Az önbecsülésről

Az önbecsülésről

2009. január

Pénz, botrány és hatalom

Ezúttal szerencsém volt a nemzetközi gyorssal. Most csak 15 percet késett a pesti vonat. Igyekszem gyorsan kikecmeregni az újvidéki vasútállomásról, mert már így is késesben vagyok. Rohanok a sportközpontba, a Spensre, ahol Szerencsés Zsuzsa veszi át a Vajdasági Független Újságírók Egyesületének életműdíját. Végre jutalmaznak valaki olyant is, aki nem csinált karriert a szakmából. Ez mostanság figyelemre méltó teljesítmény, mivel ezekben a letisztulatlan időnkben Milosevic egykori tisztségviselői (is) ájtatosan arról regélnek, hogy micsoda tortúrának voltak kitéve, mennyire üldözte őket az a rendszer. Azok is áldozatnak tüntetik fel magukat, akik békésen kérődztek az állami jászol mellett. A kollektív kétszínűség korában élünk, amelyben tilos megbotránkozni. Szerencsés Zsuzsanna ma is munkanélküli. Igaza van Dinko Gruhonjicnak a szövetség elnökének amikor azt állítja, hogy az újságírás a politikusok martaléka lett. Tisztelet a kivételnek! Mindenütt a pénz, a botrány és a hatalom nyoma.

A tengerről és az álmokról

Újra sokat álmodom a tengerről, a mediterráneumról. Lehet, hogy ez német ragály és magyar vágyálom.  Már nem a táj vonz, hanem az a titokzatos ragyogás, amelyet ott képzelek el, ahol a tenger hullámai és a lerogyó égbolt találkoznak. Ahol nincs többé élet.

Merengések

Ha majd kiszárad a szíved, akkor szépen pergeted a mondatokat. Eljátszogatsz a szavakkal. Nem veszel tudomást a pokolról.

Prókátorok és értelmiségiek

Horvátország genocídium vádjával perbefogta Szerbiát. Szerbia népirtás vádjával úgyszintén beperelte Horvátországot. Szerb jogászprofesszorok elemzik az esélyeket. Közülük az egyik fő-fő, szentül meg van győződve, hogy a szerb válasz logikus. A horvátok is saját igazukat támasztják alá. Mindkét hatalom természetesen borsosan letejel prókátorainak, jogászprofesszorainak, akik mindenkor készen állnak „hadba szállni” és ehhez a tetthez megfelelő igazolást találni. Aztán felcsillan az esély, hogy esetleg bírósági tárgyalás nélkül is megoldható a vitás kérdés. A belgrádi B92 tévében a fővárosi csarsi eminens képviselői számlálják a halottakat, itt ennyi, ott annyi, a mieink öldököltek, de az övékéi is mészároltak. Csak úgy dobálóznak a számokkal. Hivatkoznak a rangos jogászprofesszorokra, és nem némulnak el, a borzalmas halál és vérengzés, egyszersmind az áldozatok említésekor, sem a hullahegyek, tömegsírok felidézésekor. Még a hangjuk sem remeg meg. Albert Camus jár az eszemben, aki emlékeztetett arra, hogy hajdan „szent borzadály támadt a gyilkos ontotta vér láttán”, ma viszont a „világ tekintete szórakozottan lesiklik a bűnről”. A tömegmédiumok szériában tálalják a halált, az öldöklést, a borzalmakat, amelyekről diskurálni lehet. Camus halálosan pontos volt: „A vér nem látható, nem fröcsköli be farizeusaink arcát.”

Jól fizetett sztrájkolók

Újvidéken is sztrájkolnak a közművek dolgozói. A 021 rádióba betelefonálnak a hallgatók, és felháborodottan jegyzik meg, hogy az említett vállalatokban igen magasak a fizetések, és a politikusok ezekbe helyezik munkaviszonyba a rokonságot és a hithű párttagokat. A magáncégek alkalmazottjai keserűen panaszolják, hogy nekik bezzeg a sztrájk gondolata sem fordulhat meg a fejükben, sőt pisszenni sem szabad, mert azon nyomban az utcán találják magukat. A munkanélküliek meg még panaszkodni sem mernek.

A személyes enciklopédiáról

Olykor úgy tűnik, hogy ahhoz a könyvhöz írok széljegyzeteket, amely rólam szól, de nem adatik meg, hogy elejétől végig elolvassam.

Székelyföldön

Sepsiszentgyörgy, Nagyszeben, Csíkszereda, Székelyudvarhely.  A HÍD folyóirat szervezésében Faragó Kornélia, Maurits Ferenc és Virág Gábor társaságában azért vállaltam ezt az utat, mert még soha sem jártam ezen a vidéken. Nos, nem azzal a romantikus Székelyfölddel találkoztam, amelyről a hangzatos vezércikkekben és az újabb közhelyes úti beszámolókban olvashatok. Amennyire az időm megenged, faggatom az embereket, érdeklődéssel hallgatom elbeszéléseiket, ugyanakkor ők is faggatnak minket. Egy biztos, a határon túli magyarok alig ismerik egymást. Egy nyelvet beszélünk, gondjaink is hasonlóak, ám mégsem tudunk sokat egymásról. Talán azért van ez így, mert minden út Budapesten keresztül vezet és kevés közöttünk a közvetlen kapcsolat.

Székely példák

A kulturális intézmények, a folyóiratok működési feltételei meglepően jók. Jártam a Székelyföld szerkesztőségében, akik nemrégiben költöztek be új épületükbe, melynek többségi tulajdonosa a havonta megjelenő folyóirat, és amelynek 10 hivatásos szerkesztője van. Ilyesmi a Vajdaságban elképzelhetetlen! Látszik, hogy a romániai magyar politikai elit nagyon is fontosnak tartja az elitkultúrát, képes biztosítani az elitértelmiségiek munkafeltételeit, ugyanakkor a bukaresti kormánytól is jelentős engedményeket csikar ki. Ezt nevezem erdélyi realizmusnak, ami többet ér az igen elterjedt romantikus szólamoknál! Ebben a vonatkozásban, a vajdasági magyar politikai elit – sajnos – messze lemarad. Nálunk akad kisebbségi politikus, aki egyidejűleg 4-5 fotelt is birtokol, míg akad folyóirat szerkesztőség, amelynek legfeljebb egy íróasztal és egy rozoga szék jut. A fotelek térfogata nagyobb, mint a folyóirat íróasztala és széke. Ez lépten-nyomon tapasztalható. A magyar lakta Hargita megye kulturális központja 35 magyar dolgozótót alkalmaz. Egy megye lakósságának száma vagy 300 000-at tesz ki. A 154 892 lélekszámú Nagyszebennek 3135 magyar lakosa van, ám a város szívében olyan jól felszerelt kulturális központja, alkotó- és vendégháza van, egyébként ahol vendégszerepeltünk (a HÍD nevet viselő Szebeni Magyarok Egyesületére gondolok), amilyenről az újvidékiek (15687 magyar), a zomboriak (12380 magyar), a nagybecskerekiek (12211 magyar) álmodni sem mernek. Emellett természetesen Nagyszebenben van még két magyar kulturális intézmény! A város főterén lévő egyik székházát, a Magyar Házat, volt alkalmam megcsodálni is. Háromezer magyar, három magyar kulturális intézmény! Itt nem az jelszó dominál, hogy a „szórványt nem lehet védeni”, amit az újvidéki Magyar Szó balszerencsés „reformjakor”, helyesebben: felszámolásakor hallottam, hanem az, hogy gazdagítani, gazdagítani…

A szórványról

A székely kultúrmunkások többször is elmondják, hogy a magyar szórványok hálásabbak. Nagyobb a kulturális rendezvények iránti érdeklődők száma, többen jelennek meg az irodalmi esteken, többen vesznek részt a kulturális rendezvényeken. Bizonyára azért, mert ők tudják a legjobban, hogy mi veszett el.

Kisebbség és sziszüphoszi erkölcs

Többször is megüti a fülem az anyaországi agyelszívásról, értelmiségi áttelepülésről szóló panasz, azonban tizenvalahány év után, mind több erdélyi fiatal, kiábrándultan tér vissza az anyaországból. Engem valójában ezek az emberek érdekelnek. Miféle érzelmek játszottak közre? A lokálpatrióta honvágy? A gazdasági meggondolások? Az anyaországi illúziók elvesztése?  Szembesülés a lelkiismerettel? Fábián Ernő filozófus a kérdés elevenjébe vág, amikor a nyolcvanas évek értelmiségi kivándorlását árulásnak nevezi. „Mindenképpen árulásnak tekintem – vallja az Academica Transsyilvanica című kötetben közzétett interjújában –  azon orvosok, tanárok, magasan képzett szakemberek részéről, akik itt hagyták Erdélyt és a jólétet választották. Szeretném hangsúlyozni, hogy indok nélkül mentek el. Kevesen voltak, akiket életveszély fenyegetett. A jólétért való megfutamodás, menekülés viszont árulás. Az igaz, hogy egyéni választás joga annak eldöntése, hogy hol éljen valaki.  A közösség szempontjából viszont az lett volna jó,  ha itt maradnak. Magam is sokszor belekeseredetem, de hiszem és vallom, hogy az erdélyi sors a sziszüphoszi erkölcs vállalása. Újra és újra lezuhan a nehézségek árán felgörgetett kő, de mindig újra kell kezdeni”. Kemény szavak ezek, amelyek csak olyan közösségben hangozhatnak el, amelyben még létezik önbecsülés. Ahol ez hiányzik, ott tabuk maradnak ezek a kérdések. Ott mindenki szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy életveszélyben forgott. Ami még ennél a sarkításnál is szörnyűbb, amikor éppen azok, akik távoztak, időnként hazatérnek és ilyenkor rendre megleckéztetik a maradókat. Hűségből és magyarságból!

Távirányítású székely kapu

A táj jelképe. A kisebb falvakon áthaladva, igen sok gazdagon faragott székely kaput látunk. Ezt tessék megnézni, modernizálódunk, távirányítású székely kapu, hallom a vendéglátók megjegyzését. Kiderült, hogy ez sem számít ritkaságnak. Kissé groteszkül hangzik, de tudomásul veszem, hogy immár nem szénásszekerek haladnak át rajta, hanem autók. Az irodalomtudósok kedvenc definíciója jut eszembe: a hagyomány és a korszerűség szintézise. A múzeumokat becsüljük, szükségünk van rájuk, de az élet megy tovább. A leggroteszkebb mégis az, amikor az életet múzeumba szeretnénk beterelni. Groteszkebb, mint a távirányítású székely kapu.

Ezúttal szerencsém volt a nemzetközi gyorssal. Most csak 15 percet késett a pesti vonat. Igyekszem gyorsan kikecmeregni az újvidéki vasútállomásról, mert már így is késesben vagyok. Rohanok a sportközpontba, a Spensre, ahol Szerencsés Zsuzsa veszi át a Vajdasági Független Újságírók Egyesületének életműdíját. Végre jutalmaznak valaki olyant is, aki nem csinált karriert a szakmából. Ez mostanság figyelemre méltó teljesítmény, mivel ezekben a letisztulatlan időnkben Milosevic egykori tisztségviselői (is) ájtatosan arról regélnek, hogy micsoda tortúrának voltak kitéve, mennyire üldözte őket az a rendszer. Azok is áldozatnak tüntetik fel magukat, akik békésen kérődztek az állami jászol mellett. A kollektív kétszínűség korában élünk, amelyben tilos megbotránkozni. Szerencsés Zsuzsanna ma is munkanélküli. Igaza van Dinko Gruhonjicnak a szövetség elnökének amikor azt állítja, hogy az újságírás a politikusok martaléka lett. Tisztelet a kivételnek! Mindenütt a pénz, a botrány és a hatalom nyoma.

Újra sokat álmodom a tengerről, a mediterráneumról. Lehet, hogy ez német ragály és magyar vágyálom.  Már nem a táj vonz, hanem az a titokzatos ragyogás, amelyet ott képzelek el, ahol a tenger hullámai és a lerogyó égbolt találkoznak. Ahol nincs többé élet.

Ha majd kiszárad a szíved, akkor szépen pergeted a mondatokat. Eljátszogatsz a szavakkal. Nem veszel tudomást a pokolról.

Horvátország genocídium vádjával perbefogta Szerbiát. Szerbia népirtás vádjával úgyszintén beperelte Horvátországot. Szerb jogászprofesszorok elemzik az esélyeket. Közülük az egyik fő-fő, szentül meg van győződve, hogy a szerb válasz logikus. A horvátok is saját igazukat támasztják alá. Mindkét hatalom természetesen borsosan letejel prókátorainak, jogászprofesszorainak, akik mindenkor készen állnak „hadba szállni” és ehhez a tetthez megfelelő igazolást találni. Aztán felcsillan az esély, hogy esetleg bírósági tárgyalás nélkül is megoldható a vitás kérdés. A belgrádi B92 tévében a fővárosi csarsi eminens képviselői számlálják a halottakat, itt ennyi, ott annyi, a mieink öldököltek, de az övékéi is mészároltak. Csak úgy dobálóznak a számokkal. Hivatkoznak a rangos jogászprofesszorokra, és nem némulnak el, a borzalmas halál és vérengzés, egyszersmind az áldozatok említésekor, sem a hullahegyek, tömegsírok felidézésekor. Még a hangjuk sem remeg meg. Albert Camus jár az eszemben, aki emlékeztetett arra, hogy hajdan „szent borzadály támadt a gyilkos ontotta vér láttán”, ma viszont a „világ tekintete szórakozottan lesiklik a bűnről”. A tömegmédiumok szériában tálalják a halált, az öldöklést, a borzalmakat, amelyekről diskurálni lehet. Camus halálosan pontos volt: „A vér nem látható, nem fröcsköli be farizeusaink arcát.”

Újvidéken is sztrájkolnak a közművek dolgozói. A 021 rádióba betelefonálnak a hallgatók, és felháborodottan jegyzik meg, hogy az említett vállalatokban igen magasak a fizetések, és a politikusok ezekbe helyezik munkaviszonyba a rokonságot és a hithű párttagokat. A magáncégek alkalmazottjai keserűen panaszolják, hogy nekik bezzeg a sztrájk gondolata sem fordulhat meg a fejükben, sőt pisszenni sem szabad, mert azon nyomban az utcán találják magukat. A munkanélküliek meg még panaszkodni sem mernek.

A személyes enciklopédiáról

Olykor úgy tűnik, hogy ahhoz a könyvhöz írok széljegyzeteket, amely rólam szól, de nem adatik meg, hogy elejétől végig elolvassam.

Sepsiszentgyörgy, Nagyszeben, Csíkszereda, Székelyudvarhely.  A HÍD folyóirat szervezésében Faragó Kornélia, Maurits Ferenc és Virág Gábor társaságában azért vállaltam ezt az utat, mert még soha sem jártam ezen a vidéken. Nos, nem azzal a romantikus Székelyfölddel találkoztam, amelyről a hangzatos vezércikkekben és az újabb közhelyes úti beszámolókban olvashatok. Amennyire az időm megenged, faggatom az embereket, érdeklődéssel hallgatom elbeszéléseiket, ugyanakkor ők is faggatnak minket. Egy biztos, a határon túli magyarok alig ismerik egymást. Egy nyelvet beszélünk, gondjaink is hasonlóak, ám mégsem tudunk sokat egymásról. Talán azért van ez így, mert minden út Budapesten keresztül vezet és kevés közöttünk a közvetlen kapcsolat.

A kulturális intézmények, a folyóiratok működési feltételei meglepően jók. Jártam a Székelyföld szerkesztőségében, akik nemrégiben költöztek be új épületükbe, melynek többségi tulajdonosa a havonta megjelenő folyóirat, és amelynek 10 hivatásos szerkesztője van. Ilyesmi a Vajdaságban elképzelhetetlen! Látszik, hogy a romániai magyar politikai elit nagyon is fontosnak tartja az elitkultúrát, képes biztosítani az elitértelmiségiek munkafeltételeit, ugyanakkor a bukaresti kormánytól is jelentős engedményeket csikar ki. Ezt nevezem erdélyi realizmusnak, ami többet ér az igen elterjedt romantikus szólamoknál! Ebben a vonatkozásban, a vajdasági magyar politikai elit – sajnos – messze lemarad. Nálunk akad kisebbségi politikus, aki egyidejűleg 4-5 fotelt is birtokol, míg akad folyóirat szerkesztőség, amelynek legfeljebb egy íróasztal és egy rozoga szék jut. A fotelek térfogata nagyobb, mint a folyóirat íróasztala és széke. Ez lépten-nyomon tapasztalható. A magyar lakta Hargita megye kulturális központja 35 magyar dolgozótót alkalmaz. Egy megye lakósságának száma vagy 300 000-at tesz ki. A 154 892 lélekszámú Nagyszebennek 3135 magyar lakosa van, ám a város szívében olyan jól felszerelt kulturális központja, alkotó- és vendégháza van, egyébként ahol vendégszerepeltünk (a HÍD nevet viselő Szebeni Magyarok Egyesületére gondolok), amilyenről az újvidékiek (15687 magyar), a zomboriak (12380 magyar), a nagybecskerekiek (12211 magyar) álmodni sem mernek. Emellett természetesen Nagyszebenben van még két magyar kulturális intézmény! A város főterén lévő egyik székházát, a Magyar Házat, volt alkalmam megcsodálni is. Háromezer magyar, három magyar kulturális intézmény! Itt nem az jelszó dominál, hogy a „szórványt nem lehet védeni”, amit az újvidéki Magyar Szó balszerencsés „reformjakor”, helyesebben: felszámolásakor hallottam, hanem az, hogy gazdagítani, gazdagítani…

A szórványról

A székely kultúrmunkások többször is elmondják, hogy a magyar szórványok hálásabbak. Nagyobb a kulturális rendezvények iránti érdeklődők száma, többen jelennek meg az irodalmi esteken, többen vesznek részt a kulturális rendezvényeken. Bizonyára azért, mert ők tudják a legjobban, hogy mi veszett el.

Többször is megüti a fülem az anyaországi agyelszívásról, értelmiségi áttelepülésről szóló panasz, azonban tizenvalahány év után, mind több erdélyi fiatal, kiábrándultan tér vissza az anyaországból. Engem valójában ezek az emberek érdekelnek. Miféle érzelmek játszottak közre? A lokálpatrióta honvágy? A gazdasági meggondolások? Az anyaországi illúziók elvesztése?  Szembesülés a lelkiismerettel? Fábián Ernő filozófus a kérdés elevenjébe vág, amikor a nyolcvanas évek értelmiségi kivándorlását árulásnak nevezi. „Mindenképpen árulásnak tekintem – vallja az Academica Transsyilvanica című kötetben közzétett interjújában –  azon orvosok, tanárok, magasan képzett szakemberek részéről, akik itt hagyták Erdélyt és a jólétet választották. Szeretném hangsúlyozni, hogy indok nélkül mentek el. Kevesen voltak, akiket életveszély fenyegetett. A jólétért való megfutamodás, menekülés viszont árulás. Az igaz, hogy egyéni választás joga annak eldöntése, hogy hol éljen valaki.  A közösség szempontjából viszont az lett volna jó,  ha itt maradnak. Magam is sokszor belekeseredetem, de hiszem és vallom, hogy az erdélyi sors a sziszüphoszi erkölcs vállalása. Újra és újra lezuhan a nehézségek árán felgörgetett kő, de mindig újra kell kezdeni”. Kemény szavak ezek, amelyek csak olyan közösségben hangozhatnak el, amelyben még létezik önbecsülés. Ahol ez hiányzik, ott tabuk maradnak ezek a kérdések. Ott mindenki szemrebbenés nélkül állíthatja, hogy életveszélyben forgott. Ami még ennél a sarkításnál is szörnyűbb, amikor éppen azok, akik távoztak, időnként hazatérnek és ilyenkor rendre megleckéztetik a maradókat. Hűségből és magyarságból!

A táj jelképe. A kisebb falvakon áthaladva, igen sok gazdagon faragott székely kaput látunk. Ezt tessék megnézni, modernizálódunk, távirányítású székely kapu, hallom a vendéglátók megjegyzését. Kiderült, hogy ez sem számít ritkaságnak. Kissé groteszkül hangzik, de tudomásul veszem, hogy immár nem szénásszekerek haladnak át rajta, hanem autók. Az irodalomtudósok kedvenc definíciója jut eszembe: a hagyomány és a korszerűség szintézise. A múzeumokat becsüljük, szükségünk van rájuk, de az élet megy tovább. A leggroteszkebb mégis az, amikor az életet múzeumba szeretnénk beterelni. Groteszkebb, mint a távirányítású székely kapu.