Az egypártiság bosszúja

Az egypártiság bosszúja

2010. január

Kisebbségi és európai vándor

A Kultúra napja alkalmából néhány napot Székelyföldön töltöttem. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy évekig kellene ott élnem, hogy lélekben is megismerjem. Éppen ezért, nem kívánok értelmiségi turista lenni a Székelyföldön, aki lelkiismeret furdalás nélkül hajt fejet a történelmi emlékek előtt. Csak a megrendülést hozom magammal, többek között azt is, amit rövid székelyudvarhelyi sétám alatt tettem. A városka lakossága majdnem színmagyar. Magyarul szóltak hozzám az üzletben, kizárólag magyar szavakat hallottam az utcán. A roma gyerekek magyarul kéregettek. Magyar hősök szobrai álltak a téren. Minden másmilyen, mint Újvidéken, azonban úgy éreztem, mintha ugyanúgy szigeten élnének, mint jómagam a dolgozószobámban. Csakhogy itt nem egy talpalatnyi terület, hanem egy városka képviseli a szigetet. Eszembe jut Cs. Szabó László erdélyi esszéje, amelyet Egy erdélyi renegát vallomása címmel tett közzé, és amelyben fájdalmas vallomást tesz, amiért az elpestiesedő magyar írók utóda lett. Akkor még nem is sejtette, hogy európai vándor lesz. Mert egy kisebbséginek talán nem is lehet hitelesebb sorsa, minthogy élete végéig a hűtlenség és a hontalanság stigmáját viselje magán. Kényszerhelyzet ez, amely akkor is a hatalmába kerít, ha nem ítéltetik európai száműzetésre. Ez esetben ugyanis lélekben él ez a tudat. A Trianon utáni napok Erdélyéről szólva felidézi azon nemzedékek tagjainak illúzióját, akik a „nyomasztó budapesti központosítástól szabadulva” még nem gondoltak a száműzetésre, ezért a transzilvanizmusról álmodoztak. Ide sorolható Kuncz Aladár, Makkai, Áprily… és még sokan mások. Az ő illúzióik ma is csábítóak, talán azért mert kilátástalanok. Önámítás. Néhanapján úgy gondoltam, hogy mindez vajdasági vonatkozásban majdnem lehetetlen, de van némi értéke, hiszen önbecsülést erősítő szüsziphoszi feladatnak számít. Azzal a fölismeréssel tértem vissza a Székelyföldről, hogy nálunk éppen ebből az önbecsülésből van a legnagyobb hiány.

Hegyek rabja, világ vándora

Cs. Szabó László nem azt az Erdélyt vetíti elénk, amelyet a divatos nosztalgiák sugallnak.  „A kárpáti burok mindig szűk volt az erdélyi szellemnek”, írja. Aztán hozzáteszi: „Az erdélyi ember a hegyek rabja és a világ vándora”.

Budapest és a többiek

Zötyög a Belgrádba tartó Lasta autóbusz, csikorog a fővárosi kettes villamos. Állandóan olyan érzésem van, hogy kisiklik. Az egyik külvárosi utcában a villamosvezető hirtelen lefékez, kiszáll, és egy kisméretű cirokseprűvel megtisztogatja a visszapillantó tükröt, a fényjelzőket majd a síneket. Aztán visszaül a fülkéjébe, elindítja a szerelvényt, zötyögve haladunk néhány száz métert, majd hirtelen felnyög a jármű, a vezető piszmog, végül nem marad más hátra, minthogy sebesen a többi utassal együtt kiszálljunk, és a térdig érő hóban gázolva tegyük meg az utat a következő villamosmegállóig. A villamosvezető még csak elnézést sem kér. Senki sem lázad vagy tiltakozik. Úgy tűnik, teljesen rezignált polgárok az útitársaim, akik birkatürelemmel tűrik a váratlan kellemetlenséget, a hatalom hanyagságait. De mégsem így van. A szerbiai társadalom vitális, tele van kezdeményező erővel. Az Konrad Adenauer Stiftung díszülésén a német vendégek elégedetten nyugtázzák, hogy Szerbiában megszűnt az a nagy antagonizmus, amely pár évvel ezelőtt még romboló erővel bírt. Boris Tadić köztársasági elnök köszöntőjében az ország délkelet-európai stratégiai fontosságát többek között azzal is alátámasztotta, hogy Szerbiának a határon túl jelentős számú kisebbsége van. Ezért Szerbia fontos szereppel bír a régió békéjének megőrzésében. Ilyent egy magyar anyaországi politikus soha sem mondana ki, legfeljebb csak azt hangoztatná, hogy Magyarországnak kötelezettsége van a határon túli magyar kisebbségek iránt. Persze, Tadić mondatának nem lenne súlya, ha nem gondolná ugyanezt a szerbek többsége. Ezt tapasztaltam a kultúrában, az irodalomban is. Szerbia nagyobb rendezvényein rendre ott vannak a határon túli írók, értelmiségiek, másságukat méltányolja a szerbiai intellektuális elit. Ezzel a mássággal együtt teljes a szerb kultúra. Viszont elegendő figyelemmel kísérni a magyar kultúra külhoni megjelenítését, és tapasztalni fogjuk azt a sajnálatos tényt, miszerint ez a mi esetünkben, aligha mondható el.

Nehéz lecke

Magyarverés Temerinben. Ma már alig beszélhetünk véletlenszerű incidensekről. Folyamatról van szó, amelynek az intenzitása változó, egyszer nagyobb, máskor kisebb. A tetteseket alkalomadtán elkapják, leginkább azonban nem kerítik elő őket. A büntetések alacsonyak. A hivatalban levő magyar politikusok erőtlenül reagálnak. Nyilatkoznak, sajtóértekezleteket tartanak, azonban a következményeket nem kérik számon. Mindez beletörődést teremt.  Meg kell tanulni ezzel a tudattal élni, mondja a telefonba az áldozat édesanyja. Emlékeztet arra, hogy mindössze egy hónappal ezelőtt, hasonló eset történt az én fiammal is.

Mementó

Ha az Istentől vársz választ, akkor az anyanyelveden tedd fel a kérdést, mondta egy messziről érkező, nagyvilági vándor.

Corax, a látnok

Ki ne emlékezne a kilencvenes években közzétett remek Corax-karikatúrákra? Akkortájt sokszor a Corax-albumok jelentették az egyedüli vigaszt, abban a kilátástalanságban. Corax legyen az elnök, skandálta a tömeg a Milosevic rendszer elleni tüntetéseken. Corax (Predrag Koraksić) 2000 után is hű maradt önmagához. Ma is hangyaszorgalommal teszi közé ironikus karikatúráit, amelyek találóan leleplezik az „új demokrácia” visszásságait. Egy percre sem hódolt be. Időnként belefeledkezve veszem számba a Pešćanik honlapján található karikatúráit. A napokban megakadt a tekintetem azon, amelyet még 2009. december 30-án tett közzé a Danas hetilapban. Boris Tadić köztársasági elnök kiemeli Kasza Józsefet, a VMSZ tiszteletbeli elnökét a kincsesládából és kisseprűvel sepri róla a port. A háttérben Pásztor Bálint megrökönyödve figyeli a jelenetet. Vajon mit jelent ez? Egy biztos: eddig még senki sem vonta kétségbe, hogy Corax  mindig a dolgok elevenjére tapint.

Régi sebek

Baljós jeleket észlelek. A kormányzat optimista, de a valóság nem az. Szöknek fel az árak. A dinár értéke esik, a munkanélküliek száma nem csökken, ami nélkül szó sem lehet a gazdasági válságból való kilábolásról. A bizonytalanság növekszik. Mindez kihat a vajdasági magyarság mindennapjaira, közérzetére is. A kisebbséget jobban megviseli a gazdasági válság, mint a többséget. Ez lebeg a szemem előtt a vajdasági magyar politikusok közötti viszály kirobbanásakor. Sajnos, most derül ki, hogy ebben az évtizedben mennyire hiányzott a szabad és kritikus párbeszéd, amelynek elmaradása miatt a dialógus helyet a perpatvar, az alapvető kérdések megvitatása helyett a személyeskedés, a fotelekért való harc került előtérbe. Most derül ki az is, hogy milyen mély sebeket ejtett a közösségi életben az elmúlt hét év egypártisága. Most kerültek napirendre – immár eltorzultan – azok a kérdések, amelyeket – demokratikus mércékkel – hét évvel ezelőtt kellett volna tisztázni. Ha a vádaskodások helyett a tényekre alapozunk, akkor elismerjük, hogy a kisebbségi politika válsága 2000 után kezdődött. Attól kezdve ugyanis nem lehetett minden nehézséget Miloševićra hárítani. 2000 októbere után a magyar választópolgároknak jogos elvárásaik voltak, azonban mivel ezek nem teljesültek, egyre jobban mélyült a bizalmi válság, egyre kevesebb szavazatot kaptak a kisebbségi pártok. Nem a politikusok egymás közötti vádaskodása kellene, hogy legyen a fontos, hanem hogy többen vagy kevesebben szavaznak-e rájuk. A választópolgárok nem a funkcionáriusok szónoklataira valamint beszédeik foteljaira voltak kíváncsiak, hanem az eredményekre, a napi életminőség javulására, ami ez esetben magától értetetődő, hiszen éppen ez a kisebbség a kilencvenes években ijesztő módon elszegényedett. Lecsúszott az egész szerbiai társadalom, azonban a kisebbségi közösség fokozottabban, mivel nem részesült az állami protekcionizmusban. Nincs szándékomban lebecsülni Szabadka fontosságát, de jó lenne, ha ez a vita az egész vajdasági magyar kisebbségi közösség sorsát és állapotát venné figyelembe. Szabadka fontosságát az biztosítja, ha nem zárkózik be a szabadkai belügyekbe. A bíróságokról szóló törvényt a költségvetésről szóló szavazás előtt hozták meg. Szerepelt-e benne a kisebbségek arányos jelenléte? Erről egy szót sem olvashatok. A civil szervezetek helyesen rámutattak arra, hogy hány helyi rádió szüntette meg a magyar nyelvű műsor sugárzását. Ez is a költségvetési vita előtt történt. Vajon ez és a magyarverések is a költségvetési szavazás következménye? Miért erodálódik a kisebbségi oktatási rendszer? Milyen a kisebbségi kulturális intézmények állapota? Miért nem térnek vissza az anyaországban diplomázott fiatalok? Milyen arányban foglalkoztatják az állami szervekben a kisebbségieket? Hogyan állunk a kisebbségi nyelvhasználattal a mindennapi életben? Mi történik a körzethatárokkal?  Ezeknek a kérdéseknek a függvényében kell a Demokrata Párthoz való viszonyt értelmezni, s nem azzal, hogy ki milyen (jó)viszonyban van egyik vagy másik demokrata párti vezetővel. Mindazon kérdések, amelyek 2000 elejétől megválaszolatlanok maradtak, ma is nyomasztanak bennünket. A késés fájdalmas, a személyeskedés azonban nem hoz gyógyírt.

Egy másik sebről

Topolyán megemlékeztek az 1849-es tömegmészárlásról. Idővel feltárul egy másik seb is. Egyszer talán Szenttamásról is megtudunk egyet s mást.

A Kultúra napja alkalmából néhány napot Székelyföldön töltöttem. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy évekig kellene ott élnem, hogy lélekben is megismerjem. Éppen ezért, nem kívánok értelmiségi turista lenni a Székelyföldön, aki lelkiismeret furdalás nélkül hajt fejet a történelmi emlékek előtt. Csak a megrendülést hozom magammal, többek között azt is, amit rövid székelyudvarhelyi sétám alatt tettem. A városka lakossága majdnem színmagyar. Magyarul szóltak hozzám az üzletben, kizárólag magyar szavakat hallottam az utcán. A roma gyerekek magyarul kéregettek. Magyar hősök szobrai álltak a téren. Minden másmilyen, mint Újvidéken, azonban úgy éreztem, mintha ugyanúgy szigeten élnének, mint jómagam a dolgozószobámban. Csakhogy itt nem egy talpalatnyi terület, hanem egy városka képviseli a szigetet. Eszembe jut Cs. Szabó László erdélyi esszéje, amelyet Egy erdélyi renegát vallomása címmel tett közzé, és amelyben fájdalmas vallomást tesz, amiért az elpestiesedő magyar írók utóda lett. Akkor még nem is sejtette, hogy európai vándor lesz. Mert egy kisebbséginek talán nem is lehet hitelesebb sorsa, minthogy élete végéig a hűtlenség és a hontalanság stigmáját viselje magán. Kényszerhelyzet ez, amely akkor is a hatalmába kerít, ha nem ítéltetik európai száműzetésre. Ez esetben ugyanis lélekben él ez a tudat. A Trianon utáni napok Erdélyéről szólva felidézi azon nemzedékek tagjainak illúzióját, akik a „nyomasztó budapesti központosítástól szabadulva” még nem gondoltak a száműzetésre, ezért a transzilvanizmusról álmodoztak. Ide sorolható Kuncz Aladár, Makkai, Áprily… és még sokan mások. Az ő illúzióik ma is csábítóak, talán azért mert kilátástalanok. Önámítás. Néhanapján úgy gondoltam, hogy mindez vajdasági vonatkozásban majdnem lehetetlen, de van némi értéke, hiszen önbecsülést erősítő szüsziphoszi feladatnak számít. Azzal a fölismeréssel tértem vissza a Székelyföldről, hogy nálunk éppen ebből az önbecsülésből van a legnagyobb hiány.

Hegyek rabja, világ vándora

Cs. Szabó László nem azt az Erdélyt vetíti elénk, amelyet a divatos nosztalgiák sugallnak.  „A kárpáti burok mindig szűk volt az erdélyi szellemnek”, írja. Aztán hozzáteszi: „Az erdélyi ember a hegyek rabja és a világ vándora”.

Zötyög a Belgrádba tartó Lasta autóbusz, csikorog a fővárosi kettes villamos. Állandóan olyan érzésem van, hogy kisiklik. Az egyik külvárosi utcában a villamosvezető hirtelen lefékez, kiszáll, és egy kisméretű cirokseprűvel megtisztogatja a visszapillantó tükröt, a fényjelzőket majd a síneket. Aztán visszaül a fülkéjébe, elindítja a szerelvényt, zötyögve haladunk néhány száz métert, majd hirtelen felnyög a jármű, a vezető piszmog, végül nem marad más hátra, minthogy sebesen a többi utassal együtt kiszálljunk, és a térdig érő hóban gázolva tegyük meg az utat a következő villamosmegállóig. A villamosvezető még csak elnézést sem kér. Senki sem lázad vagy tiltakozik. Úgy tűnik, teljesen rezignált polgárok az útitársaim, akik birkatürelemmel tűrik a váratlan kellemetlenséget, a hatalom hanyagságait. De mégsem így van. A szerbiai társadalom vitális, tele van kezdeményező erővel. Az Konrad Adenauer Stiftung díszülésén a német vendégek elégedetten nyugtázzák, hogy Szerbiában megszűnt az a nagy antagonizmus, amely pár évvel ezelőtt még romboló erővel bírt. Boris Tadić köztársasági elnök köszöntőjében az ország délkelet-európai stratégiai fontosságát többek között azzal is alátámasztotta, hogy Szerbiának a határon túl jelentős számú kisebbsége van. Ezért Szerbia fontos szereppel bír a régió békéjének megőrzésében. Ilyent egy magyar anyaországi politikus soha sem mondana ki, legfeljebb csak azt hangoztatná, hogy Magyarországnak kötelezettsége van a határon túli magyar kisebbségek iránt. Persze, Tadić mondatának nem lenne súlya, ha nem gondolná ugyanezt a szerbek többsége. Ezt tapasztaltam a kultúrában, az irodalomban is. Szerbia nagyobb rendezvényein rendre ott vannak a határon túli írók, értelmiségiek, másságukat méltányolja a szerbiai intellektuális elit. Ezzel a mássággal együtt teljes a szerb kultúra. Viszont elegendő figyelemmel kísérni a magyar kultúra külhoni megjelenítését, és tapasztalni fogjuk azt a sajnálatos tényt, miszerint ez a mi esetünkben, aligha mondható el.

Magyarverés Temerinben. Ma már alig beszélhetünk véletlenszerű incidensekről. Folyamatról van szó, amelynek az intenzitása változó, egyszer nagyobb, máskor kisebb. A tetteseket alkalomadtán elkapják, leginkább azonban nem kerítik elő őket. A büntetések alacsonyak. A hivatalban levő magyar politikusok erőtlenül reagálnak. Nyilatkoznak, sajtóértekezleteket tartanak, azonban a következményeket nem kérik számon. Mindez beletörődést teremt.  Meg kell tanulni ezzel a tudattal élni, mondja a telefonba az áldozat édesanyja. Emlékeztet arra, hogy mindössze egy hónappal ezelőtt, hasonló eset történt az én fiammal is.

Mementó

Ha az Istentől vársz választ, akkor az anyanyelveden tedd fel a kérdést, mondta egy messziről érkező, nagyvilági vándor.

Ki ne emlékezne a kilencvenes években közzétett remek Corax-karikatúrákra? Akkortájt sokszor a Corax-albumok jelentették az egyedüli vigaszt, abban a kilátástalanságban. Corax legyen az elnök, skandálta a tömeg a Milosevic rendszer elleni tüntetéseken. Corax (Predrag Koraksić) 2000 után is hű maradt önmagához. Ma is hangyaszorgalommal teszi közé ironikus karikatúráit, amelyek találóan leleplezik az „új demokrácia” visszásságait. Egy percre sem hódolt be. Időnként belefeledkezve veszem számba a Pešćanik honlapján található karikatúráit. A napokban megakadt a tekintetem azon, amelyet még 2009. december 30-án tett közzé a Danas hetilapban. Boris Tadić köztársasági elnök kiemeli Kasza Józsefet, a VMSZ tiszteletbeli elnökét a kincsesládából és kisseprűvel sepri róla a port. A háttérben Pásztor Bálint megrökönyödve figyeli a jelenetet. Vajon mit jelent ez? Egy biztos: eddig még senki sem vonta kétségbe, hogy Corax  mindig a dolgok elevenjére tapint.

Régi sebek

Baljós jeleket észlelek. A kormányzat optimista, de a valóság nem az. Szöknek fel az árak. A dinár értéke esik, a munkanélküliek száma nem csökken, ami nélkül szó sem lehet a gazdasági válságból való kilábolásról. A bizonytalanság növekszik. Mindez kihat a vajdasági magyarság mindennapjaira, közérzetére is. A kisebbséget jobban megviseli a gazdasági válság, mint a többséget. Ez lebeg a szemem előtt a vajdasági magyar politikusok közötti viszály kirobbanásakor. Sajnos, most derül ki, hogy ebben az évtizedben mennyire hiányzott a szabad és kritikus párbeszéd, amelynek elmaradása miatt a dialógus helyet a perpatvar, az alapvető kérdések megvitatása helyett a személyeskedés, a fotelekért való harc került előtérbe. Most derül ki az is, hogy milyen mély sebeket ejtett a közösségi életben az elmúlt hét év egypártisága. Most kerültek napirendre – immár eltorzultan – azok a kérdések, amelyeket – demokratikus mércékkel – hét évvel ezelőtt kellett volna tisztázni. Ha a vádaskodások helyett a tényekre alapozunk, akkor elismerjük, hogy a kisebbségi politika válsága 2000 után kezdődött. Attól kezdve ugyanis nem lehetett minden nehézséget Miloševićra hárítani. 2000 októbere után a magyar választópolgároknak jogos elvárásaik voltak, azonban mivel ezek nem teljesültek, egyre jobban mélyült a bizalmi válság, egyre kevesebb szavazatot kaptak a kisebbségi pártok. Nem a politikusok egymás közötti vádaskodása kellene, hogy legyen a fontos, hanem hogy többen vagy kevesebben szavaznak-e rájuk. A választópolgárok nem a funkcionáriusok szónoklataira valamint beszédeik foteljaira voltak kíváncsiak, hanem az eredményekre, a napi életminőség javulására, ami ez esetben magától értetetődő, hiszen éppen ez a kisebbség a kilencvenes években ijesztő módon elszegényedett. Lecsúszott az egész szerbiai társadalom, azonban a kisebbségi közösség fokozottabban, mivel nem részesült az állami protekcionizmusban. Nincs szándékomban lebecsülni Szabadka fontosságát, de jó lenne, ha ez a vita az egész vajdasági magyar kisebbségi közösség sorsát és állapotát venné figyelembe. Szabadka fontosságát az biztosítja, ha nem zárkózik be a szabadkai belügyekbe. A bíróságokról szóló törvényt a költségvetésről szóló szavazás előtt hozták meg. Szerepelt-e benne a kisebbségek arányos jelenléte? Erről egy szót sem olvashatok. A civil szervezetek helyesen rámutattak arra, hogy hány helyi rádió szüntette meg a magyar nyelvű műsor sugárzását. Ez is a költségvetési vita előtt történt. Vajon ez és a magyarverések is a költségvetési szavazás következménye? Miért erodálódik a kisebbségi oktatási rendszer? Milyen a kisebbségi kulturális intézmények állapota? Miért nem térnek vissza az anyaországban diplomázott fiatalok? Milyen arányban foglalkoztatják az állami szervekben a kisebbségieket? Hogyan állunk a kisebbségi nyelvhasználattal a mindennapi életben? Mi történik a körzethatárokkal?  Ezeknek a kérdéseknek a függvényében kell a Demokrata Párthoz való viszonyt értelmezni, s nem azzal, hogy ki milyen (jó)viszonyban van egyik vagy másik demokrata párti vezetővel. Mindazon kérdések, amelyek 2000 elejétől megválaszolatlanok maradtak, ma is nyomasztanak bennünket. A késés fájdalmas, a személyeskedés azonban nem hoz gyógyírt.

Topolyán megemlékeztek az 1849-es tömegmészárlásról. Idővel feltárul egy másik seb is. Egyszer talán Szenttamásról is megtudunk egyet s mást.