadon. Természetesen a kamaraszínpadon és a stúdiószínpadon az osztrák drámaírók darabjai részesülnek előnyben. Ha netán egy németországi színész szerződik a színházhoz, akkor vagy igazi bécsivé válik, vagy pedig távoznia kell.  Persze, a Burgtheater színészének lenni rangot jelent, nem is játszhat olcsó szappanoperákban, a giccses tömegkultúrától is távol kell tartania magát. Ha házon kívül vállal feladatot, akkor a főigazgató gondos mérlegelés után, vagy engedélyezi vagy sem. Nincs haknizás és nincs tezgázás! Mert hát – bizony, bizony! – ez is a hagyományápolás része. Egyébként itt csak a legjobbak kapnak helyet. Persze, időnként az osztrák fővárost izgalomba hozó kisebb nagyobb botrányok is előfordulnak. Az utóbbi évtizedek legnagyobb skandalumát – ki más, mint – Thomas Bernhard okozta, akinek Payman rendezésében 1988-ban bemutatták a Hősök tere című drámáját, mely az osztrák kisstílűségről, kétszínűségről, nyavalyáról szól, arról, hogy az osztrákok Hitler bejövetelekor miként lelkesedtek a Führerért. A premierről Bécs polgármestere tüntetőleg távozott. Bécs fele felzúdult, a másik fele pedig lelkesedett és – a polgárok özönlöttek a színházba. A jegyek hónapokkal előbb elkeltek. Mindez felbőszítette Bernhardot és végrendeletében megtiltotta, hogy darabjait az osztrák színházak bemutassák. Hőskorát élte a Burgtheatar, mert a színházak nagysága akkor domborodik ki, amikor a város egyik fele szidalmazza, a másik fele pedig lelkesedik érte. Napjainkban az osztrák kultúra szinte bálványozza Bernhardot. A Burgtheater arra büszke, hogy védelmébe vette nagy fiát, aki oly kegyetlenül ostorozta az osztrák kispolgárságot, tunya semmitmondó művészetét és kulturális elitjét. Ez is a hagyományápoláshoz tartozik.

Napi rendszerességgel jár az autóbusz Újvidék és Bécs között. Mindössze hat, esetleg hét órát tart az út. Újvidéknek jobb összeköttetése van Béccsel, mint Budapesttel. A bécsi belvárosban kóborolva a régi újvidéki polgárok jutnak az eszembe. Döme úr, a katolikus portai töltőtolljavító mester, Bécsbe járt alkatrészekért és nem Budapestre. A Gizella kalapszalon tulajdonosa is a Császárvárosból hozta a legújabb divat szerint készült fejfedőket az újvidéki hölgyek részére. Ugyanezt tették a szerb kereskedők meg mesteremberek is. Hozták a portékát meg az európai szellemiséget is. Számomra furcsa érzés a bécsi tartózkodás. Ha, Berlinben vagyok, megnyugszom, mert tökéletesen idegennek érzem magam, és ez az állapot jól eső érzést vált ki bennem. Bécsben, apám egykori fővárosában viszont nem vagyok idegen, hanem árva.

„Ocsmányállamopportunisták”

Útban vissza, Újvidékre. Az autóbusz hangszórója turbófolkot bömböl. Magyarország. A távolról feltűnnek Budapest fényei. Kelet, majd dél felé tartunk. Bernhard Régi mesterek című „komédiáját” olvasgatom. Reger az osztrák írókról beszél, akiknek nincs mondanivalójuk, ezért az ellenszenves szentimentális irodalmat az olvasók „pofájába vágják”. „Ülnek, folytatja Reger, a bécsi bérlakásokban vagy a karintiai alkalmi kisegítő kalibákban és a stájer hátsó udvarokban és írják szemetüket…íróink többé-kevésbé ocsmányállamopportunisták…. pukedliznek minden városi tanács és minden bárgyú önkormányzat és minden germanista szájtátó előtt”. Roger Ausztriát sem kíméli. „Ténylegesen ez az ország mostanára az abszolút mélypontra süllyedt… értelmét és célját és szellemét feladta. És akkor mindenütt ez az undorító, badar demokráciafecsely! Ha kimegy az ember az utcára… folytonosan be kell fognia a szemét és a fülét és az orrát is, hogy ebben az országban, amely végső soron egy totálisan közveszélyes állam, életben maradjon egyáltalán…”. Kezembe tartom a könyvet, a turbófolk egyre hangosabb, az autóbusz keletre tart, majd délre kanyarodik. Úgy érzem magam, mintha más kontinensre érkeznék.  Ebben a világban nem születhet Thomas Bernhard. Ez nem is regény, hanem pamflet, mondanák az állami egyetemek asszisztensei és docensei, rendes meg rendkívüli tanárai. Még rosszabb, mint a pamflet, ez nemzetárulás, hördülnének fel a privátegyetemek állami politikusokkal megspékelt tanárai. Ez nem irodalom, sóhajtoznának az állami széplelkek és párthuszárok.

Újvidék. A megérkezés fájdalmas önkívülete. Alig várom, hogy folytassam az utazás-esszét. Az esszé az igazi felriadás a történetből. Titkos küzdelem önmagammal.

A vajdasági magyar újságokat lapozgatva nem győzök csodálkozni, hogy milyen sok tudósunk van. Egyik tudományos tanácskozást követi a másik, amelyeken, ugyebár, tudósok okítanak. Elvben biztató jelenség, hiszen ez is nemzeti kincseink közé tartozik. A tudományról, mint hivatásról még a hatvanas években Max Webertől olvastam, csakhogy ő nem nevezte magát tudósnak, hanem egyetemi tanárnak. Könyvei címlapjára sem biggyesztette oda a doktori címet, és közszereplésein sem tüntette fel egyetemi státusát. Tartotta magát ahhoz a máig érvényes európai szokáshoz, hogy csak az egyetemi életen belül hivatkozott a doktori címre. Nálunk viszont még a kis- és a nagypolitikusok is, ha meglátogatják a kukutyini népitáncosokat, a sajtó okvetlenül feltünteti, hogy doktorok jöttek közéjük. Angela Merkel, például, akadémiai tudományos intézetekben dolgozott, természetesen doktorált is, de a jelenlegi Európa egyik legfontosabb politikusa soha sem hivatkozik a doktori címre, ha a közügyekről vagy a közfunkciókról van szó. A Balkánon és a Vajdaságban azonban más allűr járja, a szociológusok majd megfejtik, hogy miért. Igaz, nem ma kezdődött, hanem a szocializmus utolsó egy-két évtizedében, amikor inkább a magiszterek uralták a mezőnyt, noha doktorokból sem volt hiány a központi bizottságokban. A demokráciában viszont több doktor van a hatalomban, mintha a demokrácia multiplikálná a doktorokat. Max Weberre visszatérve hozzá kell tennem, hogy az utókor, a nagy európai tudósok között tartja számon, azért mert gazdagította az európai tudományt.

Nem tudom letenni Thomas Bernhard regényét. Valahol a kilencvenes évek végén olvastam először, tíz év után még aktuálisabb és erőteljesebb. Úgy vagyok ezzel a könyvvel, mint Shakespeare drámáival, egyre aktuálisabbak, a kortársak helyett is beszélnek. „Az öregeknek – írja – nincs mit mondaniuk, de a fiataloknak még annyi sincsen, ez a mai helyzet”. Persze, az öregek fényesítik a babérjaikat, ötvenen túl már nincs kedvük kockáztatni. A fiatalok pedig legszívesebben bevonulnak valamelyik öreg kotlós fészke alá. Keresnek valamiféle tekintélyt. Senki sem akar magányos farkas lenni. A legfontosabb azonban mégis az, hogy a fiatal bécsi írók milyen nagy elismeréssel beszélnek az őket ostorozó Bernhardról. Jobban kedvelik, mint a nárcisztikus Handkét.