A Nagy Testvérek

Ha az ember egy pesti kávézóban megrendel egy presszókávét, a pincér fontoskodva rákérdez: Ásványvizet nem parancsol az úr? Esetleg szörpöt? Szemtanúja voltam, amikor egy amerikai hölgy ingerülten visszakérdezett: Miért kérdi? A pincér sarkon fordult és duzzogva hozta a presszót. Ilyesmi egy nyugati kávéházban nem fordulhat elő, a pincér nem erőszakoskodik a vendéggel. Nos, ez a jelenet rávilágít a magyar kapitalizmus lényegére. Mohó és neveletlen.

Számvetés

Céltalanul kóborlok az Andrássy úton, majd a Liszt Ferenc téren leülök egy padra. Attól tartok a sunyin betoppanó őszi fény túlontúl megvisel. Az idő nem lucskos, hanem egyszerűen nyomasztó. Fullasztó. Gyakorlom gyűlölni az őszt, ifjúságom kedves évszakát. Minden esetre, egy papírra felírom A. telefonszámát, előveszem a pénztárcámat, és a lakcímkártyám mellé helyezem. Ez némileg megnyugtat.

Csökken-e a halál kevélysége, ha az öregedő arcunkon feltűnik a lemondás ragyogásáról szóló ártatlan, bágyadt mosoly?

Márai hazátlannak érezte magát mindenütt. Azt írja, hogy életérzés szempontjából Magyarországon is idegen lenne. Talán a tenger partján otthonosan érezné magát. Én is úgy vélem, a tenger az elárvult anyanyelvi mondat számára a legnagyobb vigasz, hiszen a végtelenség előtt kell küzdeni minden egyes szóért.

A mi kis kapitalistáink

A vonatban a folyóiratokat lapozgatom. A pozsonyi Kalligram közli Vaclav Belohradsky (cseh filozófus, egyetemi tanár, Triesztben) Posztkommunista kiáltványát. A szerző azon ironizál, hogy a posztkommunista országokban eluralkodott nézet szerint lejárt a kapitalizmus kritikájának kora. Iróniája jogos. A politikusok tudálékosan szajkózzák az újkapitalista szólamokat, a holdudvarbeli értelmiség lelkesen csiripeli mondandójukat, a széplelkek pedig úgy viselkednek, mintha semmiről sem tudnának.

A pesti gyors sokáig áll a szabadkai állomáson. A-val ülök a fülkében és elképzelem magamnak a várost. A város érzésvilága érdekel, s nem a rengeteg sajtókonferencia. Talán még marad erőm, hogy egyszer-kétszer magányosan sétáljak a főutcáján, hallgassam az ismeretlen embereket, mint pár évvel ezelőtt. A legnagyobb szabadkai lokálpatrióta, Dévavári Zoltán jár eszemben, és azon tépelődök, hogy neveztek-e róla utcát.  És azon, hogy milyen óriási különbség van a kulturális lokálpatriotizmus és a ma dívó lokálpatrióta álarc mögé rejtegetett hatalmi harc között.

Valami nincs rendben a szerbiai emberi jogi és kisebbségügyi minisztériumban. A Svetozar Čiplić miniszter improvizációi miatt a Bosnyák Nemzeti Tanács megalakításakor súlyos politikai problémák merültek fel, úgyhogy Jelko Kacin, az Európai Parlament balkáni különmegbízottja október 3-án kénytelen lesz Belgrádba látogatni, hogy segítsen a konfliktus megoldásában. Utazása előtt azonban figyelmeztette Szerbiát: Viselkedjék jogállamként. Marko Karadžić  minisztérium államtitkára benyújtotta lemondását, mert nem tudja elfogadni a miniszteri indolenciát s kisebbségi kérdésekben. Svetozar Čiplić rendelkezéseinek köszönve a választói névjegyzékek magán- és pártkezekbe kerültek, a szerbiai ombudsman és az adatvédelmi biztos vizsgálatot indított. A konfliktusok, a botrányok tartanak, de a miniszter görcsösen ragaszkodik a miniszteri bársonyfotelhez, amivel rontja Szerbia csatlakozási esélyeit, ezenkívül konfliktust teremt a kisebbség és a többség között, amire jelenleg egyáltalán nincs szükség. A kisebbségi törvény meghozatala előtt számos magyar civil szervet párbeszédért esedezett nála, de a miniszter szóba sem állt velük, amivel a civil megmutatta, hogy emberjogi miniszter létére semmibe veszi a civil társadalmat. Igazi művészet volt ilyen rövid idő alatt ennyi hibapontot összegyűjteni. Most már mindenki tudja, hogy Čiplićnek mennie kell, csak ő nem vesz róla tudomást. Mire vár?

„Csukott szemmel írj, mintha lenne időd”, olvasom Schein Gábor szép versében az Éjszakai utazásban. Csukott szemmel – álmatlanul, teszem hozzá.

Egy hívő mementója: Az isten közönyös, az ember türelmetlen. Nagy félreértés rejlik ebben a kínkeserves szeretetben.

„Amikor felvetettem a nemzeti tanács előtt, hogy jó lenne vitatkozni, meghallgatni a véleményeket, azokét is, aki nem párttagok, és nemcsak leszavazni őket, akkor nekem az elnök azt mondta, hogy ez a demokrácia: szavazás, amiben leszavazhatnak. Akkor én ezt tudomásul vettem, és vettem a kalapomat. Pedig azt hittem, a nemzeti tanácsnak nem az a dolga, hogy leszavazzon embereket, hanem, hogy megbeszéljen dolgokat”, mondja jubileumi interjújában a hetven éves Gerold László, nyugalmazott egyetemi tanár. A közvélemény úgy tesz, mintha mindez nem hangzott volna el. Vagy pedig azt hiszi, hiábavaló az egész, s ezért van az, hogy a magyar választópolgárok egyharmada se lépett az urnák elé a MNT-választásokon. Az értelmiség egyik része a holdudvarban táncol, a másik részét pedig kiebrudalták a közéletből. Találja fel magát Budapesten, Belgrádban vagy Európában, csak ne zavarja „köreinket”. Gerold László nem mellékes kérdésről szól, hanem a  legfontosabbról: a demokratikus európai hagyományról. Ma már az átlagos műveltségű ember is tudja, hogy a demokrácia nem csupán a többség uralma. Az is, de annak határt kell szabni, mert különben – mint ahogy a demokratikus szellem európai atyja Alexis de Tocqueville írta – többségi despotizmushoz vezet. Ez ma axióma, a Demokrácia ABC-je, amit a híres-nevezetes tolerancia-táborokban is tanítani kellene. Egyszer fordult elő a MNT történetében, hogy valaki a nyilvánosság előtt vitázni akart, párbeszédet kezdeményezett, s ezzel be akarta vonni a szakmabelieket, de leintették. Leintették, mert a MNT-ban komoly vita nélkül fogadnak el mindent. Az európai parlamentekben, heves viták folynak, nálunk legtöbbször csak a kezüket emelik fel a párttagok és a „holdudvarbeliek”.

Rádöbbentem, hogy a többpártrendszerben is érdemes Orwell nevezetes regényét, az 1984-et olvasni. Egészen furcsa, mert több Nagy Testvér van. Kisebb és nagyobb. Azután van Kis Nagy Testvér. Ezt a kisebbségnek találták ki. Néha a Nagy Testvérek azon perlekednek, hogy ki a Nagyobb Testvér.

Az újvidéki szülők a sarkukra álltak, megelégelték, hogy a magyar politikusok tétlenül szemléljék a magyar tagozatok bezárását.  A szórványnak elege van abból a jelszóból, amely a Magyar Szó „átszervezésekor” fogalmazódott meg, hogy vannak térségek, amelyeket „nem lehet védeni”. Annál is inkább, mert majdnem mindannyian szórvány vagyunk! Kivéve a Tisza mentét, amire büszkék lehetünk! Tetemre hívták a MNT elnökét és egyértelmű állásfoglalást követeltek. És azt, hogy vállalja, végre, valaki a felelősséget. Mert nem, lehet pilátusi retorikával sopánkodni, hogy a magyar szülők szerb tagozatra íratják gyermekeiket. Meg kell vizsgálni, hogy miért. Anyagi gondok miatt? Az oktatás szintje miatt? Vagy annak reményében, hogy az esetben könnyebben jut munkahelyhez? Bármelyik ok is legyen a meghatározó, azt legalább részben ki kell küszöbölni, mert a magyar tagozatok sorvadása következmény, a kiváltó okokkal is foglalkozni kell. Minden esetre nem csodálkoznák, ha Beodra után rövid időn belül, más helységekben is sor kerülne ilyen vagy hasonló megmozdulásra. Amiért senkit sem kell kárhoztatni, hiszen örülni kéne annak, hogy az emberek nyíltan kifejezik óhajukat. Ez jó jel! És sikerrel jár, ha a magyar politikusok betartják szavukat. Egy év múlva tudni fogjuk, hogy betartották-e.

A még mindig épülő autóúton iszonyú tumultus, Belgrád fuldoklik. A szokottnál előbb, legalább egy órával előbb indulunk Temerinből Belgrádba, hogy időben érjek a Dekontaminációs Kulturális Központba, ahol részt veszek a Közeli más című könyvről szóló vitaesten. Az eredetileg németül megjelent könyv időközben olaszul, szlovénül, magyarul, albánul, bulgárul, horvátul, szerbül és még néhány nyelven is látott napvilágot. A központ nagytermében telt ház, vagyis több száz ember fogadott és a legnagyobb meglepetésemre főleg fiatalok ültek a padsorokban. A vitavezető, Svetlana Lukić, a könyvben megjelent esszém egyik gondolatával kezdi a velem a beszélgetést, mármint azzal, hogy az európai kisebbségek Európa fattyúgyermekei lettek. Válaszomban kitérek Pál apostol kozmopolitizmusára, s arra, hogy a mai nemzeti radikálisok nem olvassák a Bibliát. A másság gyanús lett. Néha megtűrt, a legtöbbször értelmezhetetlen. Utána kitérek a Vajdaságban lejátszódó a magyarok és a romák ellen irányuló atrocitásokra. Tegnap verték a Vajdaságban a magyarokat, ennek egyenes következménye, hogy ma verik Belgrádban a liberálisan gondolkodó szerbeket. Aztán szóba került a nemzeti kisebbség és a nemzeti többség politikai alkuja. Némi előnyök ellenébe a kisebbségi elit szőnyeg alá seperi közössége gondjait, a látszat kedvéért, hangoskodik, ígérget, veri az asztalt, de valójában nem kíván változtatni a helyzeten. Nincs ebben semmi különös, a huszadik században is bejáródott gyakorlat volt. Az egypártrendszer is alkalmazta, csak akkor tilos volt verni az asztalt.