A mintaországtól a jó szomszédig

A televízió képernyőjén Boris Tadić Szerbia és Ivo Josipović Horvátország elnöke, barátságosan szorongatják egymás kezét. Nem csupán személyes tapasztalataim, hanem történelmi ismereteim hatására gyanakvás vesz erőt rajtam. Ennek ellenére győzögettem magam, bizonyára vannak és lesznek vitás kérdések, de kialakult a racionális keret, amelyben a viták jó mederbe terelhetők. Miért ne fordulnának jobbra a dolgok? Ugyanez a bizakodás ébred fel bennem a magyar-szerb viszonyok javulásának láttán is. A kilencvenes években a szerb társadalom abszolúte megosztott volt Magyarország megítélésében. Az értelmiség egy része lelkesedett érte, követendő mintaországnak tartotta, a másik része viszont gyanakodott, a világháborúkat, a hideg napokat emlegette. Létezett továbbá nehezen definiálható réteg, amely becsülte Magyarországot, ám a vajdasági magyarságot jobban szerette volna látni az anyaországban. Magyarországot rendezett és sikeres államnak tartotta. És sikeresnek! Érthető, hiszen akkoriban Európába Budapesten át vezetett az út, tehát ismerték a szomszédos ország sikereit. Szerbiában háborúk dúltak, Magyarországon európai szellők lengedeztek. Ezek az emberek egyszerűen nem értették, hogy mit keresünk itt. Rokonszenvvel, elismeréssel beszéltek az áttelepült magyarokról, s óvatosan megjegyezték, hogy helyesen döntöttek, hiszen mindenkinek a saját nemzetállamában a helye. Ma már ezek a nézetek háttérbe szorultak. Igaz, a lelkesedés is alábbhagyott, immár nem nevezik mintaországnak, de az is igaz, hogy az ellenszenv is kiveszőben van. Mindennapi ittlétünk sem problematikus többé. Magyarország pedig – végre – „csak” szomszédos ország lett. Változott az élet, ami feltételezi azt is, hogy másféle módszerekkel kell őrizni a nemzeti azonosságot. Új helyzetbe kerültünk. Mindennapjainkat immár nem a konfrontáció, hanem a kooperáció határozza meg. Úgy vélem, ez nem csak személyes, hanem kollektív élmény is. Ha visszatekintünk az elmúlt húsz évre, akkor rádöbbenünk arra, hogy a kilencvenes évek a vajdasági magyarság drámai, de egyben hősi évei voltak. Európa borzongott a piszkos háborúk láttán, de mindezek ellenére 300 000 magyar a szülőföldjén maradt, s a kilencvenes évek első felében, a sokk-állapotban tömegesen szavazott a magyar kisebbségi pártra, az egykori VMDK-ra. 2000 után azonban konszolidálódni kezdett a helyzet, ám a magyar pártokra leadott szavazatok száma aránytalanul zsugorodott, s a kutatók adatai szerint az asszimiláció és az elvándorlás manapság is tart. Az oktatási rendszer erodálódik, a magyar pártok egyre másra veszítik el az önkormányzati hatalmukat, az összefüggő lakóterületek fellazulnak, a szórványok magukra maradnak, éppen akkor, amikor a szórványosodás felgyorsul. Nem lenne méltányos a „népet” hibáztatni, a bűnbakkeresés sem lenne célszerű, inkább paradox helyzet okát kellene felderíteni. Annál is inkább, mert az egész Kárpát-medencében érzékelhető ez a tünet, de leginkább a Vajdaságban. Miért nem állítja le az elvándorlást, az asszimilációt a diktatúra megszüntetése, a többpártrendszer létrehozása, amelynek köszönve polgárjogot nyert a húsz évvel ezelőtt még elképzelhetetlennek tűnő nemzeti diskurzus? Szerintem ennek egyik, bizonyára nem egyedüli oka az, hogy a múlt szellemében keresünk választ az új helyzetekre. Többpártrendszer, szabad választások, kíméletlen versenyszellem, kapitalizmus, szólásszabadság, globalizmus, információs társadalom, a mobilitás növekedése, ezek azok a tényezők, amelyek a továbbiakban hosszú időre meghatározzák életünket. Nem csak a mai fiatalok jövőjét, hanem a következő nemzedékekét is. Olyan új dilemmák és csapdák jelentkeznek, amelyeket tegnap nem ismertünk. A nemzeti azonosság megőrzésében a szocializmus más kérdések elé állította a kisebbséget, és megint más kérdéseket vet fel a kapitalizmus. Nem lehet a mai mércékkel mérni a múltat, és nem lehet a múlt szótárával válaszolni a mai kérdésekre.

A nyáron az egyik temerini barátom egy irományt mutatott, amelyet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia egyik tagja (akit a Memorandum dühöngése idején, 1991-ben választottak be ebbe a testületbe!) küldözgetett különböző címekre, melyben például az áll, hogy Miloševićtyal rokonszenveztem, mivel más Milošević ellenes értelmiségiekkel együtt(!) tagjai voltam a rigómezei csata 600 éves jubileumának irányelveit meghatározó bizottságnak. A tézis az, hogy mindenki, aki tagja volt annak a testületnek, Milosevic pártjára állt. Így például, velem együtt Radomir Konstantinović is. Ez ugyanolyan ostobaság, mintha azt állítanánk, hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia minden tagja a Memorandum szerzője. Perverz, állításnak tartottam, hiszen a Milosevic éra egyik minisztere mégsem vádolhatja azt, akit a Milošević-rendszer eltávolított a munkahelyéről. Az intrikusokkal nem érdemes vitatkozni, de a tényekre mégis emlékeztetni kell. Miről van szó? 1988. júniusában rendkívül feszült helyzetben a parlament egy bizottságot nevezett ki.  Milošević még nem volt teljhatalmú, hiszen abban az évben, 1988. novemberében Danilo Kiš még AVNOJ-díjat kaphatott. Az egyébként heterogén összetételű bizottság tagjainak többségét a politikai protokoll szerint állították össze, s köztük voltak az albán vezetők is, mondjuk Remzi Koljgeci, akit később az albán maffia vezetőjének nevezett a Szerb Tudományos Akadémia irányelveit hangoztató belgrádi sajtó. Ekkor, vagyis 1988 júniusában Koszovó autonómiáját a Szerb Tudományos Akadémia Memorandumának hívei vonták kétségbe. A bizottságban helyet kapott számos politikus is, akiket Milošević elűzött tisztségéből, s a Milošević-érában még Dobrica Ćosić esernyője alatt sem lehettek miniszterek. Közönséges munkahelyet sem kaphattak. De nem is az a kérdés, hogy ki volt ott, hanem hogy milyen irányelvek születtek. Nos, a bizottság azt javasolta, hogy a rendezvények elsősorban kulturális jellegűek legyenek, s ellenezte jubileumi ünnepségek nacionalista, mitomániás célok szolgálatába állítását. Ezt minden józan ember ma is aláírná. Rövidesen következett a joghurt forradalom (1988. október 5-én), Koszovó (és a Vajdaság) autonómiájának felszámolása. 1989-ben Milosevic teljhatalomra tett szert, s 1990-ben meghozott új alkotmánnyal megszüntette a tartományok autonómiáját. A bizottságra, a bizottság antinacionalista irányelveire nem volt szükség. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Memorandumának szelleme végleg győzedelmeskedett, többek között megszűntették a koszovói és a vajdasági tudományos akadémiát is. A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia nem csak Milošević hatalmának eszmei megalapozója volt, hanem a kilencvenes években a legfőbb szellemi támasz, ami persze nem jelenti azt, hogy minden egyes tagja egyetértett ezzel, voltak olyanok is, akik az Akadémia nyilvános ülésein szembeszálltak vele és erről a sajtó is beszámolt. Az a baj, hogy az Szerb Tudományos Akadémia testületileg akkor sem, de a mai napig sem vette figyelembe a bizottság az irányelveit. Hogy miért, arra válaszoljanak az Akadémia tagjai. A bizottságban helyet kaptak írók, értelmiségiek is, például, Slavco Almajan, vajdasági román író, vagy Jovan Ćirilov, akit a Bitef miatt már akkor káros kozmopolitának minősítettek. És rajtam kívül Radomir Konstantinović is, a szerbiai antinacionalista tömörülés európai rangú egyénisége. Már az is jellemző, hogy nem a Memorandum hívei, mondjuk Bećković vagy Ćosić szerepelnek, hanem olyan személyek, akik felléptek a jubileum nacionalista értelmezése ellen. A bosszú nem maradt el, Konstantinović nevét szinte teljesen elhallgatták, s a hangadó akadémikusok mereven elutasították, hogy a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia tagja legyen. Engem, 1992-ben Milošević politikai tisztogatása során eltávolítottak a munkahelyemről. Mielőtt az utcára kerültem volna, természetesen Konstantinovićtyal együtt, 1991-ben részt vettem, s felszólaltam a Másik Szerbia rendezvényein, az európai sajtó mindmáig ezt a tömörülést tartja a Milošević ellenes értelmiségi első nagy ellenállásának, amit követtek a tömegtüntetések. Sajnos, az akadémikusok nem csatlakoztak hozzánk, azt pedig említenem sem is kell, hogy a szerb szellemi élet legjelentősebb européer értelmiségije, a szerb próza megújítója, az alapműnek számító Vidék filozófiájának szerzője Radomir Konstantinović nem lehetett akadémikus.

Elismerés Szerbiának

Az elmúlt években a szerbiai sajtóban  igen barátságos hangnemben írnak a magyar politikai vezetőkről. Sólyom László első látogatását megelőző ellentmondások végül is jól végződtek. Bár Sólyom elsősorban a vajdasági magyarok vendége volt, a Boris Tadićtyal való újvidéki tárgyalását kedvezően fogadta a szerbiai sajtó. Orbán Viktor kormányfő – olvasom a szerb sajtóban – elégedett a szerbiai kisebbségpolitikával s ígéretet tett, hogy  Európai Unió soros elnökeként erőteljesen támogatni fogja Szerbia EU csatlakozását, s nagy elismeréssel szólt Szerbiáról. Ezen túlmenően a gazdasági kérdések kerültek előtérbe, amit hosszú távon a magyar kisebbség is kamatoztathat. Ezen a nyomvonalon haladva fontos lenne, hogy a kisebbségi politika is ügyeljen a gazdasági dimenzióra, készítse fel a kisebbséget a gazdasági kapcsolatokból fakadó lehetőségek kiaknázására. Szükség lenne magyar közgazdászokra, mérnökökre, menedzserekre, új típusú szakemberekre, akik teret nyitnának a kisebbségi munkavállalók részére.  Természetesen a magyarországi belpolitika is szóba került a szerb sajtóban. A Dnevnik napilap a Jobbik nevű szélsőjobb parlamentáris pártról faggatta Orbánt, aki így válaszolt. „Európában, különösképpen a mi európai politikai családunkban (az európai néppártokra gondol, amelynek a Fidesz is tagja) nincs helye a nacionalizmusnak, a populizmusnak, és az antidemokratikus erőknek”. A gondolatra azért is érdemes emlékeztetni, mert előfordul, hogy nálunk a populizmus emlegetését nemzetietlennek tartják.