A kisebbségi elitek hanyatlása

A jó múltkoriban megdöbbenten olvastam egy felmérés eredményét, mely szerint a szerbiai egyetemistáknak kétharmada mérlegeli, hogy a diplomázás után a Nyugatra távozik, ahol munkáját jobban megbecsülik. Rögtön vajdasági magyar egyetemistákra gondoltam, köztük milyen ez az arányszám. Nem hiszem, hogy jobb, hiszen, más adatok arról tanúskodnak, hogy ez az elvágyódás még erőteljesebb. Az anyaország, például, a kisebbségtámogatás okán ösztöndíjakat biztosított a vajdasági magyar középiskolás fiataloknak, hogy az ottani egyetemeken folyassák tanulmányaikat. A felmérések szerint a diplomások 80 százaléka nem tért vissza. A kisebbségtámogatásból agyelszívás lett. Az elitutánpótlás ezzel mély válságba került. Attól tartok, a történek jóvátehetetlenek.

A folyamat a mai napig sem állt le. Egy ismert színésszel találkoztam és felmerült a téma, hogy a kisebbségi politikusok által szorgalmazott tehetséggondozó gimnáziumok tanulói milyen arányban kívánják egyetemi tanulmányaikat Magyarországon folytatni. A színész, akinek a gyermeke ilyen gimnáziumban tanul, gondolkodás nélkül vágta ki. Majdnem minden tanuló. Tehát a tehetségápolásból is agyelszívás lesz.

Normális körülmények között mindez nem jelentene súlyos gondot. Ha biztosított az utánpótlás, akkor a mobilitás kívánatos, és sok előnnyel jár. Íróként évtizedeken át Európáról álmodoztam, és nem tudtam elképzelni szebb jövőt annál, amelyben a fiatal értelmiségiek évekig barangolnak a nagyvilágban, s aztán visszatérnek a szülőföldre, hozzák magukkal az új tudást és az új ismereteket. Mint ahogy Cs. Szabó László emlékeztette a fiatalokat, a szűklátókörűségbe belevesző fiatalokat. „Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor – írta, – arra szeretném figyelmeztet­ni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egy‑egy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket vés­tek – és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben.” Igen, hazajöttek és az eklézsiának szentelték az életüket.

Szívesen mondanám, így kellene kezdeni a kisebbségi életet, ha nem érzékelném benne az elitek vákuumát. A kilencvenes években a vajdasági magyar kultúrában felbecsülhetetlen űrt teremtett a humán értelmiségiek áttelepülése. Bármi furcsán hangzik, ők voltak a legkövetkeztésebb kisebbségi liberálisok, még akkor is, ha sokan közülük a későbbiek folyamán a liberalizmust szitokszóként használták és használják ma is. Liberálisak voltak, mert az életvitelükben, az életminőség megválasztásában a személyes és családi boldogulást, az egyéni érvényesülést és a személyes perspektívát fontosabbnak tartották a szülőföldi kisebbségi közösségi érdekeknél. Szívük joga! Az életükkel mutattak példát abban a dilemmában, hogy mi a fontosabb. Nem vonhatók azonban felelősségre, mert nem választották a nehezebb, kockázatosabb göcsörtös utat, de tény, hogy ezzel megdőlt a szülőföldhöz való hűség szépen hangzó, a kisebbségi irodalomban oly szívesen ábrázolt tantétele, amelyet immár csak a főhivatású kisebbségi politikusok hangoztatnak a különböző díszbeszédekben, továbbá azok az anyaországi politikusok, akik időnként a Vajdaságba látogatnak és szeretnének valami biztatót és reményteljest közölni a köznépnek. Az ő döntésük világossá tette, hogy megdőlt a szülőföldhöz való hűség hagyományos értelmezése.

Megdőlt volna ez egyébként is. A felgyorsuló mobilitás mindenképpen buzdította átáramlást, az átgondolatlan ösztöndíjrendszer nélkül is. Tetszik ez nekünk vagy nem, a különböző szinteken megvalósuló globalista trendek első áldozatai a kisebbségi közösségek, amelyek ennek köszönve mobilis elitek nélkül maradnak.

Az utóbbi időben egyre többet beszélnek a kisebbségi közösség megőrzéséről, vannak, akik az életszínvonal, az életminőség javulásában látják a kiutat, mások viszont azt vallják, hogy nincs időnk ezt kivárni, hanem, a nemzeti érzésből fakadó erkölcsi parancs is megfelelő visszatartó erőt képvisel. A kettő valamiképpen kiegészíti egymást, de hatástalan marad, ha nincsenek olyan kulturális elitek, amelyek a helyi kultúrát, értékrendet megalapozzák, vonzóvá teszik, képviselik, és biztosítják a helyi kisebbségi közösség önbecsülését. A regionális öntudat és a kisebbségi értékvilág szerencsés ötvözete legalább részben mérsékeli az „elvándorlást”, illetve feltételezi a „visszavándorlás” esélyét. Ennek esélye a decentralizált anya/országokban sokkal nagyobb, mint a centralizáltakban. Magyarország azonban a Trianon utáni konstellációkban kulturálisan a legcentralizáltabb európai országok közé tartozik, aminek a torzító hatása az országon belül, Budapest és a vidék viszonyában is érződik, a kisebbségi kulturális peremvidékeken pedig drámai következményekkel jár. Nem csak a humán értelmiségiek áttelepülését stimulálja, hanem a maradók körében az ön/koloniális diskurzust érvényesíti, ami a maradó eliteket hiteltelenné teszi. A magyar kultúrában a központ és a perem viszonya nem a posztmodern világ képletét mutatja, hanem a centralizmust testesíti meg. Magyarországon még a posztmodern is centralista.

A centrum győzelmének azonban nagy ára van, a perem értékrendje kiürül, autonóm kulturális elitek nélkül marad, és ezzel megkezdődik a kisebbségi közösség kulturális ruralizálódása. Ez a Vajdaságban – ahol egyébként is a polgári hagyomány igen gyenge – máris érzékelhető. A kisebbségiek a városmagokból a peremre szorulnak, vagy szorítják őket, kilépnek a központi városi kulturális terekből, s a perifériára szorulás következtében vagy a nagyvárosok közelében levő falvakba, vagy (ami rosszabb) a munkanélküliséget termelő szigetfalvakba szorulnak. Csökken a gazdasági kezdeményezőkészségük, a vállalkozó kedvük, sérülté válik a kockázatvállaló energiájuk. Nem sokat téved az, aki azt állítja, hogy mindezt a többség kényszeríti rá. Ez tényleg igaz, de csak részben és kisebbségi finitizmussá válik, ha abszolutizálják. A megbecsülendő, de nem elégséges kivételek száma mégis arról szól, hogy ebben a helyzetben is rejlenek lehetőségek. Ugyanakkor az is evidens, hogy a peremre szorulást nem csak a többség-kisebbség viszonyának függvényében kell vizsgálni, hanem a polgáriasodó kultúra hiányában, a polgárosodást képviselő kulturális kisebbségi elit vészes zsugorodásában is. Olyan elitre gondolok, amelynek bibói értelemben az a hivatása, hogy „az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”. Ápolja a magas kultúrát, ne pedig hogy – Bibó gondolatait folytassam, – szüntelenül ismételgesse azokat a közhelyeket, mely szerint a közösség értékei az egyszerű „nép tömegeiben rejlenek”.

Az elitek nélkül maradó kisebbségi közösség ruralizálódása azzal a veszéllyel jár, hogy Magyarországot egy önhibáján kívül, polgárosodásra felkészületlen gyűrű veszi körül. Hogy ennek a veszélye nem csekély arról szépen vall egy immár irodalminak számító toposz, amely a vajdasági utakról visszatért anyaországi írók és közéleti személyiségek beszámolóiban, a sajtófotókban és a tévé képsorokban tárul fel.  Az idős nénike vagy bácsika meghatódva tekint a fővárosi vendégre. A gyermekei annak ellenére, hogy sokat szenvednek, ápolják a nép táncot.  A folklór lett a kisebbség központi toposza. Archaikus jelenetek ezek, amelyben a víkendező Magyar Turista megtekinti az idegen világba tévedt Magyar Bennszülöttet, akinek különös történetei vannak a szenvedésről, de közben makacsul őrzi a „tiszta forrásokat”. Mondjuk, mindez az élethez tartozik. Azonban nem látható sikeres magyar informatikus. Nem látható a világhírű belgrádi magyar orvos. Nem látható a neves magyar matematikus. Nem látható a sikeres szerbiai magyar vállalkozó. És sok dolog még nem látható, főleg az nem, ami Magyarországon is, Európában is megbecsülendő dolog.  Az előbbi toposz a meghatározó, amely formálja a kisebbségi önképet is.

Kentaurbeszéd

A kisebbségi elitek hanyatlása

A jó múltkoriban megdöbbenten olvastam egy felmérés eredményét, mely szerint a szerbiai egyetemistáknak kétharmada mérlegeli, hogy a diplomázás után a Nyugatra távozik, ahol munkáját jobban megbecsülik. Rögtön vajdasági magyar egyetemistákra gondoltam, köztük milyen ez az arányszám. Nem hiszem, hogy jobb, hiszen, más adatok arról tanúskodnak, hogy ez az elvágyódás még erőteljesebb. Az anyaország, például, a kisebbségtámogatás okán ösztöndíjakat biztosított a vajdasági magyar középiskolás fiataloknak, hogy az ottani egyetemeken folyassák tanulmányaikat. A felmérések szerint a diplomások 80 százaléka nem tért vissza. A kisebbségtámogatásból agyelszívás lett. Az elitutánpótlás ezzel mély válságba került. Attól tartok, a történek jóvátehetetlenek.

A folyamat a mai napig sem állt le. Egy ismert színésszel találkoztam és felmerült a téma, hogy a kisebbségi politikusok által szorgalmazott tehetséggondozó gimnáziumok tanulói milyen arányban kívánják egyetemi tanulmányaikat Magyarországon folytatni. A színész, akinek a gyermeke ilyen gimnáziumban tanul, gondolkodás nélkül vágta ki. Majdnem minden tanuló. Tehát a tehetségápolásból is agyelszívás lesz.

Normális körülmények között mindez nem jelentene súlyos gondot. Ha biztosított az utánpótlás, akkor a mobilitás kívánatos, és sok előnnyel jár. Íróként évtizedeken át Európáról álmodoztam, és nem tudtam elképzelni szebb jövőt annál, amelyben a fiatal értelmiségiek évekig barangolnak a nagyvilágban, s aztán visszatérnek a szülőföldre, hozzák magukkal az új tudást és az új ismereteket. Mint ahogy Cs. Szabó László emlékeztette a fiatalokat, a szűklátókörűségbe belevesző fiatalokat. „Tájtudomány, népismeret, falupolitika, munkatábor – írta, – arra szeretném figyelmeztet­ni jóhiszemű munkásaikat, hogy ama régi papok, akik életüket egy‑egy eklézsia kezébe tették le, úgy kezdték névtelen magyar pályájukat, hogy zsidó betűket vés­tek – és Descartes bölcseletét tanulták Utrechtben.” Igen, hazajöttek és az eklézsiának szentelték az életüket.

Szívesen mondanám, így kellene kezdeni a kisebbségi életet, ha nem érzékelném benne az elitek vákuumát. A kilencvenes években a vajdasági magyar kultúrában felbecsülhetetlen űrt teremtett a humán értelmiségiek áttelepülése. Bármi furcsán hangzik, ők voltak a legkövetkeztésebb kisebbségi liberálisok, még akkor is, ha sokan közülük a későbbiek folyamán a liberalizmust szitokszóként használták és használják ma is. Liberálisak voltak, mert az életvitelükben, az életminőség megválasztásában a személyes és családi boldogulást, az egyéni érvényesülést és a személyes perspektívát fontosabbnak tartották a szülőföldi kisebbségi közösségi érdekeknél. Szívük joga! Az életükkel mutattak példát abban a dilemmában, hogy mi a fontosabb. Nem vonhatók azonban felelősségre, mert nem választották a nehezebb, kockázatosabb göcsörtös utat, de tény, hogy ezzel megdőlt a szülőföldhöz való hűség szépen hangzó, a kisebbségi irodalomban oly szívesen ábrázolt tantétele, amelyet immár csak a főhivatású kisebbségi politikusok hangoztatnak a különböző díszbeszédekben, továbbá azok az anyaországi politikusok, akik időnként a Vajdaságba látogatnak és szeretnének valami biztatót és reményteljest közölni a köznépnek. Az ő döntésük világossá tette, hogy megdőlt a szülőföldhöz való hűség hagyományos értelmezése.

Megdőlt volna ez egyébként is. A felgyorsuló mobilitás mindenképpen buzdította átáramlást, az átgondolatlan ösztöndíjrendszer nélkül is. Tetszik ez nekünk vagy nem, a különböző szinteken megvalósuló globalista trendek első áldozatai a kisebbségi közösségek, amelyek ennek köszönve mobilis elitek nélkül maradnak.

Az utóbbi időben egyre többet beszélnek a kisebbségi közösség megőrzéséről, vannak, akik az életszínvonal, az életminőség javulásában látják a kiutat, mások viszont azt vallják, hogy nincs időnk ezt kivárni, hanem, a nemzeti érzésből fakadó erkölcsi parancs is megfelelő visszatartó erőt képvisel. A kettő valamiképpen kiegészíti egymást, de hatástalan marad, ha nincsenek olyan kulturális elitek, amelyek a helyi kultúrát, értékrendet megalapozzák, vonzóvá teszik, képviselik, és biztosítják a helyi kisebbségi közösség önbecsülését. A regionális öntudat és a kisebbségi értékvilág szerencsés ötvözete legalább részben mérsékeli az „elvándorlást”, illetve feltételezi a „visszavándorlás” esélyét. Ennek esélye a decentralizált anya/országokban sokkal nagyobb, mint a centralizáltakban. Magyarország azonban a Trianon utáni konstellációkban kulturálisan a legcentralizáltabb európai országok közé tartozik, aminek a torzító hatása az országon belül, Budapest és a vidék viszonyában is érződik, a kisebbségi kulturális peremvidékeken pedig drámai következményekkel jár. Nem csak a humán értelmiségiek áttelepülését stimulálja, hanem a maradók körében az ön/koloniális diskurzust érvényesíti, ami a maradó eliteket hiteltelenné teszi. A magyar kultúrában a központ és a perem viszonya nem a posztmodern világ képletét mutatja, hanem a centralizmust testesíti meg. Magyarországon még a posztmodern is centralista.

A centrum győzelmének azonban nagy ára van, a perem értékrendje kiürül, autonóm kulturális elitek nélkül marad, és ezzel megkezdődik a kisebbségi közösség kulturális ruralizálódása. Ez a Vajdaságban – ahol egyébként is a polgári hagyomány igen gyenge – máris érzékelhető. A kisebbségiek a városmagokból a peremre szorulnak, vagy szorítják őket, kilépnek a központi városi kulturális terekből, s a perifériára szorulás következtében vagy a nagyvárosok közelében levő falvakba, vagy (ami rosszabb) a munkanélküliséget termelő szigetfalvakba szorulnak. Csökken a gazdasági kezdeményezőkészségük, a vállalkozó kedvük, sérülté válik a kockázatvállaló energiájuk. Nem sokat téved az, aki azt állítja, hogy mindezt a többség kényszeríti rá. Ez tényleg igaz, de csak részben és kisebbségi finitizmussá válik, ha abszolutizálják. A megbecsülendő, de nem elégséges kivételek száma mégis arról szól, hogy ebben a helyzetben is rejlenek lehetőségek. Ugyanakkor az is evidens, hogy a peremre szorulást nem csak a többség-kisebbség viszonyának függvényében kell vizsgálni, hanem a polgáriasodó kultúra hiányában, a polgárosodást képviselő kulturális kisebbségi elit vészes zsugorodásában is. Olyan elitre gondolok, amelynek bibói értelemben az a hivatása, hogy „az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre, s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.”. Ápolja a magas kultúrát, ne pedig hogy – Bibó gondolatait folytassam, – szüntelenül ismételgesse azokat a közhelyeket, mely szerint a közösség értékei az egyszerű „nép tömegeiben rejlenek”.

Az elitek nélkül maradó kisebbségi közösség ruralizálódása azzal a veszéllyel jár, hogy Magyarországot egy önhibáján kívül, polgárosodásra felkészületlen gyűrű veszi körül. Hogy ennek a veszélye nem csekély arról szépen vall egy immár irodalminak számító toposz, amely a vajdasági utakról visszatért anyaországi írók és közéleti személyiségek beszámolóiban, a sajtófotókban és a tévé képsorokban tárul fel.  Az idős nénike vagy bácsika meghatódva tekint a fővárosi vendégre. A gyermekei annak ellenére, hogy sokat szenvednek, ápolják a nép táncot.  A folklór lett a kisebbség központi toposza. Archaikus jelenetek ezek, amelyben a víkendező Magyar Turista megtekinti az idegen világba tévedt Magyar Bennszülöttet, akinek különös történetei vannak a szenvedésről, de közben makacsul őrzi a „tiszta forrásokat”. Mondjuk, mindez az élethez tartozik. Azonban nem látható sikeres magyar informatikus. Nem látható a világhírű belgrádi magyar orvos. Nem látható a neves magyar matematikus. Nem látható a sikeres szerbiai magyar vállalkozó. És sok dolog még nem látható, főleg az nem, ami Magyarországon is, Európában is megbecsülendő dolog.  Az előbbi toposz a meghatározó, amely formálja a kisebbségi önképet is.