A parlamentben kellene…

Az utóbbi napokban esténként Mikes Kelemen köteteit forgatom. Amíg az erkélyen cigizek, figyelem az elsötétedő újvidéki ablakokat. „Már most egyedül maradtam a bujdosók közül… „ idézem fel magamban Mikes félmondatát. Szükségtelen folytatni.

Október 25-e az 55, belgrádi nemzetközi könyvvásár nyitónapja. Az emelvényre lépek és a vakító reflektorfényben a mikrofon állványt keresem. Elsőként a barátokat köszöntöm, majd az olvasókat, legvégül pedig az egybegyűlteket. Természetesen két nyelven: magyarul és szerbül mondom el az első köszöntő szavakat. A Vajdaságban ezt nem merném megtenni, ott kötelező először a kisebbségi politikusokat üdvözölni. A megnyitóbeszéd után, újságírók körforgásába kerülök, peregnek a kérdések amire gyors egymásutánban, tömör válaszokat adok. Nem kedvelem az efféle interjúkat. Aztán a Stubovi kulture kiadó standján dedikálok, majd igyekszem a Peščanik kiállítóhelyére. Újabb tévés csoportok jelentkeznek. Ez a nap úgy látszik, erről szólt. Kifulladásig. Valaki megjegyzi, hogy az elmúlt 55 év alatt, ezen a pódiumon, először hangzottak el magyar mondatok. Ha már a szerbiai parlamentben – nem hangzik el magyar szó, mert számomra érthetetlen okokból nem élünk a törvény adta lehetőséggel – akkor – kihasználom a kínálkozó alkalmat – legalább itt hangozzon el, jóllehet a valódi hely – már csak a szimbolikus jelentés miatt is – a parlament lenne, válaszolom. Egyszerre túl sok ismerős, túl sok barát, tömérdek kérdés. Elpilledek. Későre jár, alig várom, hogy beüljek a gépkocsiba és visszatérjek Újvidékre. Az autóutón hideg szél, őszi eső kísér. Éjfélre haza érek. Újra Mikes Kelemen kötetét veszem a kezembe. Bámulom, hogy a mindennapok szürkeségében bujdosó, milyen éberen figyeli a nagyvilágot. A hontalanok meg a nélkülözők tudják legjobban, hogy milyen nagy kincs a nagyvilági perspektíva. Akik bevonulnak a kuckóba azoknak az égboltozat is veszélyeket rejteget. Nem is kíváncsiak rá.

Megtörtént az EU-külügyminiszterek jóváhagyása, miszerint Szerbia megkapja a több ezer kérdéses kérdőívet, alkalma adódik a csatlakozási kérelem átadására, amelyet majd a brüsszeli Európai Bizottság véleményez. Kétségtelen, hogy ez már némi eredmény. Azonban az is evidens hogy, ezután jön a neheze. Hosszú, rögös út vár Szerbiára. Attól félek, hogy a továbbiakban, nem a vezető politikusoktól függ a dolgok alakulása, hanem a társadalomtól. Most fog kiderülni, hogy a politikusoknak nehezebb kiegyezni saját társadalmukkal, mint Brüsszellel. Sok szenvedély, félreértés, harag és sértődöttség gyűlt össze. Nem lesz egyszerű!

Egy ember agonizálásáról hallottam, aki halála napján, csak idegen mondatokat ismételgetett, amiből családja egy szót sem értett. Senki sem fejti meg, hová készülődött.

A napokban az egyik lap újságírója a multikulturalizmusról faggatott. Éppen jókor, mert – amint elnézem – tegnapi híveinek egy része megtagadta. Válaszom: manapság vagy idillikusan vagy cinikusan értelmezik; én viszont drámát látok benne. Posztmodern korunk fenyegető identitáskáoszban vergődik, amelyben a multikultruralizmus nem öncél, hanem eszköz, hogy tájékozódni tudjunk ebben az összevisszaságban. Ehhez azonban – Nietzschét parafrazáltam – meg kell tanulnunk, sokféle teherrel a vállunkon, egyensúlyozni. A multikulturalizmus bírálata nem új keletű jelenség, nem is nehéz elítélni, hiszen a nemzetállamok a legjobb esetben is csak megtűrik, vagy szándékosan félreértik. Előszeretettel állítják a politikai demagógia szolgálatába. Időről-időre azonban komoly elemzés tárgya lesz. 2007-ben Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Svédországban, Németországban, és Dániában kiemelkedő európai értelmiségiek részvételével fellángolt a multikulturalizmus-vita. Rangos európai párbeszéd volt, kritikus diskurzus folyt, úgy is mondhatnám, nyílt kártyákkal játszottak.  Az iszlám robbantotta ki a vitát, mégpedig annak a terrorizmushoz vezető intoleráns, fundamentalista változata. Lehetünk-e toleránsak? – szólt a mottó. A lényegi nézeteltérések azonban nem ezen a ponton fogalmazódtak meg, hiszen a szélsőséges iszlám terrorizmustól mindenki elhatárolta magát, leginkább a multikulturalisták, mivel az – végső fokon – olyan vallási homogenizációt lát elő, amely ellentétben áll a multikulturalizmus alapvető tézisével, mely szerint egyazon államban párhuzamosan létezhetnek különböző és egyenértékű kultúrák. Nos, épp ezen a nyomvonalon fogalmazta meg Will Kymlicka, kanadai filozófus a kisebbségi autonómiák létjogosultságát, amelyeket a nyugati világban nagy fenntartással fogadtak. Ami azt illeti, a fogadtatás ma sem változott. Bizonyítandó: a nyugat-európai politikusok mindeddig nem ismerték el a kisebbségi autonómiák létjogosultságát, vagyis a kollektív jogok érvényesülése mind a napig vitatott, még az EU-ban is. Kymlickának köszönve azonban a multikulturális modell – legalább is akadémiai körökben – elfogadhatónak tűnt. A 2007-ben zajló vita jobboldali résztvevői azonban megkérdőjelezték létjogosultságát, mondván, hogy az a társadalmat szétziláló partikularizmus melegágya. Ezzel a legérzékenyebb kérdés került napirendre: létezhet-e egy államban többféle, egyenrangú kulturális értékrend? Az európai jobboldal kategorikus nemmel válaszolt. Egy államban egyetemes értékként csak egy kultúra létezhet, hangsúlyozta Pascal Bruckner, a jobboldal egyik legismertebb francia filozófusa. Tulajdonképpen ő volt az, aki először kimondta, hogy a multikulturalizmus megbukott. Hátrom év után  Jens-Martin Eriksen , és Frederik Stjernfelt dán filozófusok könyvet írtak a kérdésről. A vitára utalva, arra a következtetésre jutottak, hogy a multikulturalisták és ellenfeleik egyazon elméletből indulnak ki, mégpedig a kulturalizmusból, amely szerint a kultúra, vagyis a felépítmény határozza meg az egyes emberek tudatát és cselekedeteit, és nem pedig az „alap”, mint ahogyan a marxisták vélik. A kulturalizmus – folytatják a dán szerzők – egyaránt teret hódított jobb- és a baloldalon, csupán más-más jelentéssel. A baloldal a kisebbségi kultúrák egyenrangúságát, a jobboldal pedig a nemzeti kultúrák dominanciáját hirdeti. Az utóbbiak szerint egy államban csak egy kultúra dominálhat, ez pedig a nemzeti kultúra, ami azt jelenti, hogy az állam intézményeiben nem létezhet kétféle történelem, vagy kétféle irodalomoktatás. A kisebbségi kultúrák legfeljebb megtűrt szubkultúrák lehetnek. Ezt nevezném monokulturalizmusnak. A dán filozófusok azonban arra is rámutatnak, hogy a jobboldal győzelmével felülkerekedett a monokulturalizmus eszméje, vagyis a nemzeti kultúra egyeduralma. Az új nacionalizmus, nem a rasszizmussal kacérkodik, hanem a kultúrát tekinti vezérelvnek. A 21. században nem az ideológiák, hanem a kultúrák kerülnek egymással szemben. A multikulturalizmus és a monokulturalizmus közös vonása, hogy mindkettő az identitás védelmének nevében, háttérbe szorítja az egyéni jogok érvényesülését, hiszen a közösségi kulturális kánonok sokszor arra kötelezik az egyént, hogy lemondjon személyes jogairól. Ergo: a mutikulturalizmus is, a multikulturalizmus is a nacionalizmus holdudvarában helyezkedik el, szögezik le a dán szerzők. Ennyi polemizálás után, egy cseppet sem váratlan, Angela Merkel német miniszterelnök asszony bejelentése a multikulturalizmus csődjéről. Németország ugyanis választások előtt áll, a CDU szénája rosszul áll, a választási program egyik szlogenje pedig a német nemzeti kultúra érvényesülése. A 2007-ben lezajlott elméleti vita, politikai értelmezést nyert. Franciaországban azonnal, Dániában és Hollandiában később, Németországban pedig több éves késéssel. Ami érthető, hiszen 1945 után a nemzeti kultúra fontosságát mindeddig igen visszafogottan tárgyalták, ám a német egyesülés után szükségszerűen napirendre kerül a német nemzeti eszme is. Hatása egész Európában, de főleg a Kelet-Közép-Európában és a Balkánon feltétlenül érződni fog, hiszen e régió országaiban kirívó a jobbratolódás. Ennek következtében egyre inkább előtérbe kerül a nemzetépítés feladata, a sérült nemzetállami öntudat gondolata. Ezek a kis nemzetek a szocializmus „univerzalizmusa” után és a globalizmustól való félelmükben, erősíteni kívánják a nemzeti öntudatot, ami a kisebbségekre nézve súlyos következményekkel jár. Számos balkáni és kelet-közép-európai országban ugyanis őshonos kisebbségek élnek. A kisebbségi kollektív jogok elismerését az Európai Unió eddig sem tartotta kötelező érvényűnek, az EU-ba lépés feltételének. Félő, hogy a monokulturalizmus felülkerekedése hosszú időre meghiúsítja a kollektív jogok elismerését. A legnagyobb paradoxon azonban, hogy sok kisebbségi politikus is elutasítja a multikulturalizmust, bizonyára azért, mert nálunk a fogalom jelentését soha sem tisztázták. Mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja. Könyvtárnyi irodalom született róla, de ezeket a köteteket senki sem emeli le a polcról.

Úgy látszik feledésbe merült a zentagunarasi botrány. A VMSZ – nagyon helyesen – követelte az ügy rendőrségi kivizsgálását, hamisításnak nevezte a YuTuben hallható hangfelvételt, továbbá pert helyezett kilátásba. Azóta viszont semmi hír. Vajon milyen eredményre jutott a rendőrség? Hiteles vagy nem az elhíresült, és nagyon megdöbbentő hanganyag, amely a portálon még mindig hallgatható. Nem értem. Nagy hűhó semmiért?! Kinek az érdeke a szőnyeg alá seperni ezt a felettébb kényes ügyet, amely azt sugallja, hogy a magyar vezetők kizárólag a pénzekre akarnak rátenyerelni.