ÁTTÜNTETÉSEK

A makró ma a fotográfiában és főképp a programozásban használatos kifejezés (utóbbiban kb.: utasítások rögzített sorozata). Négy évtizeddel ezelőtt a jóléti Jugoszláviában nem feltétlenül egyenes utat járó értelmiségi kitartottat, közép-európai hippit jelölte a szó. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.

Végel László Egy makró emlékiratai című regénye 1967-ben jutott el először az olvasókhoz. A huszonhat éves szerző műve irodalmi robbanásként hatott, az ún. farmernadrágos próza (Salinger and Co) Közép- és Dél-Európa határmezsgyéjén keletkezett, multikulturális változatát látták, dicsérték, rajongták benne. Nevezték a helyszín, Újvidék első modern, nem partikuláris regényének (térségünk irodalmilag legváltozatosabban bemutatott településeinek egyikéről van szó, melyet nem kevés magyar és szerb toll ábrázolt kitűnően). Méltatták negatív fejlődésregényként, a Balkán irányába szoruló beatregényként, többszörös prózapoétikai vívmányként, a depoetizálás küszöbregényeként. Maga Végel is nemegyszer megemlékezett könyvéről, például így: „…regényem főhőse [Bub] is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik pícaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van a legközelebb a Naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokan hibbantnak tartanak. Újvidék Odüsszeusza”. Ebben a meghatározásban a pikareszk jelleg és a sűrű mindennapokban pulzáló cselekmény mélyének mitologikuma domborodik ki.

A nagysikerű alkotás az ezerkilencszáznyolcvanas évek közepén és végén két újabb regényt tapasztott magához (Áttüntetések; Eckhart gyűrűje), az így létrejött – és 1993-ban Újvidéki trilógia címen közrebocsátott – sorozat azonban nem képez valóban szerves regényhármast. Az első, legjobb, legmaradandóbb rész a Jelenkor Kiadónak köszönhetően újból kézbe vehető. Elolvasása ma is élmény – áttűnéseken, áttüntetéseken keresztül.

Ez már nem egészen az a mű, melyet Weöres Sándor nevezetessé vált levelében „döglött mondatai” okán üdvözölt, az alulretorizáltság retorikáját élvezve és köszöntve benne. Végel könyvétől ez a csapás volt a (laza) összekötő út Kukorelly Endre, Parti Nagy Lajos, Garaczi László epikájához (a másik, citátumokban megvalósuló lehetőség Esterházy Péter Függőjének utalásrendje a Makróra; s nyithatók e korai alkotás és a magyar[országi] prózafordulat között más ösvények is). Ám a második kiadástól kezdve Végel fésültebb nyelvezettel bocsátotta közre az emlékiratot. Szivar (öregedő férfi), funkci, gimi, zrí, egy-két durvább szó: az újabb edíciók az írói akarat szerint leválnak az alapműről. Világkép, szellemiség, szerkezet többet hordoz immár, mint a stílus.

Végel az emlékirat műfaját eleve „áttüntette”, átültette. Az egyetemi tanulmányait el-elhanyagoló, lesi-szexfotósként mellékes keresethez jutó Bub naplószerű feljegyzései, melyekben hosszú szünet is tátonghat, inkább reflexiók, mint akármiféle memoár lapjai (amelyhez sem időbeli távlattal, sem hagyományosan kiaknázható anyaggal, sem előadói invencióval nem rendelkezik az alapvetően tehetségesnek és tisztességesnek tűnő, de kisiklott, tanácstalan fiatalember). A második részben komoly terjedelem jut más írások számára: Merkurosz nagyszabásúnak, lepellerántónak tervezett, ám elvetélt műve töredékeit bízza Bubra, az érzelmi odaadást pénzre is váltó, mégis a tisztaságban reménykedő Csicsi levelet ír; az egyes szám első személyű előadás több személy közt oszlik meg, nézőpont-váltogató, közösségibb jelleget nyer.

Az eddigiekből sejthető, hogy tradicionális narrátorral sincs találkozásunk. Az emlékezőnek nem a kivételessége, hanem a beolvadása, a hasonlítása a lényegi. Egy a kallódó sokak közül, akik nagyjából fel is ismerik generációjuk elveszettségét (akár túlzott verbalitással egymás tudomására is hozzák kárhozatukat, mely eredhet az apák, a szülők tetteiből, az államgép őrléséből, vagy száradhat a saját lelkükön), mégsem tudnak jobb választást-elfogadást a makróságnál. Az egyetem, klub, fülledt magánlakás, kocsma helyszíneit kínáló Újvidék a nem narrátor narrátor nem emlékirat emlékiratában termékeny televénye a csak külsőleg mozgalmas cselekménynek. Jönnek, mennek, isznak, szeretkeznek, tanulnak, vegetálnak az egymás által is kényszerpályákra állított figurák (Bub például gazdája, az elvesztegetett életéért gyalázatos kárpótlást kereső mérnök óhajára kompromittáló fényképeket készít a férfi alkalmi szeretőiről, és újabb légyottokat kikényszerítve zsarolja őket). A nem magyar nevek és ragadványnevek (Merkurosz, Tornadosz, Tanja, Zorica, Saša stb.), a furcsa egy szótagos nevek (Hem, Mem, Pud, Bub, Sík stb.), egy kiemelt tucat-becenév (Csicsi), a mindvégig működtetett, név-ellenpont jellegű monogram (G.N.) belterjesen ismerőssé, egyben atomizálttá teszi azt a fiatalember-univerzumot, melynek szűkössége és távlattalansága elvileg legitimálja – mondjuk – a gépkocsilopást, előlegezi a létcsődöt, és kíméletlenül borítékolja két szereplő öngyilkosságát.

Az egyik haldokló – vagy már halott – kórházi ágya mellett Bub azt motyogja: „Lepipáltál bennünket”. A meghívott, provokált végzet nagyobb érték a létnél. Végel számos írói erényének (általános szerzői tartózkodásának) egyik ismérve, hogy (egy-két primerebb szöveghelyet nem számítva) csakis elegáns, közvetett írástechnikai eszközökkel „szól bele” Bub emlékiratába, és meg sem kísérti a lehetőség, hogy bármely társadalmi ideológia, eszmény, hit, illúzió, utópia nevében, hősei kritikusaként fellépve, ellenük foglaljon állást. A szoba falára írt ÉGALITÉ, SEXUALITÉ, LIBERTÉ nem az ezerkilencszázhatvanas évek végének (nem 1968-nak) a Párizsát vetíti ki, hanem önmagát. Három szót.

Az Egy makró emlékiratai épp ezért – és említett vagy nem említett egyéb vonásai folytán – magában álló regény. Nem trilógiakezdő, nem trilógia-címerező.

De, újfent ezért, megáll magában, s mint regény, negyvenkét év teltével ma is áll.

Szerző: Tarján Tamás