2011. augusztus
Amiről hallgatunk
Christine Vescoli még egyszer emlékeztet dél-tiroli estemre. amelyen az Egy makró emlékirataiból olvasok fel. Életemben először jutok el arra a vidékre, s nagyon kíváncsi vagyok, hogy a hétköznapi életben miképpen működik a követendő példának nevezett autonómia, hiszen valójában a hétköznapi életben dől el minden. Létezhetnek a kisebbségpolitikában díszpávák és ikebanák, ragyogó kirakatok és remek szónoklatok, kiváló egyéni teljesítmények és remek elképzelések, ha a mindennapokban ez, mármint az autonómia nem érvényesül, akkor csakis politikai manipulációról van szó. Feljegyzem a noteszemben, hogy először a munkahelyek arányos elosztásáról érdeklődjek. Arról, amiről itt a vajdasági magyar politikusok hallgatnak.
Korom bélyege
Nem akarom gyűlölni és megvetni a koromat, melynek bélyegét úgy hordom, mint saját bizony, bizony mindig fájó sebemet. Semmiféle spleen, semmiféle undor, semmiféle fölényérzet!. Inkább farkasszemet nézek vele, hogy törlesszem adósságomat. Igazat adok Simone Weilnek. „Nem születhettél volna jobb korba, mint éppen a mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk”.
Tükrök
A Neue Zürcher Zeitung cikke után a die Zeitban Martin Brinkmann ír az Egy makró emlékiratairól. Böngészem a rövid idő alatt megjelent mintegy fél tucat kritikát és úgy érzem magam, hogy olyan tükrökbe pillantok, amelyeket eddig nem ismertem. Újra meg újra fel kell ismernem magam az idegen tükrökben. Aztán az íróasztal mellé ülök, új könyvem kéziratát javítgatom, csiszolgatom és – mint ilyenkor mindig – felülkerekedik bennem a kishitűség.
Veszélyérzet?
Késő éjszaka újra Babits Mihály verseit olvasom. Mint aki veszélyt érzékel, úgy nyúlok a Babits-kötetek után. Vagy csak azért teszem ezt, hogy önfegyelmet tanuljak?
Képzeletünk bűnei
Ártatlan képzeletünk bűnei mentenek meg bennünket a pokoltól.
Rejtett dimenziók
A Magyar Szó fiatal újságírója a kisebbségi világ regénybeli megjelenítéséről faggat. Értelmesen, higgadtan. Az interjú adta keretekben megpróbálom kifejteni, hogy ez a nagyon szubtilis, sokszor rejtezkedő életérzés mélységesen befolyásolja a regény szövetét és rejtegetik a regényszereplők legszemélyesebb gesztusai. Csakhogy ez nem program, hanem dráma. Sokszor pedig láthatatlan dimenzió. Az ördögök és az angyalok viaskodnak bennünk. Egyszer majd valaki kibogozza az Egy makró emlékiratainak érzelmi viszonyait és kideríti a tudat alatt működő kisebbségi életérzést. Az Áttüntetésekben úgyszintén. Ettől nem lehet menekülni, de nem lehet vele hivalkodni. Ám kisebbség csak akkor létezik, ha létezik többség. A politikai diskurzusban meghúzhatók a kettő közötti határvonalak, az irodalomban azonban nem. Az irodalomban még a tragédia is olyan, mint ahogy azt a görögök elképzelték, többféle igazság szembesül egymással.
Ártatlan irodalom?
Irodalom. Mi más lenne, mint titokzatos kapcsolat a jóval és a rosszal. Nincs ártatlan irodalom.
Apropó, munkahelyek
2011. augusztus
Amiről hallgatunk
Christine Vescoli még egyszer emlékeztet dél-tiroli estemre. amelyen az Egy makró emlékirataiból olvasok fel. Életemben először jutok el arra a vidékre, s nagyon kíváncsi vagyok, hogy a hétköznapi életben miképpen működik a követendő példának nevezett autonómia, hiszen valójában a hétköznapi életben dől el minden. Létezhetnek a kisebbségpolitikában díszpávák és ikebanák, ragyogó kirakatok és remek szónoklatok, kiváló egyéni teljesítmények és remek elképzelések, ha a mindennapokban ez, mármint az autonómia nem érvényesül, akkor csakis politikai manipulációról van szó. Feljegyzem a noteszemben, hogy először a munkahelyek arányos elosztásáról érdeklődjek. Arról, amiről itt a vajdasági magyar politikusok hallgatnak.
Korom bélyege
Nem akarom gyűlölni és megvetni a koromat, melynek bélyegét úgy hordom, mint saját bizony, bizony mindig fájó sebemet. Semmiféle spleen, semmiféle undor, semmiféle fölényérzet!. Inkább farkasszemet nézek vele, hogy törlesszem adósságomat. Igazat adok Simone Weilnek. „Nem születhettél volna jobb korba, mint éppen a mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk”.
Tükrök
A Neue Zürcher Zeitung cikke után a die Zeitban Martin Brinkmann ír az Egy makró emlékiratairól. Böngészem a rövid idő alatt megjelent mintegy fél tucat kritikát és úgy érzem magam, hogy olyan tükrökbe pillantok, amelyeket eddig nem ismertem. Újra meg újra fel kell ismernem magam az idegen tükrökben. Aztán az íróasztal mellé ülök, új könyvem kéziratát javítgatom, csiszolgatom és – mint ilyenkor mindig – felülkerekedik bennem a kishitűség.
Veszélyérzet?
Késő éjszaka újra Babits Mihály verseit olvasom. Mint aki veszélyt érzékel, úgy nyúlok a Babits-kötetek után. Vagy csak azért teszem ezt, hogy önfegyelmet tanuljak?
Képzeletünk bűnei
Ártatlan képzeletünk bűnei mentenek meg bennünket a pokoltól.
Rejtett dimenziók
A Magyar Szó fiatal újságírója a kisebbségi világ regénybeli megjelenítéséről faggat. Értelmesen, higgadtan. Az interjú adta keretekben megpróbálom kifejteni, hogy ez a nagyon szubtilis, sokszor rejtezkedő életérzés mélységesen befolyásolja a regény szövetét és rejtegetik a regényszereplők legszemélyesebb gesztusai. Csakhogy ez nem program, hanem dráma. Sokszor pedig láthatatlan dimenzió. Az ördögök és az angyalok viaskodnak bennünk. Egyszer majd valaki kibogozza az Egy makró emlékiratainak érzelmi viszonyait és kideríti a tudat alatt működő kisebbségi életérzést. Az Áttüntetésekben úgyszintén. Ettől nem lehet menekülni, de nem lehet vele hivalkodni. Ám kisebbség csak akkor létezik, ha létezik többség. A politikai diskurzusban meghúzhatók a kettő közötti határvonalak, az irodalomban azonban nem. Az irodalomban még a tragédia is olyan, mint ahogy azt a görögök elképzelték, többféle igazság szembesül egymással.
Családi Kör, 2011. augusztus 11.
Ártatlan irodalom?
Irodalom. Mi más lenne, mint titokzatos kapcsolat a jóval és a rosszal. Nincs ártatlan irodalom.
Család Kör, 2011. augusztis 11.