Afférok

2009. augusztus

Genisz Újvidéken

Aleksandr Genisz, orosz író májusban Újvidéken járt, azután pedig  megírta balkáni naplóját. Némi iróniával jegyzi le, hogy újvidéki gimnazista lányokkal is volt alkalma találkozni, akik szorgalmasan tanulnak oroszul meg angolul. A miértre adott indoklásuk bármennyire fura, annál inkább őszinte. Oroszul ugyanis azért, hogy tisztességes jövedelemre tegyenek szert, angolul pedig azért, hogy jól férjhez tudjanak menni, mondták. Mindez májusban történt, amikor az oroszok megvásárolták a szerbiai naftaipar többségi részvényeit, amikor sokan hitték, hogy az „orosz testvér” hozza a zöld hasú dollárokat. Azonban nem hozta. Röpke felbecslés után olyan rendelkezést hozott, miszerint munkaerő felesleg van, minek következtében pár ezer embert el fog bocsátani. Genisz megmosolyogta a naiv gimista lányok ábrándozásait, a szláv nosztalgiát, miközben azon töprengett, hogy Újvidék mégis más, mint kelet Európa. Közép-Európa azonban eszébe sem jutott. Újfent megismétlődött az, amit oly gyakorta tapasztaltam, nevezetesen: a nemzeti elfogultságoktól mentes, a nyugati kultúrában igen járatos orosz íróknak, egyszerűen nincs mondanivalójuk Kelet-Közép-Európáról. Pedig az orosz hatalom ötven éven át megszállva tartotta ezt a régiót. Meglehet, hogy nem ismerte azt a világot, amit okkupált, azért (is) volt olyan ellenszenves.

Augusztus 20.

A magyar államiság ünnepe. Programokból nincs hiány. Szónoklatok, üres szólamok. Makkai Sándor Széchenyiről szóló esszéjéhez menekülök. Makkai püspök arról (is) ír, amiről sokunknak sejtelmük sincs, amit kevesen gondolnak végig. Azaz, miféle tanulságot jelentenek Széchenyi művei a kisebbségben élők számára? Noha, ki gondol ma erre? Egyáltalán ki gondol Széchenyire? Ma a nemzeti radikalizmus dívik, nem pedig Széchenyi reformizmusa.

A sokszínű Európa megcsúfolása

Sólyom László magyar államfőt nemkívánatos személynek nyilvánították Szlovákiában. Példátlan eset az EU-ban, ahol egyébként fennen hirdetik az eszmék szabad áramlását. Mégis megtörtént. A brüsszeli atyák töprengnek, nem tudják, mitévők legyenek. A gond az, hogy a közös és sokszínű Európáról szónokolnak, miközben tájékozatlanok a sokszínű Kelet-Közép-Európát illetően. Arról alig esik említés, hogy a kisebbségek fogyatkozásával, mennyivel szegényebb lesz Európa. Így marad mindez mindaddig, amíg a brüsszeli atyák nemzetállamokban és nem Európában gondolkodnak. Ez az igazi gond, nem pedig Sólyom látogatása. Az európai politikusok elárulják Európát a nemzetállamok és az európai nagytőke terjeszkedésének érdekében.

Autonómia és milosevici örökség

Folyik a vita Vajdaság statútum tervezetéről. Soha sem tartoztam az autonómista nomenklatúrához, a hajdani vajdasági vezetőséghez kritikusan viszonyultam. Az autonómiát azonban eleve demokratikus értéknek tekintettem, a kifogásom inkább arra irányult, hogy az autonómia demokratikus lényegét antidemokratikus módszerekkel védelmezték. Bosszantott, hogy számos értelmiségi, köztük akadémikusok is karrierépítésre használták az autonómiát. Azután pedig Milošević hatalomra kerülése után közülük sokan, szinte az egyik napról a másikra, az autonómia legnagyobb ellenségei, és az egységes Szerbia élharcosai lettek. Ma is undorodom, amikor az egykori pártvezetőség kegyeltjei és kedvencei a Vajdaság új statútumtervezetét szidalmazzák, s hogy ez lehetséges, az Szerbia erkölcsi arculatáról szól. Vajdaság autonómiáját tehát kulturális tényezőnek, közös örökségünknek, az élet természetes velejárójának tartottam, értelmiségiként értelmeztem és nem politikusként. Az autonómia politikai dimenziója Milošević megjelenésekor domborodott ki. Az autonómia felszámolásából lényegében azt a következtetést vontam le, hogy még a dogmatikus autonómiánál is van rosszabb, amit a kilencvenes évek katasztrófái ékesen bizonyítanak. Engem tulajdonképpen Milošević és csapata tett politikailag is autonómia pártivá, akkor derült ki valójában Raymond Aron tézise, hogy a területi autonómia képviseli a liberális gátat az állami Molochhal szemben. Vajdaság jelenlegi statútumát nagyon gyatra akadálynak tartom. Mini-autonómiának. Megalkotói gondosan ügyeltek arra, miképpen bizonyítsák Szerbia iránti lojalitásukat. Minden bizonnyal arra összpontosítottak, hogy Szerbia, mint állam ne legyen lomha és kövér, hanem izmos és karcsú. Eredményes! Ez pedig azt jelenti, hogy bíztak Szerbia távlataiban, abban, hogy az autonómiával gyorsabban halad előre. Elálltak attól a szándéktól, hogy az orosz példát kövessék, amely sokkal nagyobb autonómiát biztosít saját országa egyes részeinek. Feltehetőleg azért nem követték a putyini utat, nehogy a bulvársajtóban Nyugat-pártsággal vádolják meg őket. Ezzel a centralista nihilizmussal találták szembe magukat, amelynek szószólói szerint Szerbia szétesik, ha nem a kezükben összpontosul a hatalom.  A vajdasági autonómiáról folyó vita tehát tulajdonképpen nem a Vajdaságról, hanem Szerbiáról szól! Arról, hogy sikerül-e felszámolni a miloševići örökséget, ami – mint nap, mint nap tapasztaljuk – egyre nehezebben megy. Ehhez kapcsolódik a regionalizmus kérdése is. A centralista nihilisák felülkerekedése esetén a regionalizmus csak afféle ikebana lesz néhány helyi politikus asztalán, esetleg a lokális törzsfőnökök némi hasznot húznak belőle, de nem fog új erőforrásokat biztosítani Szerbia gazdasági és politikai fejlődésére. Megtanuljuk újra, hogy az Isten távol van, Milošević szelleme viszont oly közel.

Újra és újra

Se szeri, se száma a szerbiai botrányoknak. Ezekben a hetekben nagy port kavart fel a lakásaffér. Kiderült ugyanis, hogy a kormánytisztviselők bagatell jutottak a kormánylakásokhoz. A sajtó kiteregette a szennyest. Tadic elnök követelte az ügy kivizsgálását, amivel természetesen csak a népszerűségét növelte, hiszen ő is jól tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy a lakásokat törvényesen prédálták el. Törvényesen, mereng el Goran Petrović író a Borba című napilapban. Adolf Hitler is betartotta a törvényeket, melyek a zsidók kiirtását látták elő. Goran Petrović közben nem feledkezik meg még néhány botrányról, például arról, hogy Szerbia egymillió dollárt fizetett egy huligán bűncselekményéért, a kormány államtitokká nyilvánított gyanús szerződéseket köt ismeretlen és ugyancsak megbízhatatlan amerikai lobbycégekkel.  Az pedig csak hab a tortán, hogy a hadügyminisztérium, háborús érdemei elismeréseként, luxuslakást biztosított Radoslav Krstić tábornoknak, akit a hágai bíróság genocídium vádjával 35 évi börtönbüntetésre ítélt. Azt pedig csak a „makulátlan erkölcsű” jogászprofesszorok tudják igazolni, hogy miért kapott luxuslakást a Szerb Köztársaság tisztje, ha Szerbiának semmi köze nem volt a srebrenicai genocídiumhoz. Visszatérve a lakásokhoz, a kormány megállapította, hogy a tékozlás törvényes volt. Tadić fülel és várja az újabb affért, amikor majd a kamerák előtt fogja követelni a gyors intézkedéseket, bár előre tudja, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen Szerbiában az elmúlt években egyetlenegy ügyet sem tisztáztak. Legfeljebb a tyúktolvajokra sújtott le a törvény.

Két világ

Péntek esténként Temerin zajosabb, mint Újvidék. Hosszú hétvégére tömegesen érkeznek a magyarországi rendszámú személygépkocsik. Nem „vendégszerepelni” jön
nek, hanem házukat, kertjüket rendezgetik, amivel példát mutatnak még az értelmiségieknek is. Egyébként Temerinből hiányzik a kisvárosok meghitt csendje. Vonatkozik ez a magyar közösségre is. Újvidék közelsége meghatározó szerepet játszik a temerini magyarság életében, egyszerűen új életstílust teremtett. Mindez nem megy azonban olyan könnyen. A fiatalság gyorsan urbanizálódik, az idősebb nemzedék viszont őrzi a régi kisvárosi hagyományokat. Nehéz előrelátni, hogy a kettő hogyan fér meg egymással. Kialakulhat két párhuzamos közösség, de termékeny párbeszéd is létrejöhet a kettő között, ami a vajdasági magyar kisebbség számára is tanulságos lehetne. Annál is inkább, mert a globalizáció – amely nem választás kérdése, hanem realitás – sokkal meghatározóbb a fiatalok életében, mint az idősebb nemzedékek mindennapjaiban. Szeretjük vagy nem szeretjük, mindegy, bevonult az életünkbe. Félő, hogy végzetesen megosztja a magyar kisebbséget, vagyis két világ születik, az egyiknek nem lesz semmi köze a másikhoz. Még csak nem is lesznek ellenségesek egymással szemben, csak nem vesznek tudomást egymásról. Ez utóbbi változat lenne a legrosszabb.

Családi Kör, 2009. augusztus 27.

2009. augusztus

Genisz Újvidéken

Aleksandr Genisz, orosz író májusban Újvidéken járt, azután pedig  megírta balkáni naplóját. Némi iróniával jegyzi le, hogy újvidéki gimnazista lányokkal is volt alkalma találkozni, akik szorgalmasan tanulnak oroszul meg angolul. A miértre adott indoklásuk bármennyire fura, annál inkább őszinte. Oroszul ugyanis azért, hogy tisztességes jövedelemre tegyenek szert, angolul pedig azért, hogy jól férjhez tudjanak menni, mondták. Mindez májusban történt, amikor az oroszok megvásárolták a szerbiai naftaipar többségi részvényeit, amikor sokan hitték, hogy az „orosz testvér” hozza a zöld hasú dollárokat. Azonban nem hozta. Röpke felbecslés után olyan rendelkezést hozott, miszerint munkaerő felesleg van, minek következtében pár ezer embert el fog bocsátani. Genisz megmosolyogta a naiv gimista lányok ábrándozásait, a szláv nosztalgiát, miközben azon töprengett, hogy Újvidék mégis más, mint kelet Európa. Közép-Európa azonban eszébe sem jutott. Újfent megismétlődött az, amit oly gyakorta tapasztaltam, nevezetesen: a nemzeti elfogultságoktól mentes, a nyugati kultúrában igen járatos orosz íróknak, egyszerűen nincs mondanivalójuk Kelet-Közép-Európáról. Pedig az orosz hatalom ötven éven át megszállva tartotta ezt a régiót. Meglehet, hogy nem ismerte azt a világot, amit okkupált, azért (is) volt olyan ellenszenves.

Augusztus 20.

A magyar államiság ünnepe. Programokból nincs hiány. Szónoklatok, üres szólamok. Makkai Sándor Széchenyiről szóló esszéjéhez menekülök. Makkai püspök arról (is) ír, amiről sokunknak sejtelmük sincs, amit kevesen gondolnak végig. Azaz, miféle tanulságot jelentenek Széchenyi művei a kisebbségben élők számára? Noha, ki gondol ma erre? Egyáltalán ki gondol Széchenyire? Ma a nemzeti radikalizmus dívik, nem pedig Széchenyi reformizmusa.

A sokszínű Európa megcsúfolása

Sólyom László magyar államfőt nemkívánatos személynek nyilvánították Szlovákiában. Példátlan eset az EU-ban, ahol egyébként fennen hirdetik az eszmék szabad áramlását. Mégis megtörtént. A brüsszeli atyák töprengnek, nem tudják, mitévők legyenek. A gond az, hogy a közös és sokszínű Európáról szónokolnak, miközben tájékozatlanok a sokszínű Kelet-Közép-Európát illetően. Arról alig esik említés, hogy a kisebbségek fogyatkozásával, mennyivel szegényebb lesz Európa. Így marad mindez mindaddig, amíg a brüsszeli atyák nemzetállamokban és nem Európában gondolkodnak. Ez az igazi gond, nem pedig Sólyom látogatása. Az európai politikusok elárulják Európát a nemzetállamok és az európai nagytőke terjeszkedésének érdekében.

Autonómia és milosevici örökség

Folyik a vita Vajdaság statútum tervezetéről. Soha sem tartoztam az autonómista nomenklatúrához, a hajdani vajdasági vezetőséghez kritikusan viszonyultam. Az autonómiát azonban eleve demokratikus értéknek tekintettem, a kifogásom inkább arra irányult, hogy az autonómia demokratikus lényegét antidemokratikus módszerekkel védelmezték. Bosszantott, hogy számos értelmiségi, köztük akadémikusok is karrierépítésre használták az autonómiát. Azután pedig Milošević hatalomra kerülése után közülük sokan, szinte az egyik napról a másikra, az autonómia legnagyobb ellenségei, és az egységes Szerbia élharcosai lettek. Ma is undorodom, amikor az egykori pártvezetőség kegyeltjei és kedvencei a Vajdaság új statútumtervezetét szidalmazzák, s hogy ez lehetséges, az Szerbia erkölcsi arculatáról szól. Vajdaság autonómiáját tehát kulturális tényezőnek, közös örökségünknek, az élet természetes velejárójának tartottam, értelmiségiként értelmeztem és nem politikusként. Az autonómia politikai dimenziója Milošević megjelenésekor domborodott ki. Az autonómia felszámolásából lényegében azt a következtetést vontam le, hogy még a dogmatikus autonómiánál is van rosszabb, amit a kilencvenes évek katasztrófái ékesen bizonyítanak. Engem tulajdonképpen Milošević és csapata tett politikailag is autonómia pártivá, akkor derült ki valójában Raymond Aron tézise, hogy a területi autonómia képviseli a liberális gátat az állami Molochhal szemben. Vajdaság jelenlegi statútumát nagyon gyatra akadálynak tartom. Mini-autonómiának. Megalkotói gondosan ügyeltek arra, miképpen bizonyítsák Szerbia iránti lojalitásukat. Minden bizonnyal arra összpontosítottak, hogy Szerbia, mint állam ne legyen lomha és kövér, hanem izmos és karcsú. Eredményes! Ez pedig azt jelenti, hogy bíztak Szerbia távlataiban, abban, hogy az autonómiával gyorsabban halad előre. Elálltak attól a szándéktól, hogy az orosz példát kövessék, amely sokkal nagyobb autonómiát biztosít saját országa egyes részeinek. Feltehetőleg azért nem követték a putyini utat, nehogy a bulvársajtóban Nyugat-pártsággal vádolják meg őket. Ezzel a centralista nihilizmussal találták szembe magukat, amelynek szószólói szerint Szerbia szétesik, ha nem a kezükben összpontosul a hatalom.  A vajdasági autonómiáról folyó vita tehát tulajdonképpen nem a Vajdaságról, hanem Szerbiáról szól! Arról, hogy sikerül-e felszámolni a miloševići örökséget, ami – mint nap, mint nap tapasztaljuk – egyre nehezebben megy. Ehhez kapcsolódik a regionalizmus kérdése is. A centralista nihilisák felülkerekedése esetén a regionalizmus csak afféle ikebana lesz néhány helyi politikus asztalán, esetleg a lokális törzsfőnökök némi hasznot húznak belőle, de nem fog új erőforrásokat biztosítani Szerbia gazdasági és politikai fejlődésére. Megtanuljuk újra, hogy az Isten távol van, Milošević szelleme viszont oly közel.

Újra és újra

Se szeri, se száma a szerbiai botrányoknak. Ezekben a hetekben nagy port kavart fel a lakásaffér. Kiderült ugyanis, hogy a kormánytisztviselők bagatell jutottak a kormánylakásokhoz. A sajtó kiteregette a szennyest. Tadic elnök követelte az ügy kivizsgálását, amivel természetesen csak a népszerűségét növelte, hiszen ő is jól tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy a lakásokat törvényesen prédálták el. Törvényesen, mereng el Goran Petrović író a Borba című napilapban. Adolf Hitler is betartotta a törvényeket, melyek a zsidók kiirtását látták elő. Goran Petrović közben nem feledkezik meg még néhány botrányról, például arról, hogy Szerbia egymillió dollárt fizetett egy huligán bűncselekményéért, a kormány államtitokká nyilvánított gyanús szerződéseket köt ismeretlen és ugyancsak megbízhatatlan amerikai lobbycégekkel.  Az pedig csak hab a tortán, hogy a hadügyminisztérium, háborús érdemei elismeréseként, luxuslakást biztosított Radoslav Krstić tábornoknak, akit a hágai bíróság genocídium vádjával 35 évi börtönbüntetésre ítélt. Azt pedig csak a „makulátlan erkölcsű” jogászprofesszorok tudják igazolni, hogy miért kapott luxuslakást a Szerb Köztársaság tisztje, ha Szerbiának semmi köze nem volt a srebrenicai genocídiumhoz. Visszatérve a lakásokhoz, a kormány megállapította, hogy a tékozlás törvényes volt. Tadić fülel és várja az újabb affért, amikor majd a kamerák előtt fogja követelni a gyors intézkedéseket, bár előre tudja, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen Szerbiában az elmúlt években egyetlenegy ügyet sem tisztáztak. Legfeljebb a tyúktolvajokra sújtott le a törvény.

Két világ

Péntek esténként Temerin zajosabb, mint Újvidék. Hosszú hétvégére tömegesen érkeznek a magyarországi rendszámú személygépkocsik. Nem „vendégszerepelni” jönnek, hanem házukat, kertjüket rendezgetik, amivel példát mutatnak még az értelmiségieknek is. Egyébként Temerinből hiányzik a kisvárosok meghitt csendje. Vonatkozik ez a magyar közösségre is. Újvidék közelsége meghatározó szerepet játszik a temerini magyarság életében, egyszerűen új életstílust teremtett. Mindez nem megy azonban olyan könnyen. A fiatalság gyorsan urbanizálódik, az idősebb nemzedék viszont őrzi a régi kisvárosi hagyományokat. Nehéz előrelátni, hogy a kettő hogyan fér meg egymással. Kialakulhat két párhuzamos közösség, de termékeny párbeszéd is létrejöhet a kettő között, ami a vajdasági magyar kisebbség számára is tanulságos lehetne. Annál is inkább, mert a globalizáció – amely nem választás kérdése, hanem realitás – sokkal meghatározóbb a fiatalok életében, mint az idősebb nemzedékek mindennapjaiban. Szeretjük vagy nem szeretjük, mindegy, bevonult az életünkbe. Félő, hogy végzetesen megosztja a magyar kisebbséget, vagyis két világ születik, az egyiknek nem lesz semmi köze a másikhoz. Még csak nem is lesznek ellenségesek egymással szemben, csak nem vesznek tudomást egymásról. Ez utóbbi változat lenne a legrosszabb.

Családi Kör, 2009. augusztus 27.

2009. augusztus

Genisz Újvidéken

Aleksandr Genisz, orosz író májusban Újvidéken járt, azután pedig  megírta balkáni naplóját. Némi iróniával jegyzi le, hogy újvidéki gimnazista lányokkal is volt alkalma találkozni, akik szorgalmasan tanulnak oroszul meg angolul. A miértre adott indoklásuk bármennyire fura, annál inkább őszinte. Oroszul ugyanis azért, hogy tisztességes jövedelemre tegyenek szert, angolul pedig azért, hogy jól férjhez tudjanak menni, mondták. Mindez májusban történt, amikor az oroszok megvásárolták a szerbiai naftaipar többségi részvényeit, amikor sokan hitték, hogy az „orosz testvér” hozza a zöld hasú dollárokat. Azonban nem hozta. Röpke felbecslés után olyan rendelkezést hozott, miszerint munkaerő felesleg van, minek következtében pár ezer embert el fog bocsátani. Genisz megmosolyogta a naiv gimista lányok ábrándozásait, a szláv nosztalgiát, miközben azon töprengett, hogy Újvidék mégis más, mint kelet Európa. Közép-Európa azonban eszébe sem jutott. Újfent megismétlődött az, amit oly gyakorta tapasztaltam, nevezetesen: a nemzeti elfogultságoktól mentes, a nyugati kultúrában igen járatos orosz íróknak, egyszerűen nincs mondanivalójuk Kelet-Közép-Európáról. Pedig az orosz hatalom ötven éven át megszállva tartotta ezt a régiót. Meglehet, hogy nem ismerte azt a világot, amit okkupált, azért (is) volt olyan ellenszenves.

Augusztus 20.

A magyar államiság ünnepe. Programokból nincs hiány. Szónoklatok, üres szólamok. Makkai Sándor Széchenyiről szóló esszéjéhez menekülök. Makkai püspök arról (is) ír, amiről sokunknak sejtelmük sincs, amit kevesen gondolnak végig. Azaz, miféle tanulságot jelentenek Széchenyi művei a kisebbségben élők számára? Noha, ki gondol ma erre? Egyáltalán ki gondol Széchenyire? Ma a nemzeti radikalizmus dívik, nem pedig Széchenyi reformizmusa.

A sokszínű Európa megcsúfolása

Sólyom László magyar államfőt nemkívánatos személynek nyilvánították Szlovákiában. Példátlan eset az EU-ban, ahol egyébként fennen hirdetik az eszmék szabad áramlását. Mégis megtörtént. A brüsszeli atyák töprengnek, nem tudják, mitévők legyenek. A gond az, hogy a közös és sokszínű Európáról szónokolnak, miközben tájékozatlanok a sokszínű Kelet-Közép-Európát illetően. Arról alig esik említés, hogy a kisebbségek fogyatkozásával, mennyivel szegényebb lesz Európa. Így marad mindez mindaddig, amíg a brüsszeli atyák nemzetállamokban és nem Európában gondolkodnak. Ez az igazi gond, nem pedig Sólyom látogatása. Az európai politikusok elárulják Európát a nemzetállamok és az európai nagytőke terjeszkedésének érdekében.

Autonómia és milosevici örökség

Folyik a vita Vajdaság statútum tervezetéről. Soha sem tartoztam az autonómista nomenklatúrához, a hajdani vajdasági vezetőséghez kritikusan viszonyultam. Az autonómiát azonban eleve demokratikus értéknek tekintettem, a kifogásom inkább arra irányult, hogy az autonómia demokratikus lényegét antidemokratikus módszerekkel védelmezték. Bosszantott, hogy számos értelmiségi, köztük akadémikusok is karrierépítésre használták az autonómiát. Azután pedig Milošević hatalomra kerülése után közülük sokan, szinte az egyik napról a másikra, az autonómia legnagyobb ellenségei, és az egységes Szerbia élharcosai lettek. Ma is undorodom, amikor az egykori pártvezetőség kegyeltjei és kedvencei a Vajdaság új statútumtervezetét szidalmazzák, s hogy ez lehetséges, az Szerbia erkölcsi arculatáról szól. Vajdaság autonómiáját tehát kulturális tényezőnek, közös örökségünknek, az élet természetes velejárójának tartottam, értelmiségiként értelmeztem és nem politikusként. Az autonómia politikai dimenziója Milošević megjelenésekor domborodott ki. Az autonómia felszámolásából lényegében azt a következtetést vontam le, hogy még a dogmatikus autonómiánál is van rosszabb, amit a kilencvenes évek katasztrófái ékesen bizonyítanak. Engem tulajdonképpen Milošević és csapata tett politikailag is autonómia pártivá, akkor derült ki valójában Raymond Aron tézise, hogy a területi autonómia képviseli a liberális gátat az állami Molochhal szemben. Vajdaság jelenlegi statútumát nagyon gyatra akadálynak tartom. Mini-autonómiának. Megalkotói gondosan ügyeltek arra, miképpen bizonyítsák Szerbia iránti lojalitásukat. Minden bizonnyal arra összpontosítottak, hogy Szerbia, mint állam ne legyen lomha és kövér, hanem izmos és karcsú. Eredményes! Ez pedig azt jelenti, hogy bíztak Szerbia távlataiban, abban, hogy az autonómiával gyorsabban halad előre. Elálltak attól a szándéktól, hogy az orosz példát kövessék, amely sokkal nagyobb autonómiát biztosít saját országa egyes részeinek. Feltehetőleg azért nem követték a putyini utat, nehogy a bulvársajtóban Nyugat-pártsággal vádolják meg őket. Ezzel a centralista nihilizmussal találták szembe magukat, amelynek szószólói szerint Szerbia szétesik, ha nem a kezükben összpontosul a hatalom.  A vajdasági autonómiáról folyó vita tehát tulajdonképpen nem a Vajdaságról, hanem Szerbiáról szól! Arról, hogy sikerül-e felszámolni a miloševići örökséget, ami – mint nap, mint nap tapasztaljuk – egyre nehezebben megy. Ehhez kapcsolódik a regionalizmus kérdése is. A centralista nihilisák felülkerekedése esetén a regionalizmus csak afféle ikebana lesz néhány helyi politikus asztalán, esetleg a lokális törzsfőnökök némi hasznot húznak belőle, de nem fog új erőforrásokat biztosítani Szerbia gazdasági és politikai fejlődésére. Megtanuljuk újra, hogy az Isten távol van, Milošević szelleme viszont oly közel.

Újra és újra

Se szeri, se száma a szerbiai botrányoknak. Ezekben a hetekben nagy port kavart fel a lakásaffér. Kiderült ugyanis, hogy a kormánytisztviselők bagatell jutottak a kormánylakásokhoz. A sajtó kiteregette a szennyest. Tadic elnök követelte az ügy kivizsgálását, amivel természetesen csak a népszerűségét növelte, hiszen ő is jól tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy a lakásokat törvényesen prédálták el. Törvényesen, mereng el Goran Petrović író a Borba című napilapban. Adolf Hitler is betartotta a törvényeket, melyek a zsidók kiirtását látták elő. Goran Petrović közben nem feledkezik meg még néhány botrányról, például arról, hogy Szerbia egymillió dollárt fizetett egy huligán bűncselekményéért, a kormány államtitokká nyilvánított gyanús szerződéseket köt ismeretlen és ugyancsak megbízhatatlan amerikai lobbycégekkel.  Az pedig csak hab a tortán, hogy a hadügyminisztérium, háborús érdemei elismeréseként, luxuslakást biztosított Radoslav Krstić tábornoknak, akit a hágai bíróság genocídium vádjával 35 évi börtönbüntetésre ítélt. Azt pedig csak a „makulátlan erkölcsű” jogászprofesszorok tudják igazolni, hogy miért kapott luxuslakást a Szerb Köztársaság tisztje, ha Szerbiának semmi köze nem volt a srebrenicai genocídiumhoz. Visszatérve a lakásokhoz, a kormány megállapította, hogy a tékozlás törvényes volt. Tadić fülel és várja az újabb affért, amikor majd a kamerák előtt fogja követelni a gyors intézkedéseket, bár előre tudja, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen Szerbiában az elmúlt években egyetlenegy ügyet sem tisztáztak. Legfeljebb a tyúktolvajokra sújtott le a törvény.

Két világ

Péntek esténként Temerin zajosabb, mint Újvidék. Hosszú hétvégére tömegesen érkeznek a magyarországi rendszámú személygépkocsik. Nem „vendégszerepelni” jönnek, hanem házukat, kertjüket rendezgetik, amivel példát mutatnak még az értelmiségieknek is. Egyébként Temerinből hiányzik a kisvárosok meghitt csendje. Vonatkozik ez a magyar közösségre is. Újvidék közelsége meghatározó szerepet játszik a temerini magyarság életében, egyszerűen új életstílust teremtett. Mindez nem megy azonban olyan könnyen. A fiatalság gyorsan urbanizálódik, az idősebb nemzedék viszont őrzi a régi kisvárosi hagyományokat. Nehéz előrelátni, hogy a kettő hogyan fér meg egymással. Kialakulhat két párhuzamos közösség, de termékeny párbeszéd is létrejöhet a kettő között, ami a vajdasági magyar kisebbség számára is tanulságos lehetne. Annál is inkább, mert a globalizáció – amely nem választás kérdése, hanem realitás – sokkal meghatározóbb a fiatalok életében, mint az idősebb nemzedékek mindennapjaiban. Szeretjük vagy nem szeretjük, mindegy, bevonult az életünkbe. Félő, hogy végzetesen megosztja a magyar kisebbséget, vagyis két világ születik, az egyiknek nem lesz semmi köze a másikhoz. Még csak nem is lesznek ellenségesek egymással szemben, csak nem vesznek tudomást egymásról. Ez utóbbi változat lenne a legrosszabb.

Családi Kör, 2009. augusztus 27.

2009. augusztus

Genisz Újvidéken

Aleksandr Genisz, orosz író májusban Újvidéken járt, azután pedig  megírta balkáni naplóját. Némi iróniával jegyzi le, hogy újvidéki gimnazista lányokkal is volt alkalma találkozni, akik szorgalmasan tanulnak oroszul meg angolul. A miértre adott indoklásuk bármennyire fura, annál inkább őszinte. Oroszul ugyanis azért, hogy tisztességes jövedelemre tegyenek szert, angolul pedig azért, hogy jól férjhez tudjanak menni, mondták. Mindez májusban történt, amikor az oroszok megvásárolták a szerbiai naftaipar többségi részvényeit, amikor sokan hitték, hogy az „orosz testvér” hozza a zöld hasú dollárokat. Azonban nem hozta. Röpke felbecslés után olyan rendelkezést hozott, miszerint munkaerő felesleg van, minek következtében pár ezer embert el fog bocsátani. Genisz megmosolyogta a naiv gimista lányok ábrándozásait, a szláv nosztalgiát, miközben azon töprengett, hogy Újvidék mégis más, mint kelet Európa. Közép-Európa azonban eszébe sem jutott. Újfent megismétlődött az, amit oly gyakorta tapasztaltam, nevezetesen: a nemzeti elfogultságoktól mentes, a nyugati kultúrában igen járatos orosz íróknak, egyszerűen nincs mondanivalójuk Kelet-Közép-Európáról. Pedig az orosz hatalom ötven éven át megszállva tartotta ezt a régiót. Meglehet, hogy nem ismerte azt a világot, amit okkupált, azért (is) volt olyan ellenszenves.

Augusztus 20.

A magyar államiság ünnepe. Programokból nincs hiány. Szónoklatok, üres szólamok. Makkai Sándor Széchenyiről szóló esszéjéhez menekülök. Makkai püspök arról (is) ír, amiről sokunknak sejtelmük sincs, amit kevesen gondolnak végig. Azaz, miféle tanulságot jelentenek Széchenyi művei a kisebbségben élők számára? Noha, ki gondol ma erre? Egyáltalán ki gondol Széchenyire? Ma a nemzeti radikalizmus dívik, nem pedig Széchenyi reformizmusa.

A sokszínű Európa megcsúfolása

Sólyom László magyar államfőt nemkívánatos személynek nyilvánították Szlovákiában. Példátlan eset az EU-ban, ahol egyébként fennen hirdetik az eszmék szabad áramlását. Mégis megtörtént. A brüsszeli atyák töprengnek, nem tudják, mitévők legyenek. A gond az, hogy a közös és sokszínű Európáról szónokolnak, miközben tájékozatlanok a sokszínű Kelet-Közép-Európát illetően. Arról alig esik említés, hogy a kisebbségek fogyatkozásával, mennyivel szegényebb lesz Európa. Így marad mindez mindaddig, amíg a brüsszeli atyák nemzetállamokban és nem Európában gondolkodnak. Ez az igazi gond, nem pedig Sólyom látogatása. Az európai politikusok elárulják Európát a nemzetállamok és az európai nagytőke terjeszkedésének érdekében.

Autonómia és milosevici örökség

Folyik a vita Vajdaság statútum tervezetéről. Soha sem tartoztam az autonómista nomenklatúrához, a hajdani vajdasági vezetőséghez kritikusan viszonyultam. Az autonómiát azonban eleve demokratikus értéknek tekintettem, a kifogásom inkább arra irányult, hogy az autonómia demokratikus lényegét antidemokratikus módszerekkel védelmezték. Bosszantott, hogy számos értelmiségi, köztük akadémikusok is karrierépítésre használták az autonómiát. Azután pedig Milošević hatalomra kerülése után közülük sokan, szinte az egyik napról a másikra, az autonómia legnagyobb ellenségei, és az egységes Szerbia élharcosai lettek. Ma is undorodom, amikor az egykori pártvezetőség kegyeltjei és kedvencei a Vajdaság új statútumtervezetét szidalmazzák, s hogy ez lehetséges, az Szerbia erkölcsi arculatáról szól. Vajdaság autonómiáját tehát kulturális tényezőnek, közös örökségünknek, az élet természetes velejárójának tartottam, értelmiségiként értelmeztem és nem politikusként. Az autonómia politikai dimenziója Milošević megjelenésekor domborodott ki. Az autonómia felszámolásából lényegében azt a következtetést vontam le, hogy még a dogmatikus autonómiánál is van rosszabb, amit a kilencvenes évek katasztrófái ékesen bizonyítanak. Engem tulajdonképpen Milošević és csapata tett politikailag is autonómia pártivá, akkor derült ki valójában Raymond Aron tézise, hogy a területi autonómia képviseli a liberális gátat az állami Molochhal szemben. Vajdaság jelenlegi statútumát nagyon gyatra akadálynak tartom. Mini-autonómiának. Megalkotói gondosan ügyeltek arra, miképpen bizonyítsák Szerbia iránti lojalitásukat. Minden bizonnyal arra összpontosítottak, hogy Szerbia, mint állam ne legyen lomha és kövér, hanem izmos és karcsú. Eredményes! Ez pedig azt jelenti, hogy bíztak Szerbia távlataiban, abban, hogy az autonómiával gyorsabban halad előre. Elálltak attól a szándéktól, hogy az orosz példát kövessék, amely sokkal nagyobb autonómiát biztosít saját országa egyes részeinek. Feltehetőleg azért nem követték a putyini utat, nehogy a bulvársajtóban Nyugat-pártsággal vádolják meg őket. Ezzel a centralista nihilizmussal találták szembe magukat, amelynek szószólói szerint Szerbia szétesik, ha nem a kezükben összpontosul a hatalom.  A vajdasági autonómiáról folyó vita tehát tulajdonképpen nem a Vajdaságról, hanem Szerbiáról szól! Arról, hogy sikerül-e felszámolni a miloševići örökséget, ami – mint nap, mint nap tapasztaljuk – egyre nehezebben megy. Ehhez kapcsolódik a regionalizmus kérdése is. A centralista nihilisák felülkerekedése esetén a regionalizmus csak afféle ikebana lesz néhány helyi politikus asztalán, esetleg a lokális törzsfőnökök némi hasznot húznak belőle, de nem fog új erőforrásokat biztosítani Szerbia gazdasági és politikai fejlődésére. Megtanuljuk újra, hogy az Isten távol van, Milošević szelleme viszont oly közel.

Újra és újra

Se szeri, se száma a szerbiai botrányoknak. Ezekben a hetekben nagy port kavart fel a lakásaffér. Kiderült ugyanis, hogy a kormánytisztviselők bagatell jutottak a kormánylakásokhoz. A sajtó kiteregette a szennyest. Tadic elnök követelte az ügy kivizsgálását, amivel természetesen csak a népszerűségét növelte, hiszen ő is jól tudta, vagy legalábbis tudnia kellett volna, hogy a lakásokat törvényesen prédálták el. Törvényesen, mereng el Goran Petrović író a Borba című napilapban. Adolf Hitler is betartotta a törvényeket, melyek a zsidók kiirtását látták elő. Goran Petrović közben nem feledkezik meg még néhány botrányról, például arról, hogy Szerbia egymillió dollárt fizetett egy huligán bűncselekményéért, a kormány államtitokká nyilvánított gyanús szerződéseket köt ismeretlen és ugyancsak megbízhatatlan amerikai lobbycégekkel.  Az pedig csak hab a tortán, hogy a hadügyminisztérium, háborús érdemei elismeréseként, luxuslakást biztosított Radoslav Krstić tábornoknak, akit a hágai bíróság genocídium vádjával 35 évi börtönbüntetésre ítélt. Azt pedig csak a „makulátlan erkölcsű” jogászprofesszorok tudják igazolni, hogy miért kapott luxuslakást a Szerb Köztársaság tisztje, ha Szerbiának semmi köze nem volt a srebrenicai genocídiumhoz. Visszatérve a lakásokhoz, a kormány megállapította, hogy a tékozlás törvényes volt. Tadić fülel és várja az újabb affért, amikor majd a kamerák előtt fogja követelni a gyors intézkedéseket, bár előre tudja, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen Szerbiában az elmúlt években egyetlenegy ügyet sem tisztáztak. Legfeljebb a tyúktolvajokra sújtott le a törvény.

Két világ

Péntek esténként Temerin zajosabb, mint Újvidék. Hosszú hétvégére tömegesen érkeznek a magyarországi rendszámú személygépkocsik. Nem „vendégszerepelni” jönnek, hanem házukat,
kertjüket rendezgetik, amivel példát mutatnak még az értelmiségieknek is. Egyébként Temerinből hiányzik a kisvárosok meghitt csendje. Vonatkozik ez a magyar közösségre is. Újvidék közelsége meghatározó szerepet játszik a temerini magyarság életében, egyszerűen új életstílust teremtett. Mindez nem megy azonban olyan könnyen. A fiatalság gyorsan urbanizálódik, az idősebb nemzedék viszont őrzi a régi kisvárosi hagyományokat. Nehéz előrelátni, hogy a kettő hogyan fér meg egymással. Kialakulhat két párhuzamos közösség, de termékeny párbeszéd is létrejöhet a kettő között, ami a vajdasági magyar kisebbség számára is tanulságos lehetne. Annál is inkább, mert a globalizáció – amely nem választás kérdése, hanem realitás – sokkal meghatározóbb a fiatalok életében, mint az idősebb nemzedékek mindennapjaiban. Szeretjük vagy nem szeretjük, mindegy, bevonult az életünkbe. Félő, hogy végzetesen megosztja a magyar kisebbséget, vagyis két világ születik, az egyiknek nem lesz semmi köze a másikhoz. Még csak nem is lesznek ellenségesek egymással szemben, csak nem vesznek tudomást egymásról. Ez utóbbi változat lenne a legrosszabb.

Családi Kör, 2009. augusztus 27.