A túlélés vétke
A közelmúltban Újvidéken a szerb neonácik Heinrich Himmler születésnapjának megünnepelését tervezték. Most olvasom, hogy a budapesti neonácik a napokban Rudolf Hess halálának évfordulója (1987. augusztus 17) alkalmából nemzetközi neonáci felvonulást szerveznek.
Az újvidékiek a felvonulást a Duna utcai Jaša Tomić-szobornál tartották meg. Ki is volt ez a Jaša Tomić? Ő volt a századelő leghangosabb híve annak, hogy a Vajdaságot el kell szakítani az Osztrák-Magyar Monarchiától és Szerbiához kell csatolni. Ezen kívül, hírhedt antiszemita magyarellenessége pedig sem ismert határokat. Miután értesült a magyarországi antiszemita mozgalom erősödéséről fellélegzett: végre a magyarok is észhez tértek, írta, de természetesen Vajdaság elcsatolását továbbra is propagálta.
Kegyetlen radikalizmusa párját ritkító volt. Egyik politikai ellenfelével, nevezetesen a liberális beállítottságú Dimitrije Avramovičtyal úgy számolt le, hogy az újvidéki pályaudvaron késsel szíven szúrta, aki rövid idő múlva kiszenvedett. Az utókor, mármint a jelen erre úgy emlékezik, hogy Dimitrije Avramivićról Újvidéken egy rövid utcácskát neveztek el, Jasa Tomic viszont széles sugárutat kapott. Négy-öt évvel ezelőtt pedig tiszteletére szobrot emeltek a város legrégibb – a Monarchia-kori – kis kávézóktól zajos utcájában, a Duna utcában.
Így végződött a Balkánon a liberalizmus és a szélsőjobb párviadala.
Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy a volt szocialista országokban, újjáélednek a náci csoportocskák és Himmlert meg Hesst ünneplik? Én, álmomban sem hittem volna. Létezésük azonban kétségbevonhatatlan. Azután pedig, hogy ezek a mozgalmak mekkora teret nyernek, vagy milyen mértékben befolyásolják, illetve torzítják el a közép-keleti jobboldalt, vagy az egész jövőnket, egyelőre igen nehéz meghatározni. Vannak, akik csak legyintenek, mert szerintük a demokráciában ez is lehetséges; mások viszont aggódnak, mert újraéledésükben veszélyt érzékelnek, mondván, hogy a jelenség nem ártatlan divatot jelent, hanem e társadalmak hagyományaiból következik. Egyébként, kezdetben lebecsülték a német nácikat is. Engem nem annyira a nagy történelmi diskurzusok érdekelnek, hanem az emberek, az illető gondolatvilága. Magamban találgatom, hogy miért csatlakoznak a fiatalok ezekhez a mozgalmakhoz. Nem azt számítgatom, hogy hányan, hanem, hogy miért, mert ez a kulcskérdés.
Számos motívumot vettem sorra, közülük egy – éppen a személyes tapasztalatom alapján – megdöbbentett. A szomszédos háztömbben lakó fiatalembert 2000 őszén, a Milošević-ellenes tüntetések idején ismertem meg. Szorgalmasan járt a tüntetésekre, majd a felvonulásokon találkoztunk. Kezdetben csak cinkosan összenéztünk, idővel azután váltottunk néhány szót.
Rokonszenves, értelmes fiatalnak tűnt. Milošević bukása után udvariasan köszöntünk egymásnak, és mentünk a dolgunkra. A napokban azonban egészen véletlenül összefutottunk az egyik újvidéki kávézóban. Udvariasan a „régi szép időkre” tereltem a szót, mire ő keserűen legyintett, és hosszú, némileg zavaros okfejtéséből kibogoztam, hogy ő is oda tartozik: az újnácikhoz.
Szemem villanásából bizonyára kiolvasta a megvetésemet, ami azonban nem háborította fel, hanem részletesen kifejtette, hogy kilenc évvel Milošević bukása után, mindenből kiábrándult, s belátta, hogy csakis a radikális út vezet ki a válságból, ezt pedig kizárólag az erős nemzetállam képe hivatott biztosítani. Mindenki lop, csal, hazudik, főleg a politikusok, végső ideje rendet teremteni. Az idegenek Szerbia vesztére törnek. Személyesen nem gyűlöli az idegeneket, így a magyarokat sem, a zsidókat sem. A romákat sem. De nélkülük jobb! Gyakran jár Magyarországra, rokonszenves országnak tartja, de – figyelmeztet – ott is egyre többen gondolkodnak úgy, mint ő. Le kell számolni a rendszerváltó utópiákkal, az értelmiségi szenvelgéssel, csakis az erős kéz segíthet. A végén keserűen legyintett, majd megjegyezte, hogy tisztában van vele, hogy ezt a logikát egy nem szerb nem érti. Na, de a végén majd kiderül, hogy mennyire igaza volt. Ezzel búcsút vett tőlem. Ő az egyik irányba tartott, én a másikba.
Elképedve gondolok arra, hogy a keleti turbókapitalizmus korában hány és hány fiatalember számolt le egykori reményeivel. Persze, nem tért mind arra az útra, mint ismerősöm. Legtöbbjük bizonyára elidegenedett a közélettől, arra sem maradt ereje, hogy megvesse, kiközösítse a szélsőségeseket, ám a kisebbik hányaduk bosszút akar állni a világon, mert nem teljesültek eszményeik. Vajon a neonáci mozgalmak bázisának egy része nem éppen ezekből verbuválódik?
Magyarországon a cigányok elleni merényletsorozat és egy tervezett neonáci rendezvény miatt Sólyom László köztársasági elnök közleményben tiltakozik. Az ország becsülete forog kockán. Veszélyben Magyarország stabilitása, fújta meg a riadót az államfő. Remélhetőleg ezután senki sem fogja a rasszizmust marginálisnak nevezni, nem fogja az ország becsületét lejárató jelenséget a nyugati sajtó rosszindulatú vádaskodásának minősíteni. Erről az új divatról jut eszembe annak a szerb politikusnak a kijelentése, aki miután a tanácsadó értesítették, hogy a Reuters rossz színben tünteti fel Szerbiát, kiadta a parancsot: „Tartóztassuk le azt a Reuterst!”. Így vélte megoldani a problémát.
Talán kikerül ez a téma az idő előtti választási kampány szótárából is. Mert az immár mindenhova sunyin belopódzik. Az anyaországi választási kampány kezdetét vette, még a vajdasági kisebbségben is. Az egyik újonnan alakuló párt, a Magyar Koalíció Párt képviselője kijelentette, hogy a VMSz, a MSZP szolgálatában állt. Közben meghívta Szabadkára Vona Gábort, hogy tartson előadást a magyarság jövőjéről. Nem tudom, hogy a vendéglátók beszámoltak-e szívesen látott vendégüknek a szerb szélsőjobb magyarellenességéről, ami előttük nem titok, hiszen a szélsőségesek portáljukon hirdetik, hogy fontos állami tisztségeket csak a szerbek tölthetik be, ami pedig elválaszthatatlan a „magyarság jövőjétől”. Ha beszámoltak, bizonyára übüs helyzet állt elő. Vagy pedig néma csend honolt a teremben.
Vajdaságban ma legalább öt magyar kisebbségi párt van, papíron lehet hogy több is, úgyhogy az „anyaországi választási küzdelem” meglehetősen zűrzavaros lesz, mi több nagy átrendeződés várható. A főhivatású magyarok, akik eddig az MSZP-nél gazsuláltak, most a Fidesz imazsámolya felé kacsintgatnak. Igaz, a nagy igyekezet, legalább az eddigi történet tanúsága szerint, meglehetősen céltalan, hiszen a Vajdaságban úgy a Fidesz, mint az MSZP idejében is a kisebbségi nomenklatúra nagyjából ugyanaz maradt. Az egyik párt is, a másik is olyan kisebbségi nómenklatúrát kapott, amilyent megérdemel. Ugyanazt!
Megjegyezném ugyanakkor, hogy az MSZP is, a Fidesz is, azt a kisebbségi pártot választja partnerének, amelyik a Vajdaságban a legnagyobb befolyással bír. Ezt pedig a szerbiai többségi elit határozza meg. Így volt ez a kilencvenes évek elején is, amikor Milosevic eltökélte, hogy az éppen akkor kettészakadt (a többségi hatalom által kettészakított?) kisebbségi párt közül melyikkel lépjen koalícióra, s így volt ez 2000-ben is, amikor Zoran Djindjić rendelkezett, hogy melyik kisebbségi pártot emelje be a hatalomba.
Mindent meg kell tennünk a túlélés érdekében, igazolják magukat e történetek szereplői. Bizonyos esetekben a kisebbségi életben tényleg fel-felbukkan a túlélés drámája, amely azonban távol áll attól a kisebbségi idegbajtól, amelyről Németh László írt erdélyi naplójában, s amelynek ideje, lám, újra beköszöntött. „Minden sérelmet számon tart: tudja, hol hány iskolát csuktak be, melyik színmagyar faluval építettek ortodox templomot, névelemzéssel hogy sütötték ki Szűcsről, hogy Sucin a magyar újoncokat miért küldték haza kiképzetlenül. A nagy lemorzsolódási hőskölteménynek ő a legbuzgóbb figyelője, már-már valami kéj van abban, ahogy egy-egy vésőcsapásra felhördül. Szinte örül az igazságtalanság rendkívül tiszta eseteinek, mint ahogy a sértődékeny ember is jobb szereti az egész égető, durva vágást a langyos rosszakarat suhintásainál. Abban bízik talán, hogy a sérelem egy isteneknek nem tetsző, mértéktelen fokon a sértő ellen fordul s gyarapodó veszteséglistájával egy tagadott és épp a tagadással ráncigált felsőbb igazságszolgáltatást unszol: te gyalázatos, nem létező, állj már mellém. A felüllevők hibáinak ő a legkönyörtelenebb figyelője. Nézd, milyen rosszarcú; súgja oda, míg alázatosan áll csődületükben… Természete szerint passzív ember, még akkor is, ha dühös zúgolódónak játssza ki magát s fogadalmakat fortyog. Tulajdonképp a tehetetlenségre haragszik, s a sérelmet s bajt azért növeli, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincs”, írja erről a típusról Németh László, akinek, persze a „realistákról” sincs jobb véleménye, mert őket is kegyetlen irónival jellemzi „Ő nem politikus, ő kultúrember. A román írók leereszkedő, barátságos megjegyzéseiben a másik fél lelkiismeretét hallja és siet a maga lelkiismeretével hozzásimulni. Nem úgy, mint a tehetetlen, aki tizenöt év után is csak makog, ő kitűnően tud románul. Ha író, románból fordít s a kultúrközeledést szolgálja. Ha mérnök, ügyvéd vagy orvos, büszke a román ügyfeleire. Okos, tanulékony és derék, de benne van az érvényesülés ösztöne, mint a vadászkutyában a szimat. S ahol nincs érvényesülés, fölösleges reflexmozgásokat végez: simul, igyekszik s közben Pest felé pillant, ahol, csak fedeznék föl, út is van az érvényesülés ösztönéhez. A finom előremenetel, nemes kartársiasság embere ő, akinek gyíkdereka nem bírja ezt a szorongató valóságot.”
Németh László jó megfigyelőnek bizonyult, a kisebbségi ember nagyon gyakran él és visszaél ezzel a szereppel. Néha egy vidéki dilettáns színielőadásra hasonlít ez az élet, amelyben a szereplők a pesti karzatnak játszanak. Ennek a hamis teatralitásnak azonban semmi köze a túlélés drámájához. Mert létezik a kisebbségi állapotnak egy mélyebb, rejtettebb dimenziója is. Illyés Gyula egyik versében írt arról, hogy a túlélés mindig vétséggel, lelkiismereti válsággal jár. Hiszem, hogy ez a vétségtudat a kisebbségi öntudat velejárója. Az Ígéret földjében próbálkoztam megfogalmazni a hőst, aki az újvidéki főtér egyik erkélyéről köszöntötte Horthy hadseregének bevonulását, majd csaknem ugyanarról az erkélyről üdvözölte a partizánok bejövetelét is. Az utóbbira azért kerülhetett sor, mert a Horthy korszak alatt saját lakásában kommunista funkcionáriust merészelt rejtegetni. A partizánok az előbbi miatt halálra ítélték, az utóbbi miatt pedig kitüntették, mi több, hősnek nyilvánították. Micsoda bolsevik kegyetlenség, mondanák azok, akik Horthy köszöntése miatt neveznék hősnek, a szerb kommunista rejtegetése miatt pedig legszívesebben halálra ítélnék. Se hős, se gyáva, mondanám, túlélő akart lenni, csak nem sikerült neki, s nem is sikerülhet valamiféle büntetés nélkül, hiszen két nagy egymásnak feszülő teher nyomta a szívét.
Mozgó Világ, 2009. szeptember
A közelmúltban Újvidéken a szerb neonácik Heinrich Himmler születésnapjának megünnepelését tervezték. Most olvasom, hogy a budapesti neonácik a napokban Rudolf Hess halálának évfordulója (1987. augusztus 17) alkalmából nemzetközi neonáci felvonulást szerveznek.
Az újvidékiek a felvonulást a Duna utcai Jaša Tomić-szobornál tartották meg. Ki is volt ez a Jaša Tomić? Ő volt a századelő leghangosabb híve annak, hogy a Vajdaságot el kell szakítani az Osztrák-Magyar Monarchiától és Szerbiához kell csatolni. Ezen kívül, hírhedt antiszemita magyarellenessége pedig sem ismert határokat. Miután értesült a magyarországi antiszemita mozgalom erősödéséről fellélegzett: végre a magyarok is észhez tértek, írta, de természetesen Vajdaság elcsatolását továbbra is propagálta.
Kegyetlen radikalizmusa párját ritkító volt. Egyik politikai ellenfelével, nevezetesen a liberális beállítottságú Dimitrije Avramovičtyal úgy számolt le, hogy az újvidéki pályaudvaron késsel szíven szúrta, aki rövid idő múlva kiszenvedett. Az utókor, mármint a jelen erre úgy emlékezik, hogy Dimitrije Avramivićról Újvidéken egy rövid utcácskát neveztek el, Jasa Tomic viszont széles sugárutat kapott. Négy-öt évvel ezelőtt pedig tiszteletére szobrot emeltek a város legrégibb – a Monarchia-kori – kis kávézóktól zajos utcájában, a Duna utcában.
Így végződött a Balkánon a liberalizmus és a szélsőjobb párviadala.
Ki gondolta volna húsz évvel ezelőtt, hogy a volt szocialista országokban, újjáélednek a náci csoportocskák és Himmlert meg Hesst ünneplik? Én, álmomban sem hittem volna. Létezésük azonban kétségbevonhatatlan. Azután pedig, hogy ezek a mozgalmak mekkora teret nyernek, vagy milyen mértékben befolyásolják, illetve torzítják el a közép-keleti jobboldalt, vagy az egész jövőnket, egyelőre igen nehéz meghatározni. Vannak, akik csak legyintenek, mert szerintük a demokráciában ez is lehetséges; mások viszont aggódnak, mert újraéledésükben veszélyt érzékelnek, mondván, hogy a jelenség nem ártatlan divatot jelent, hanem e társadalmak hagyományaiból következik. Egyébként, kezdetben lebecsülték a német nácikat is. Engem nem annyira a nagy történelmi diskurzusok érdekelnek, hanem az emberek, az illető gondolatvilága. Magamban találgatom, hogy miért csatlakoznak a fiatalok ezekhez a mozgalmakhoz. Nem azt számítgatom, hogy hányan, hanem, hogy miért, mert ez a kulcskérdés.
Számos motívumot vettem sorra, közülük egy – éppen a személyes tapasztalatom alapján – megdöbbentett. A szomszédos háztömbben lakó fiatalembert 2000 őszén, a Milošević-ellenes tüntetések idején ismertem meg. Szorgalmasan járt a tüntetésekre, majd a felvonulásokon találkoztunk. Kezdetben csak cinkosan összenéztünk, idővel azután váltottunk néhány szót.
Rokonszenves, értelmes fiatalnak tűnt. Milošević bukása után udvariasan köszöntünk egymásnak, és mentünk a dolgunkra. A napokban azonban egészen véletlenül összefutottunk az egyik újvidéki kávézóban. Udvariasan a „régi szép időkre” tereltem a szót, mire ő keserűen legyintett, és hosszú, némileg zavaros okfejtéséből kibogoztam, hogy ő is oda tartozik: az újnácikhoz.
Szemem villanásából bizonyára kiolvasta a megvetésemet, ami azonban nem háborította fel, hanem részletesen kifejtette, hogy kilenc évvel Milošević bukása után, mindenből kiábrándult, s belátta, hogy csakis a radikális út vezet ki a válságból, ezt pedig kizárólag az erős nemzetállam képe hivatott biztosítani. Mindenki lop, csal, hazudik, főleg a politikusok, végső ideje rendet teremteni. Az idegenek Szerbia vesztére törnek. Személyesen nem gyűlöli az idegeneket, így a magyarokat sem, a zsidókat sem. A romákat sem. De nélkülük jobb! Gyakran jár Magyarországra, rokonszenves országnak tartja, de – figyelmeztet – ott is egyre többen gondolkodnak úgy, mint ő. Le kell számolni a rendszerváltó utópiákkal, az értelmiségi szenvelgéssel, csakis az erős kéz segíthet. A végén keserűen legyintett, majd megjegyezte, hogy tisztában van vele, hogy ezt a logikát egy nem szerb nem érti. Na, de a végén majd kiderül, hogy mennyire igaza volt. Ezzel búcsút vett tőlem. Ő az egyik irányba tartott, én a másikba.
Elképedve gondolok arra, hogy a keleti turbókapitalizmus korában hány és hány fiatalember számolt le egykori reményeivel. Persze, nem tért mind arra az útra, mint ismerősöm. Legtöbbjük bizonyára elidegenedett a közélettől, arra sem maradt ereje, hogy megvesse, kiközösítse a szélsőségeseket, ám a kisebbik hányaduk bosszút akar állni a világon, mert nem teljesültek eszményeik. Vajon a neonáci mozgalmak bázisának egy része nem éppen ezekből verbuválódik?
Magyarországon a cigányok elleni merényletsorozat és egy tervezett neonáci rendezvény miatt Sólyom László köztársasági elnök közleményben tiltakozik. Az ország becsülete forog kockán. Veszélyben Magyarország stabilitása, fújta meg a riadót az államfő. Remélhetőleg ezután senki sem fogja a rasszizmust marginálisnak nevezni, nem fogja az ország becsületét lejárató jelenséget a nyugati sajtó rosszindulatú vádaskodásának minősíteni. Erről az új divatról jut eszembe annak a szerb politikusnak a kijelentése, aki miután a tanácsadó értesítették, hogy a Reuters rossz színben tünteti fel Szerbiát, kiadta a parancsot: „Tartóztassuk le azt a Reuterst!”. Így vélte megoldani a problémát.
Talán kikerül ez a téma az idő előtti választási kampány szótárából is. Mert az immár mindenhova sunyin belopódzik. Az anyaországi választási kampány kezdetét vette, még a vajdasági kisebbségben is. Az egyik újonnan alakuló párt, a Magyar Koalíció Párt képviselője kijelentette, hogy a VMSz, a MSZP szolgálatában állt. Közben meghívta Szabadkára Vona Gábort, hogy tartson előadást a magyarság jövőjéről. Nem tudom, hogy a vendéglátók beszámoltak-e szívesen látott vendégüknek a szerb szélsőjobb magyarellenességéről, ami előttük nem titok, hiszen a szélsőségesek portáljukon hirdetik, hogy fontos állami tisztségeket csak a szerbek tölthetik be, ami pedig elválaszthatatlan a „magyarság jövőjétől”. Ha beszámoltak, bizonyára übüs helyzet állt elő. Vagy pedig néma csend honolt a teremben.
Vajdaságban ma legalább öt magyar kisebbségi párt van, papíron lehet hogy több is, úgyhogy az „anyaországi választási küzdelem” meglehetősen zűrzavaros lesz, mi több nagy átrendeződés várható. A főhivatású magyarok, akik eddig az MSZP-nél gazsuláltak, most a Fidesz imazsámolya felé kacsintgatnak. Igaz, a nagy igyekezet, legalább az eddigi történet tanúsága szerint, meglehetősen céltalan, hiszen a Vajdaságban úgy a Fidesz, mint az MSZP idejében is a kisebbségi nomenklatúra nagyjából ugyanaz maradt. Az egyik párt is, a másik is olyan kisebbségi nómenklatúrát kapott, amilyent megérdemel. Ugyanazt!
Megjegyezném ugyanakkor, hogy az MSZP is, a Fidesz is, azt a kisebbségi pártot választja partnerének, amelyik a Vajdaságban a legnagyobb befolyással bír. Ezt pedig a szerbiai többségi elit határozza meg. Így volt ez a kilencvenes évek elején is, amikor Milosevic eltökélte, hogy az éppen akkor kettészakadt (a többségi hatalom által kettészakított?) kisebbségi párt közül melyikkel lépjen koalícióra, s így volt ez 2000-ben is, amikor Zoran Djindjić rendelkezett, hogy melyik kisebbségi pártot emelje be a hatalomba.
Mindent meg kell tennünk a túlélés érdekében, igazolják magukat e történetek szereplői. Bizonyos esetekben a kisebbségi életben tényleg fel-felbukkan a túlélés drámája, amely azonban távol áll attól a kisebbségi idegbajtól, amelyről Németh László írt erdélyi naplójában, s amelynek ideje, lám, újra beköszöntött. „Minden sérelmet számon tart: tudja, hol hány iskolát csuktak be, melyik színmagyar faluval építettek ortodox templomot, névelemzéssel hogy sütötték ki Szűcsről, hogy Sucin a magyar újoncokat miért küldték haza kiképzetlenül. A nagy lemorzsolódási hőskölteménynek ő a legbuzgóbb figyelője, már-már valami kéj van abban, ahogy egy-egy vésőcsapásra felhördül. Szinte örül az igazságtalanság rendkívül tiszta eseteinek, mint ahogy a sértődékeny ember is jobb szereti az egész égető, durva vágást a langyos rosszakarat suhintásainál. Abban bízik talán, hogy a sérelem egy isteneknek nem tetsző, mértéktelen fokon a sértő ellen fordul s gyarapodó veszteséglistájával egy tagadott és épp a tagadással ráncigált felsőbb igazságszolgáltatást unszol: te gyalázatos, nem létező, állj már mellém. A felüllevők hibáinak ő a legkönyörtelenebb figyelője. Nézd, milyen rosszarcú; súgja oda, míg alázatosan áll csődületükben… Természete szerint passzív ember, még akkor is, ha dühös zúgolódónak játssza ki magát s fogadalmakat fortyog. Tulajdonképp a tehetetlenségre haragszik, s a sérelmet s bajt azért növeli, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincs”, írja erről a típusról Németh László, akinek, persze a „realistákról” sincs jobb véleménye, mert őket is kegyetlen irónival jellemzi „Ő nem politikus, ő kultúrember. A román írók leereszkedő, barátságos megjegyzéseiben a másik fél lelkiismeretét hallja és siet a maga lelkiismeretével hozzásimulni. Nem úgy, mint a tehetetlen, aki tizenöt év után is csak makog, ő kitűnően tud románul. Ha író, románból fordít s a kultúrközeledést szolgálja. Ha mérnök, ügyvéd vagy orvos, büszke a román ügyfeleire. Okos, tanulékony és derék, de benne van az érvényesülés ösztöne, mint a vadászkutyában a szimat. S ahol nincs érvényesülés, fölösleges reflexmozgásokat végez: simul, igyekszik s közben Pest felé pillant, ahol, csak fedeznék föl, út is van az érvényesülés ösztönéhez. A finom előremenetel, nemes kartársiasság embere ő, akinek gyíkdereka nem bírja ezt a szorongató valóságot.”
Németh László jó megfigyelőnek bizonyult, a kisebbségi ember nagyon gyakran él és visszaél ezzel a szereppel. Néha egy vidéki dilettáns színielőadásra hasonlít ez az élet, amelyben a szereplők a pesti karzatnak játszanak. Ennek a hamis teatralitásnak azonban semmi köze a túlélés drámájához. Mert létezik a kisebbségi állapotnak egy mélyebb, rejtettebb dimenziója is. Illyés Gyula egyik versében írt arról, hogy a túlélés mindig vétséggel, lelkiismereti válsággal jár. Hiszem, hogy ez a vétségtudat a kisebbségi öntudat velejárója. Az Ígéret földjében próbálkoztam megfogalmazni a hőst, aki az újvidéki főtér egyik erkélyéről köszöntötte Horthy hadseregének bevonulását, majd csaknem ugyanarról az erkélyről üdvözölte a partizánok bejövetelét is. Az utóbbira azért kerülhetett sor, mert a Horthy korszak alatt saját lakásában kommunista funkcionáriust merészelt rejtegetni. A partizánok az előbbi miatt halálra ítélték, az utóbbi miatt pedig kitüntették, mi több, hősnek nyilvánították. Micsoda bolsevik kegyetlenség, mondanák azok, akik Horthy köszöntése miatt neveznék hősnek, a szerb kommunista rejtegetése miatt pedig legszívesebben halálra ítélnék. Se hős, se gyáva, mondanám, túlélő akart lenni, csak nem sikerült neki, s nem is sikerülhet valamiféle büntetés nélkül, hiszen két nagy egymásnak feszülő teher nyomta a szívét.
Mozgó Világ, 2009. szeptember