Február elsején, a születésnapomon, leemelem a könyvespolcról Živojin Pavlović hat kötetes naplóját. Fellapozom és beleolvasok, mi is foglalkoztatta az ismert szerb prózaírót és filmrendezőt 1990. február elsején. Ebben a fejezetben, a lángokban álló Koszovóról szólnak a feljegyzései, ahol szinte minden faluban lázadás tört ki. A titogradi (Titograd, ma Podgorica) montenegróiak meg a belgrádi egyetemisták fegyvert követelnek, hogy önkéntesként felvegyék a harcot az albánok ellen. Pavlović felháborodva jegyzi, hogy a szlovének meg a horvátok be vannak oltva ortodoxellenes katolicizmussal, és támogatják az iszlám térhódítását a Balkánon. Fittyet hányva arra a kockázati tényezőre, miszerint a világ legfiatalabb vallása jelenti a fehér ember számára a legnagyobb veszélyt.
Véleményem szerint a gondolatmenet zavaros, bár Pavlović viszonylag világosabban látott a legtöbb belgrádi írónál. A jobbak közé tartozott. A szlovének meg a horvátok csakugyan rokonszenveztek a lázadó koszovói albánokkal, ami még korántsem jelenti azt, hogy ezzel, az iszlám térhódítását támogatták. Živojin Pavlović lejegyzéseiből nem derül ki, hogy vajon miért is lázadtak az albánok. A belgrádi meg a podgoricai egyetemisták fegyverkövetelési szándékát, hogy ilymód rohanják le a koszovói albánokat, a szerbiai közvélemény mára már teljesen kitörölt az emlékezetéből.
Pavlović néhány frappáns mondatban fogalmazza meg azt a balkáni zűrzavart, amelyben éltünk.
Azonban a múlt még nem múlt el.
Kénytelen-kelletlen erre gondoltam, amikor – szokásomhoz híven – február elsején sétát tettem az újvidéki Duna utcában, melyet a legrégibb utcaként tart számon a várostörténet. Ezen a napon ünnepli városom is a születésnapját, ugyanis 1748. február elsején nyerte el Újvidék a szabad királyi város címet. A nevét is akkor kapta – Bécsben.
A város napjáról meg a születésnapomról, évtizedek óta, többnyire egy Duna-utcai sétával emlékezem. Az elmúlt években azonban úgy adódott, hogy éppen ezen a napon nem tartózkodtam Újvidéken. Töredelmesen el kell ismernem, hogy a távolmaradás, az elmaradt séta, nem kis lelkiismeret-furdalást okozott.
Az első ifjonti naiv azonosulás után volt rá okom, hogy tisztázzam a városhoz, vagyis Újvidékhez való viszonyom, de számomra megnyugtató végkövetkeztetésre, mind a mai napig nem jutottam. Szerettem volna azokra az írókra hasonlítani, akik szenvedélyesen hirdetik a szülőföld szeretetét, s rusztikus premodern pátosszal vagy – áttételesen, rafináltan – posztmodern iróniával esküsznek örök hűséget neki. Méltányoltam ezt az életérzést, bár igen gyorsan felismertem benne az önámító pózt, amelyre főleg akkor van szükség, ha a kisebbségi embert romhalmaz veszi körül. Romvilágra ítéltetve, elképzel magának valahol valamilyen oázist. Ez pedig a gyermekkor és a szülőföld.
Mindkettőnek nagy kultusza van a kisebbségi irodalomban.
Nekem nem volt ilyen oázisom. Újvidéken inkább úgy érzetem magam, mint Kafka Prágában. Ám, ez is valamiféle otthon. Mágneses erővel ható, borzalmas csábítás. Otthon lenni az otthontalanságban, vajon van-e ettől modernebb érzés a XX. század második felében, amikor az absztrakciók foglyai vagyunk, és a szó megszokott értelmében vett valóság, inkább a nosztalgia birodalmába költözött. A valóság elvont lett. Gondoljunk csak a váratlanul ránk szakadt pénzügyi és gazdasági válságra. Vajon nem az absztrakció bosszújával állunk szemben? Talán, mégiscsak Musilnak van igaza: a vákuum hiteles. Ezt a vákuumot, jelentette nekem az én kis Kákániám: Újvidék.
A város egyszerre vonz és taszít, idegen vagyok benne, habár sehol semmi sem tartozik annyira hozzám, mint ez a világ. Mint fentebb lejegyeztem, úgy érzem magam benne, mint Kafka Prágában, de mégis arról képzelődöm, hogy Újvidék lehetett volna akár egy Duna parti Trieszt is. A közép-európaiság jelképe, egy furcsa, köztes tér, a Balkán és a Közép-Európa között. Magris írta Hermann Bahr nyomán, hogy Triesztben úgy érzi magát az ember, mintha sehol sem lenne. Azonos életérzés fojtogat Újvidéken, mintha sehol sem lennék. Ez a közös élményem a trieszti Magrisszal, aztán elválnak az utjaink.
Magris kávéháza a trieszti San Marko valóságos tér, ezzel szemben az én kávéházam, a regényeimben meg esszéimben vissza-visszatérő Dornstädter kitalált hely, mert a valóságos Dornstädtert cukrászdát egyszerűen eltüntették, még a nevétől is megfosztották anno, ezért kellett újra kitalálnom. Gyakran érzem úgy, hogy két Újvidék létezik. Az egyik a valóságos, az idegen, a másik a kitalált, az enyém, én pedig mindkettőben egyszerre létezem. Vajon, nem ez lenne az identitás megsokszorozódásának kínja és öröme is egyben? Nem tudok egyetérteni azokkal, akik vagy csak az egyikről vagy csak a másikról tudnak. Akik csak a nemzeti identitásról tudnak, azok minden mást ez alá rendelnek, azok csak a nemzeti identitás öröméről tudnak, azok viszont, akik úgy tartják, hogy túl vannak rajta, nem vesznek tudomást ennek kínjairól.
Ennek súlyát éreztem, amikor 2009. február elsején nem volt erőm végigballagni a Duna utcán, melynek a végén, újvidék radikális szerb nacionalistái, a zsidó hitközösség és a város polgárság egy részének erélyes tiltakozása ellenére, 2006. novemberében szobrot emeltek Jaša Tomićnak (1856-1922) a szerb nemzeti radikalizmus atyjának, és az antiszemita ideológusnak.
A szélsőjobboldali gyülekezőhelynek számító szobor megosztatta a várost. A zsidó hitközösség képviselte álláspontot támogattam, mondván, hogy egy ilyen szobor felállításáról nem határozhat kizárólag a városi képviselő testület egyszerű szavazattöbbséggel. Az identitás igazságát nem lehet népszavazással eldönteni. Ebben a kérdésben, a helyi zsidók szava – még ha kis létszámú közösségről van is szó – legalább, annyit nyom a latban, mint a többségi nemzeté. A zsidó hitközösség nemtetszése jogos: a város legszűkebb központjában, a város legrégibb utcájában az antiszemitát ábrázoló szobor nem csak provokatív, hanem sértő is.
Tavaly, a májusi választások után, a szélsőjobboldali városvezetést, a Demokrata Párt képviselői váltották a poszton. Az új városi képviselőtestület első dolga az volt, hogy Efraim Zuroffot, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatóját a város díszpolgárává nevezze ki.
A megtiszteltetés annak az embernek szólt, aki egyre erélyesebben követeli, hogy Magyarország szolgáltassa ki Képíró Sándort, aki – Zuroff szerint – 1942. telén részt vett az újvidéki razzia öldökléseiben, amelynek több mint 1500 zsidó, szerb és roma áldozata volt. Zuroff követelését a magyar igazságügyi szervek nem találták jogilag megalapozottnak, ami kiváltotta nem csak a Zuroff, hanem a zsidó közösségek tiltakozását is. A díszpolgári cím odaítélésével Újvidék demokrata vezetősége Zuroff mögé állt.
Igaz, a díszpolgári cím elfogadását megelőzően, komoly akadály merült fel: nevezetesen a Duna utcában emelt Jaša Tomić szobor. Zuruff kezdetben ahhoz a feltételhez kötötte a díszpolgárság elfogadását, hogy a város vezetősége tüntesse el a Duna utcából az antiszemita politikus szobrát. Azt már fel sem merte említeni, hogy ugyanakkor Újvidéken Jasa Tomicról sugárutat neveztek el, és ugyancsak széles sugárutat neveztek el Nikolaj Velimirović püspökről (1881 – 1956) is, aki újabban nagy népszerűségnek örvend Szerbiában. Az ortodox egyház 2003-ban szenté avatta. A püspök szerint, az európai gonoszt, a zsidók illetve az ördög találta ki. Figyelemre méltó az a tény is, hogy a Wiesenthal Központ igazgatójának az a város kínálta fel a díszpolgárságot, amelyik a 21. század elején egymás után teremtette meg az antiszemita jelképeket. Zuruff próbatétel elé került. Először nem hagyta magát, mire a város vezetősége 2008 novemberében ígéretet tett, hogy közvitára bocsátja, és mérlegelni fogja Zuroff, Jaša Tomić szobrával kapcsolatos feltételét.
Ez év január 15-én megtörtént a nagy esemény: díszpolgárrá avatták Efraim Zuroffot, ám a szobor a helyén maradt. Az ünnepség egyik meghívott díszvendége, Maja Gojković előbbi polgármester asszony volt, aki anno 2006. novemberében, felavatta Jaša Tomić szobrát. Zuroff nem tiltakozott s ezzel mintegy rehabilitálta a radikális párt egyik első számú exponensét, aki 1993. január 23-án a Novosadski index című lapban még azzal kérkedett, hogy önkéntes vádlott lesz a hágai bíróságon. A díszpolgárrá avatás ünnepségein, már nem is a szoborról folyt a diskurzus, hanem Magyarországról. A „hideg napokra” való megemlékezés alkalmával Zuruff kijelentette, hogy Magyarországon hiányzik a politikai akarat arra vonatkozóan, hogy a háborús bűnökkel megvádolt Képíró Sándort, bíróság elé állítsák Magyarországon, vagy pedig kiadják azoknak, akik a törvény értelmében, hajlandók őt felelősségre vonni.
Következett a hideg napokra történő megemlékezés, amelynek több szónoka volt, többek között Efraim Zuruff és Irinej bácskai ortodox püspök. Ami a „hideg napokat” illeti, nincs menekvés, a bűnrészeseket nem lehet, és nem is szabad felmenteni a bűnösség vádja alól. Nyilvánvaló, hogy Efraim Zuruffnak van lehetősége a Képíróval kapcsolatos nézeteltérések megvitatására a magyar igazságügyi szervek képviselőivel. Ha velük sem jut közös nevezőre, akkor az EU-n belül még mindig találni jogorvoslást. Azért sem érheti kifogás, mert Újvidéken adott hangot elégedetlenségének. Itt is szólnia kellett, mert itt játszódott le a bűntett. Azonban éppen ez kötelezte volna, hogy nyitott szemmel járjon a városban és vegye észre, az antiszemita személyekről elnevezett sugárutakat. Csak néhány száz métert kellett volna gyalogolnia, hogy lássa, Jaša Tomić szobra a helyén maradt. Csak szét kellett volna néznie a teremben, hogy észre vegye, a díszülés díszvendége ugyanaz a polgármester asszony, aki a Duna utcában a szobrot felavatta. Ő volt a díszvendégek között, s nem Pavel Domonji, akinek a Jaša Tomić hívők, ködarabbal verték be a fejét, azért mert részt vett egy antifasiszta tüntetésen. Tudomást kellett volna vennie arról is, hogy Irinej ortodox püspök hogyan vélekedik a srebrenicai genocídiumról, amelyről ezúttal egy szó sem esett. Köztudott ugyanis, hogy az ortodox egyház védelembe vette Ratko Mladićot és a többi háborús bűnöst. Zuruff ezúttal ennek az egyháznak az egyik legrangosabb képviselőjének társaságában állt a szónoki emelvényen. Képíró mellett, tehát, lett volna mit szóvá tenni. Legalább most, amikor az EP július 11-ét a srebrenicai genocídium emléknapjának nyilvánította
Újvidék díszpolgáraként bizonyára tudomást szerzett az 1944/45 telén történtekről, a jeltelen tömegsírokról, a bácskai vérbosszúról, amelynek több tízezer ártatlan német és magyar áldozata volt. Köztük jelentős számban voltak gyerekek és asszonyok. Kényszermunka és haláltábor. Ismerős jelenetek, csak nem beszélünk róluk. Sajnos, az emlékezet még ma is gyakran szelektív.
Eddig bármikor, ha antiszemitizmussal kerültem szemben, mindig erélyesen tiltakoztam, nem csak az általános emberi értékek nevében, hanem kisebbségiként is, éppen azért, mert személyes tapasztalataim alapján sokszor megfigyeltem a zsidó és a kisebbségi sors közötti összefüggéseket. Szerbiában először az albánokat diszkriminálták, aztán a magyarokat, s később egyre nagyobb méreteket kapott az antiszemitizmus.
Mindmáig időszerű a kérdés.
Ezt bizonyítják az újvidéki utcák kisebbségellenes és antiszemita falfirkái is. A betűk elárulják, hogy ugyanaz a kéz írta őket. Ez játszódik le napjainkban, midőn az európai Szerbiát hirdető politikusok úgy tesznek, mintha a huligánok, szóra sem érdemes kilengéseiről lenne szó. Keresni őket felesleges időpazarlás, megtalálni pedig kész luxus. Ebben a helyzetben tehát éppen Zuruffnak kellett volna megtennie a döntő lépést, fejet hajtani a zsidó, a roma, és a szerb áldozatok előtt, majd emlékeztetni a srebrenicai genocídiumra, utána pedig elzarándokolnia azokra a helyekre, amelyeken feltehetőleg, a német meg a magyar ártatlan áldozatok nyugszanak. Őket nem illeti emlékmű. Sőt! Az egyik helyen például focipályát építettek, a másikat pedig dögtemetőként használják.
Mozgó Világ, Budapest, 2009. március