A jogászprofesszorok aggódnak

Újvidék sétáló utcáján a Mladić mellett tüntető suhancok serege. Az egyikük agresszíven elébem áll és az arcomba bömböli. „Mladić, a nemzeti hős”. A közelben levő rendőr egykedvűen szemléli a jelenetet. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. A tömeg közömbösséget színlel, ám a közvélemény-kutató intézetek szerint a lakosság többsége ellenzi Ratko Mladić kiadatását. Ennek az ellentmondásnak a következménye csak az elkövetkező években bontakozik majd ki. Valójában nem is Mladićról van szó, hanem a szerbiai társadalomról. Letartóztatása után Mladić tábornok valami olyasmit mondott, hogy ti választottátok meg Milosevićet. Ez a mondat nem menti fel a tábornokot, de a felelősséget a társadalomra hárítja. Radoslav Stojanović, Szerbia korábbi képviselője a hágai Nemzetközi Bíróság előtt reális lehetőségnek tartja, hogy Mladic saját felelősségének csökkentése érdekében azt fogja vallani, hogy a srebrenicai döntést Miloševičtyel való egyetértésben hozta meg. Amennyiben a bíróság ezt elfogadja, akkor várható, hogy Bosznia Szerbia ellen indított perének felújítását követelné. És megnyerné a pert. A jogászprofesszorok tehát aggódnak.

Üdvözlendő, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megszervezi a magyar fiatalok ösztöndíjazását. Régi hibát tesz jóvá ezzel. Főképpen azt tartom üdvösnek, hogy szerbiai ösztöndíjakat biztosít. Végül is igaza van Németh Lászlónak, itt kell mély gyökeret ereszteni. Sajnálatos azonban, nem hangsúlyozzák ki minden alkalommal, hogy ez az összeg az adóforintokból áll össze. Legalább a nemzeti összetartozás ünnepén illene ezt nyilvánosan megköszönni. Ugyanakkor nem tudom értelmezni a kritériumot, hogy a magyar választói névjegyzéken való szereplés külön 25 pontot ér, ami újra csak megosztja a vajdasági magyarságot. Gondoljuk csak végig! A mintegy 240 magyar választópolgár közül 140 000 iratkozott fel erre a listára. Ebből mindössze 70 000 járult az urnák elé. Ezek a számadatok lesújtóak és fájdalmasak. Ennek a miértjéről kellene elgondolkodni a felelős vezetőknek. A magyar kormánynyilatkozatok alapján állítható, hogy az ösztöndíjazás célja, hogy minél több magyar tanuljon az anyanyelvén. Tegyük fel, hogy egy fiatalember nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, ám magyar nyelven folytatta tanulmányait. Miért lenne ő másodrangú magyar? Vagy tegyük fel, hogy a szülők nem iratkoztak fel erre az egyébként is nagyon foghíjas listára, ám gyerekeiket magyar tagozatokra íratták. Ők egyértelműen magyar identitás mellet vallottak színt azzal, hogy magyarul tanultak, ettől nagyobb bizonyíték nem létezik, tehát erről felesleges bármilyen disputát folytatni. Mint annyi más hasonló, kirekesztést hirdető esetben most is Máraira gondolok. „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar – írta -, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.” Főleg napjainkban nem engedhetünk meg magunknak a fényűző halandzsát, kirekesztést és a megosztást, amikor romosodik a magyar oktatási a rendszer. Nem kétséges, hogy ez a döntés befolyásolni fogja a közelgő népszámlálási eredményeket is. Természetesen, ha a MNT tagjai saját jövedelmükből ösztöndíjalapot hoznának létre, akkor nem lenne kifogásolható, hogy egy azokat részesítsék előnyben, akik megválasztották őket. Ezért léteznek magánalapítványok. De ez esetben egészen másról van szó. A MNT vezetőinek jövedelméhez azok a magyarok is hozzájárulnak, akik nem iratkoztak fel a választói listára. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy ez a jövedelem nem csekély, sőt, viszonyainkhoz mérten kimagasló. Arról nem is szólnék, hogy a közelgő választások előtt milyen káros következménnyel jár az ilyesféle megosztó politika. Ha így folytatjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar pártok szavazóbázisa rohamosan zsugorodik. A kérdés azért is érzékeny, mert a magyar pártok többsége kifogásolta a jelenlegi választási lista felállításának módját, s ugyanakkor a zentai tanácskozáson azok a magyar politikusok, akik részt vettek a törvény megszövegezésében, elismerték, hogy a választói lista ügyében többet nem sikerült „kicsikarniuk”, s ezt a megoldást rájuk oktrojálták. Ha ezt elismerték, akkor miért húztak ennek alapján választóvonalat a délvidéki magyarságon belül.

A szokásos útvonal helyett nagy kerülőt tesz az iránytaxi és így jutok el Temerinbe. Alighogy elhagyjuk Újvidéket az ablakból kitekintve észrevettem, hogy az út mentén bandukolnak az emberek. A temerini autóbusz utasai voltak, akik – mivel a busz nem folytatta az útját – gyalog indultak Újvidék felé. Visszafelé hatalmas porfelhőn törtünk át, de megérkeztem. Másnap Belgrádba utazva hasonló élményben volt részem. A Fischer Alapítvány képviselőjével kellett találkozni, hogy aláírjam az őszi németországi felolvasói körutam szerződését. Az aláírás időpontját hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, nem lehetett lemondani, annál is inkább, mert az illető csak egy délután tartózkodott Belgrádban, ahonnan Berlinbe repül. Óvatos voltam, délben indultam, hogy délután ötre odaérjek. Az utasok zsörtölődtek, de nagy többségük igazat adott a gazdáknak. Csodálkoztam az útlezárás szervezettségen, hiszen a szociológusok eddig úgy vélték, hogy a parasztságban nincs elég erő a nagyméretű önszerveződésre. De az útblokád kiderítette, hogy a parasztság is változik. Tulajdonképpen nem az utakat kívánták lezárni, hanem Belgrádba akartak demonstrálni, csakhogy a rendőrség nem engedte be őket a székvárosba, ahol a szerb nemzeti radikálisok demonstrálhatnak, a vajdasági parasztok nem. Kiderült az is, hogy a gazdák jobban értenek a politikához, mint számos vajdasági politikus. Azt mondták, hogy semmi kifogásuk nincs Bojan Pajtić, vajdasági kormányfő ellen, mondhatták, hiszen tudták, hogy a Vajdaságnak nincs semmiféle beleszólása a vitális gazdasági kérdésekbe. A gazdák ezt tudták, viszont számos tartományi vezető nem volt ezzel tisztában, amikor ünnepelte a vajdasági autonómiáról szóló törvényt. Most kiderült, mennyit ér. Késő este vergődtem haza, az autóúton nem volt semmiféle akadály, csak a bekötőutakon tűntek fel az akadályok. Bár kínos és fárasztó utazás volt, mégis a gazdákkal rokonszenveztem. Az ország legdolgosabb rétege, legalább két évtizede ők tartja el Szerbiát, s a kormány mégis megszegte adott szavát, nem akarja a gazdáknak kifizetni a beígért szubvenciót.

Az idei Sterija Játékok ideje alatt nem is kerülhetett a kezemben megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon keveredik össze a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első könyve nagy hatást gyakorolt rám. Berlinben olvastam a Kivándoroltakat.  Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágítása helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű, s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrőjét olvasgatva észre vehettem, hogy az esti előadások egy részének, mindezek előtt Oliver Frljić rendezte, a Gyávaság és a Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadások milyen nagy kihívást jelentettek. Frljić megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Nem tudok döntőbírásodni ebben a kérdésben, de biztos, hogy felrázta a színházakat a szépséges téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek bizonyították be. A versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadás, a Transzferek: Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, a politikai marketing pedig hatásos metaforákban gondolkodik. Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el egy itteni magyar bemutatót a Trianonról, például.  Persze, nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Ő nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési balest áldozata lett.

Újvidék sétáló utcáján a Mladić mellett tüntető suhancok serege. Az egyikük agresszíven elébem áll és az arcomba bömböli. „Mladić, a nemzeti hős”. A közelben levő rendőr egykedvűen szemléli a jelenetet. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. A tömeg közömbösséget színlel, ám a közvélemény-kutató intézetek szerint a lakosság többsége ellenzi Ratko Mladić kiadatását. Ennek az ellentmondásnak a következménye csak az elkövetkező években bontakozik majd ki. Valójában nem is Mladićról van szó, hanem a szerbiai társadalomról. Letartóztatása után Mladić tábornok valami olyasmit mondott, hogy ti választottátok meg Milosevićet. Ez a mondat nem menti fel a tábornokot, de a felelősséget a társadalomra hárítja. Radoslav Stojanović, Szerbia korábbi képviselője a hágai Nemzetközi Bíróság előtt reális lehetőségnek tartja, hogy Mladic saját felelősségének csökkentése érdekében azt fogja vallani, hogy a srebrenicai döntést Miloševičtyel való egyetértésben hozta meg. Amennyiben a bíróság ezt elfogadja, akkor várható, hogy Bosznia Szerbia ellen indított perének felújítását követelné. És megnyerné a pert. A jogászprofesszorok tehát aggódnak.

Üdvözlendő, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megszervezi a magyar fiatalok ösztöndíjazását. Régi hibát tesz jóvá ezzel. Főképpen azt tartom üdvösnek, hogy szerbiai ösztöndíjakat biztosít. Végül is igaza van Németh Lászlónak, itt kell mély gyökeret ereszteni. Sajnálatos azonban, nem hangsúlyozzák ki minden alkalommal, hogy ez az összeg az adóforintokból áll össze. Legalább a nemzeti összetartozás ünnepén illene ezt nyilvánosan megköszönni. Ugyanakkor nem tudom értelmezni a kritériumot, hogy a magyar választói névjegyzéken való szereplés külön 25 pontot ér, ami újra csak megosztja a vajdasági magyarságot. Gondoljuk csak végig! A mintegy 240 magyar választópolgár közül 140 000 iratkozott fel erre a listára. Ebből mindössze 70 000 járult az urnák elé. Ezek a számadatok lesújtóak és fájdalmasak. Ennek a miértjéről kellene elgondolkodni a felelős vezetőknek. A magyar kormánynyilatkozatok alapján állítható, hogy az ösztöndíjazás célja, hogy minél több magyar tanuljon az anyanyelvén. Tegyük fel, hogy egy fiatalember nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, ám magyar nyelven folytatta tanulmányait. Miért lenne ő másodrangú magyar? Vagy tegyük fel, hogy a szülők nem iratkoztak fel erre az egyébként is nagyon foghíjas listára, ám gyerekeiket magyar tagozatokra íratták. Ők egyértelműen magyar identitás mellet vallottak színt azzal, hogy magyarul tanultak, ettől nagyobb bizonyíték nem létezik, tehát erről felesleges bármilyen disputát folytatni. Mint annyi más hasonló, kirekesztést hirdető esetben most is Máraira gondolok. „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar – írta -, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.” Főleg napjainkban nem engedhetünk meg magunknak a fényűző halandzsát, kirekesztést és a megosztást, amikor romosodik a magyar oktatási a rendszer. Nem kétséges, hogy ez a döntés befolyásolni fogja a közelgő népszámlálási eredményeket is. Természetesen, ha a MNT tagjai saját jövedelmükből ösztöndíjalapot hoznának létre, akkor nem lenne kifogásolható, hogy egy azokat részesítsék előnyben, akik megválasztották őket. Ezért léteznek magánalapítványok. De ez esetben egészen másról van szó. A MNT vezetőinek jövedelméhez azok a magyarok is hozzájárulnak, akik nem iratkoztak fel a választói listára. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy ez a jövedelem nem csekély, sőt, viszonyainkhoz mérten kimagasló. Arról nem is szólnék, hogy a közelgő választások előtt milyen káros következménnyel jár az ilyesféle megosztó politika. Ha így folytatjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar pártok szavazóbázisa rohamosan zsugorodik. A kérdés azért is érzékeny, mert a magyar pártok többsége kifogásolta a jelenlegi választási lista felállításának módját, s ugyanakkor a zentai tanácskozáson azok a magyar politikusok, akik részt vettek a törvény megszövegezésében, elismerték, hogy a választói lista ügyében többet nem sikerült „kicsikarniuk”, s ezt a megoldást rájuk oktrojálták. Ha ezt elismerték, akkor miért húztak ennek alapján választóvonalat a délvidéki magyarságon belül.

A szokásos útvonal helyett nagy kerülőt tesz az iránytaxi és így jutok el Temerinbe. Alighogy elhagyjuk Újvidéket az ablakból kitekintve észrevettem, hogy az út mentén bandukolnak az emberek. A temerini autóbusz utasai voltak, akik – mivel a busz nem folytatta az útját – gyalog indultak Újvidék felé. Visszafelé hatalmas porfelhőn törtünk át, de megérkeztem. Másnap Belgrádba utazva hasonló élményben volt részem. A Fischer Alapítvány képviselőjével kellett találkozni, hogy aláírjam az őszi németországi felolvasói körutam szerződését. Az aláírás időpontját hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, nem lehetett lemondani, annál is inkább, mert az illető csak egy délután tartózkodott Belgrádban, ahonnan Berlinbe repül. Óvatos voltam, délben indultam, hogy délután ötre odaérjek. Az utasok zsörtölődtek, de nagy többségük igazat adott a gazdáknak. Csodálkoztam az útlezárás szervezettségen, hiszen a szociológusok eddig úgy vélték, hogy a parasztságban nincs elég erő a nagyméretű önszerveződésre. De az útblokád kiderítette, hogy a parasztság is változik. Tulajdonképpen nem az utakat kívánták lezárni, hanem Belgrádba akartak demonstrálni, csakhogy a rendőrség nem engedte be őket a székvárosba, ahol a szerb nemzeti radikálisok demonstrálhatnak, a vajdasági parasztok nem. Kiderült az is, hogy a gazdák jobban értenek a politikához, mint számos vajdasági politikus. Azt mondták, hogy semmi kifogásuk nincs Bojan Pajtić, vajdasági kormányfő ellen, mondhatták, hiszen tudták, hogy a Vajdaságnak nincs semmiféle beleszólása a vitális gazdasági kérdésekbe. A gazdák ezt tudták, viszont számos tartományi vezető nem volt ezzel tisztában, amikor ünnepelte a vajdasági autonómiáról szóló törvényt. Most kiderült, mennyit ér. Késő este vergődtem haza, az autóúton nem volt semmiféle akadály, csak a bekötőutakon tűntek fel az akadályok. Bár kínos és fárasztó utazás volt, mégis a gazdákkal rokonszenveztem. Az ország legdolgosabb rétege, legalább két évtizede ők tartja el Szerbiát, s a kormány mégis megszegte adott szavát, nem akarja a gazdáknak kifizetni a beígért szubvenciót.

Az idei Sterija Játékok ideje alatt nem is kerülhetett a kezemben megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon keveredik össze a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első könyve nagy hatást gyakorolt rám. Berlinben olvastam a Kivándoroltakat.  Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágítása helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű, s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrőjét olvasgatva észre vehettem, hogy az esti előadások egy részének, mindezek előtt Oliver Frljić rendezte, a Gyávaság és a Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadások milyen nagy kihívást jelentettek. Frljić megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Nem tudok döntőbírásodni ebben a kérdésben, de biztos, hogy felrázta a színházakat a szépséges téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek bizonyították be. A versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadás, a Transzferek: Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, a politikai marketing pedig hatásos metaforákban gondolkodik. Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el egy itteni magyar bemutatót a Trianonról, például.  Persze, nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Ő nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési balest áldozata lett.

Újvidék sétáló utcáján a Mladić mellett tüntető suhancok serege. Az egyikük agresszíven elébem áll és az arcomba bömböli. „Mladić, a nemzeti hős”. A közelben levő rendőr egykedvűen szemléli a jelenetet. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. A tömeg közömbösséget színlel, ám a közvélemény-kutató intézetek szerint a lakosság többsége ellenzi Ratko Mladić kiadatását. Ennek az ellentmondásnak a következménye csak az elkövetkező években bontakozik majd ki. Valójában nem is Mladićról van szó, hanem a szerbiai társadalomról. Letartóztatása után Mladić tábornok valami olyasmit mondott, hogy ti választottátok meg Milosevićet. Ez a mondat nem menti fel a tábornokot, de a felelősséget a társadalomra hárítja. Radoslav Stojanović, Szerbia korábbi képviselője a hágai Nemzetközi Bíróság előtt reális lehetőségnek tartja, hogy Mladic saját felelősségének csökkentése érdekében azt fogja vallani, hogy a srebrenicai döntést Miloševičtyel való egyetértésben hozta meg. Amennyiben a bíróság ezt elfogadja, akkor várható, hogy Bosznia Szerbia ellen indított perének felújítását követelné. És megnyerné a pert. A jogászprofesszorok tehát aggódnak.

Üdvözlendő, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megszervezi a magyar fiatalok ösztöndíjazását. Régi hibát tesz jóvá ezzel. Főképpen azt tartom üdvösnek, hogy szerbiai ösztöndíjakat biztosít. Végül is igaza van Németh Lászlónak, itt kell mély gyökeret ereszteni. Sajnálatos azonban, nem hangsúlyozzák ki minden alkalommal, hogy ez az összeg az adóforintokból áll össze. Legalább a nemzeti összetartozás ünnepén illene ezt nyilvánosan megköszönni. Ugyanakkor nem tudom értelmezni a kritériumot, hogy a magyar választói névjegyzéken való szereplés külön 25 pontot ér, ami újra csak megosztja a vajdasági magyarságot. Gondoljuk csak végig! A mintegy 240 magyar választópolgár közül 140 000 iratkozott fel erre a listára. Ebből mindössze 70 000 járult az urnák elé. Ezek a számadatok lesújtóak és fájdalmasak. Ennek a miértjéről kellene elgondolkodni a felelős vezetőknek. A magyar kormánynyilatkozatok alapján állítható, hogy az ösztöndíjazás célja, hogy minél több magyar tanuljon az anyanyelvén. Tegyük fel, hogy egy fiatalember nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, ám magyar nyelven folytatta tanulmányait. Miért lenne ő másodrangú magyar? Vagy tegyük fel, hogy a szülők nem iratkoztak fel erre az egyébként is nagyon foghíjas listára, ám gyerekeiket magyar tagozatokra íratták. Ők egyértelműen magyar identitás mellet vallottak színt azzal, hogy magyarul tanultak, ettől nagyobb bizonyíték nem létezik, tehát erről felesleges bármilyen disputát folytatni. Mint annyi más hasonló, kirekesztést hirdető esetben most is Máraira gondolok. „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar – írta -, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.” Főleg napjainkban nem engedhetünk meg magunknak a fényűző halandzsát, kirekesztést és a megosztást, amikor romosodik a magyar oktatási a rendszer. Nem kétséges, hogy ez a döntés befolyásolni fogja a közelgő népszámlálási eredményeket is. Természetesen, ha a MNT tagjai saját jövedelmükből ösztöndíjalapot hoznának létre, akkor nem lenne kifogásolható, hogy egy azokat részesítsék előnyben, akik megválasztották őket. Ezért léteznek magánalapítványok. De ez esetben egészen másról van szó. A MNT vezetőinek jövedelméhez azok a magyarok is hozzájárulnak, akik nem iratkoztak fel a választói listára. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy ez a jövedelem nem csekély, sőt, viszonyainkhoz mérten kimagasló. Arról nem is szólnék, hogy a közelgő választások előtt milyen káros következménnyel jár az ilyesféle megosztó politika. Ha így folytatjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar pártok szavazóbázisa rohamosan zsugorodik. A kérdés azért is érzékeny, mert a magyar pártok többsége kifogásolta a jelenlegi választási lista felállításának módját, s ugyanakkor a zentai tanácskozáson azok a magyar politikusok, akik részt vettek a törvény megszövegezésében, elismerték, hogy a választói lista ügyében többet nem sikerült „kicsikarniuk”, s ezt a megoldást rájuk oktrojálták. Ha ezt elismerték, akkor miért húztak ennek alapján választóvonalat a délvidéki magyarságon belül.

A szokásos útvonal helyett nagy kerülőt tesz az iránytaxi és így jutok el Temerinbe. Alighogy elhagyjuk Újvidéket az ablakból kitekintve észrevettem, hogy az út mentén bandukolnak az emberek. A temerini autóbusz utasai voltak, akik – mivel a busz nem folytatta az útját – gyalog indultak Újvidék felé. Visszafelé hatalmas porfelhőn törtünk át, de megérkeztem. Másnap Belgrádba utazva hasonló élményben volt részem. A Fischer Alapítvány képviselőjével kellett találkozni, hogy aláírjam az őszi németországi felolvasói körutam szerződését. Az aláírás időpontját hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, nem lehetett lemondani, annál is inkább, mert az illető csak egy délután tartózkodott Belgrádban, ahonnan Berlinbe repül. Óvatos voltam, délben indultam, hogy délután ötre odaérjek. Az utasok zsörtölődtek, de nagy többségük igazat adott a gazdáknak. Csodálkoztam az útlezárás szervezettségen, hiszen a szociológusok eddig úgy vélték, hogy a parasztságban nincs elég erő a nagyméretű önszerveződésre. De az útblokád kiderítette, hogy a parasztság is változik. Tulajdonképpen nem az utakat kívánták lezárni, hanem Belgrádba akartak demonstrálni, csakhogy a rendőrség nem engedte be őket a székvárosba, ahol a szerb nemzeti radikálisok demonstrálhatnak, a vajdasági parasztok nem. Kiderült az is, hogy a gazdák jobban értenek a politikához, mint számos vajdasági politikus. Azt mondták, hogy semmi kifogásuk nincs Bojan Pajtić, vajdasági kormányfő ellen, mondhatták, hiszen tudták, hogy a Vajdaságnak nincs semmiféle beleszólása a vitális gazdasági kérdésekbe. A gazdák ezt tudták, viszont számos tartományi vezető nem volt ezzel tisztában, amikor ünnepelte a vajdasági autonómiáról szóló törvényt. Most kiderült, mennyit ér. Késő este vergődtem haza, az autóúton nem volt semmiféle akadály, csak a bekötőutakon tűntek fel az akadályok. Bár kínos és fárasztó utazás volt, mégis a gazdákkal rokonszenveztem. Az ország legdolgosabb rétege, legalább két évtizede ők tartja el Szerbiát, s a kormány mégis megszegte adott szavát, nem akarja a gazdáknak kifizetni a beígért szubvenciót.

Az idei Sterija Játékok ideje alatt nem is kerülhetett a kezemben megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon keveredik össze a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első könyve nagy hatást gyakorolt rám. Berlinben olvastam a Kivándoroltakat.  Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágítása helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű, s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrőjét olvasgatva észre vehettem, hogy az esti előadások egy részének, mindezek előtt Oliver Frljić rendezte, a Gyávaság és a Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadások milyen nagy kihívást jelentettek. Frljić megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Nem tudok döntőbírásodni ebben a kérdésben, de biztos, hogy felrázta a színházakat a szépséges téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek bizonyították be. A versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadás, a Transzferek: Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, a politikai marketing pedig hatásos metaforákban gondolkodik. Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el egy itteni magyar bemutatót a Trianonról, például.  Persze, nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Ő nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési balest áldozata lett.

Újvidék sétáló utcáján a Mladić mellett tüntető suhancok serege. Az egyikük agresszíven elébem áll és az arcomba bömböli. „Mladić, a nemzeti hős”. A közelben levő rendőr egykedvűen szemléli a jelenetet. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. A tömeg közömbösséget színlel, ám a közvélemény-kutató intézetek szerint a lakosság többsége ellenzi Ratko Mladić kiadatását. Ennek az ellentmondásnak a következménye csak az elkövetkező években bontakozik majd ki. Valójában nem is Mladićról van szó, hanem a szerbiai társadalomról. Letartóztatása után Mladić tábornok valami olyasmit mondott, hogy ti választottátok meg Milosevićet. Ez a mondat nem menti fel a tábornokot, de a felelősséget a társadalomra hárítja. Radoslav Stojanović, Szerbia korábbi képviselője a hágai Nemzetközi Bíróság előtt reális lehetőségnek tartja, hogy Mladic saját felelősségének csökkentése érdekében azt fogja vallani, hogy a srebrenicai döntést Miloševičtyel való egyetértésben hozta meg. Amennyiben a bíróság ezt elfogadja, akkor várható, hogy Bosznia Szerbia ellen indított perének felújítását követelné. És megnyerné a pert. A jogászprofesszorok tehát aggódnak.

Üdvözlendő, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megszervezi a magyar fiatalok ösztöndíjazását. Régi hibát tesz jóvá ezzel. Főképpen azt tartom üdvösnek, hogy szerbiai ösztöndíjakat biztosít. Végül is igaza van Németh Lászlónak, itt kell mély gyökeret ereszteni. Sajnálatos azonban, nem hangsúlyozzák ki minden alkalommal, hogy ez az összeg az adóforintokból áll össze. Legalább a nemzeti összetartozás ünnepén illene ezt nyilvánosan megköszönni. Ugyanakkor nem tudom értelmezni a kritériumot, hogy a magyar választói névjegyzéken való szereplés külön 25 pontot ér, ami újra csak megosztja a vajdasági magyarságot. Gondoljuk csak végig! A mintegy 240 magyar választópolgár közül 140 000 iratkozott fel erre a listára. Ebből mindössze 70 000 járult az urnák elé. Ezek a számadatok lesújtóak és fájdalmasak. Ennek a miértjéről kellene elgondolkodni a felelős vezetőknek. A magyar kormánynyilatkozatok alapján állítható, hogy az ösztöndíjazás célja, hogy minél több magyar tanuljon az anyanyelvén. Tegyük fel, hogy egy fiatalember nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, ám magyar nyelven folytatta tanulmányait. Miért lenne ő másodrangú magyar? Vagy tegyük fel, hogy a szülők nem iratkoztak fel erre az egyébként is nagyon foghíjas listára, ám gyerekeiket magyar tagozatokra íratták. Ők egyértelműen magyar identitás mellet vallottak színt azzal, hogy magyarul tanultak, ettől nagyobb bizonyíték nem létezik, tehát erről felesleges bármilyen disputát folytatni. Mint annyi más hasonló, kirekesztést hirdető esetben most is Máraira gondolok. „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar – írta -, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.” Főleg napjainkban nem engedhetünk meg magunknak a fényűző halandzsát, kirekesztést és a megosztást, amikor romosodik a magyar oktatási a rendszer. Nem kétséges, hogy ez a döntés befolyásolni fogja a közelgő népszámlálási eredményeket is. Természetesen, ha a MNT tagjai saját jövedelmükből ösztöndíjalapot hoznának létre, akkor nem lenne kifogásolható, hogy egy azokat részesítsék előnyben, akik megválasztották őket. Ezért léteznek magánalapítványok. De ez esetben egészen másról van szó. A MNT vezetőinek jövedelméhez azok a magyarok is hozzájárulnak, akik nem iratkoztak fel a választói listára. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy ez a jövedelem nem csekély, sőt, viszonyainkhoz mérten kimagasló. Arról nem is szólnék, hogy a közelgő választások előtt milyen káros következménnyel jár az ilyesféle megosztó politika. Ha így folytatjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar pártok szavazóbázisa rohamosan zsugorodik. A kérdés azért is érzékeny, mert a magyar pártok többsége kifogásolta a jelenlegi választási lista felállításának módját, s ugyanakkor a zentai tanácskozáson azok a magyar politikusok, akik részt vettek a törvény megszövegezésében, elismerték, hogy a választói lista ügyében többet nem sikerült „kicsikarniuk”, s ezt a megoldást rájuk oktrojálták. Ha ezt elismerték, akkor miért húztak ennek alapján választóvonalat a délvidéki magyarságon belül.

A szokásos útvonal helyett nagy kerülőt tesz az iránytaxi és így jutok el Temerinbe. Alighogy elhagyjuk Újvidéket az ablakból kitekintve észrevettem, hogy az út mentén bandukolnak az emberek. A temerini autóbusz utasai voltak, akik – mivel a busz nem folytatta az útját – gyalog indultak Újvidék felé. Visszafelé hatalmas porfelhőn törtünk át, de megérkeztem. Másnap Belgrádba utazva hasonló élményben volt részem. A Fischer Alapítvány képviselőjével kellett találkozni, hogy aláírjam az őszi németországi felolvasói körutam szerződését. Az aláírás időpontját hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, nem lehetett lemondani, annál is inkább, mert az illető csak egy délután tartózkodott Belgrádban, ahonnan Berlinbe repül. Óvatos voltam, délben indultam, hogy délután ötre odaérjek. Az utasok zsörtölődtek, de nagy többségük igazat adott a gazdáknak. Csodálkoztam az útlezárás szervezettségen, hiszen a szociológusok eddig úgy vélték, hogy a parasztságban nincs elég erő a nagyméretű önszerveződésre. De az útblokád kiderítette, hogy a parasztság is változik. Tulajdonképpen nem az utakat kívánták lezárni, hanem Belgrádba akartak demonstrálni, csakhogy a rendőrség nem engedte be őket a székvárosba, ahol a szerb nemzeti radikálisok demonstrálhatnak, a vajdasági parasztok nem. Kiderült az is, hogy a gazdák jobban értenek a politikához, mint számos vajdasági politikus. Azt mondták, hogy semmi kifogásuk nincs Bojan Pajtić, vajdasági kormányfő ellen, mondhatták, hiszen tudták, hogy a Vajdaságnak nincs semmiféle beleszólása a vitális gazdasági kérdésekbe. A gazdák ezt tudták, viszont számos tartományi vezető nem volt ezzel tisztában, amikor ünnepelte a vajdasági autonómiáról szóló törvényt. Most kiderült, mennyit ér. Késő este vergődtem haza, az autóúton nem volt semmiféle akadály, csak a bekötőutakon tűntek fel az akadályok. Bár kínos és fárasztó utazás volt, mégis a gazdákkal rokonszenveztem. Az ország legdolgosabb rétege, legalább két évtizede ők tartja el Szerbiát, s a kormány mégis megszegte adott szavát, nem akarja a gazdáknak kifizetni a beígért szubvenciót.

Az idei Sterija Játékok ideje alatt nem is kerülhetett a kezemben megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon keveredik össze a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első könyve nagy hatást gyakorolt rám. Berlinben olvastam a Kivándoroltakat.  Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágítása helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű, s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrőjét olvasgatva észre vehettem, hogy az esti előadások egy részének, mindezek előtt Oliver Frljić rendezte, a Gyávaság és a Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadások milyen nagy kihívást jelentettek. Frljić megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Nem tudok döntőbírásodni ebben a kérdésben, de biztos, hogy felrázta a színházakat a szépséges téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek bizonyították be. A versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadás, a Transzferek: Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, a politikai marketing pedig hatásos metaforákban gondolkodik. Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el egy itteni magyar bemutatót a Trianonról, például.  Persze, nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Ő nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési balest áldozata lett.

Újvidék sétáló utcáján a Mladić mellett tüntető suhancok serege. Az egyikük agresszíven elébem áll és az arcomba bömböli. „Mladić, a nemzeti hős”. A közelben levő rendőr egykedvűen szemléli a jelenetet. A kormánypárti politikusok örülnek, mivel nem került sor nagyobb rendbontásra. A tömeg közömbösséget színlel, ám a közvélemény-kutató intézetek szerint a lakosság többsége ellenzi Ratko Mladić kiadatását. Ennek az ellentmondásnak a következménye csak az elkövetkező években bontakozik majd ki. Valójában nem is Mladićról van szó, hanem a szerbiai társadalomról. Letartóztatása után Mladić tábornok valami olyasmit mondott, hogy ti választottátok meg Milosevićet. Ez a mondat nem menti fel a tábornokot, de a felelősséget a társadalomra hárítja. Radoslav Stojanović, Szerbia korábbi képviselője a hágai Nemzetközi Bíróság előtt reális lehetőségnek tartja, hogy Mladic saját felelősségének csökkentése érdekében azt fogja vallani, hogy a srebrenicai döntést Miloševičtyel való egyetértésben hozta meg. Amennyiben a bíróság ezt elfogadja, akkor várható, hogy Bosznia Szerbia ellen indított perének felújítását követelné. És megnyerné a pert. A jogászprofesszorok tehát aggódnak.

Üdvözlendő, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megszervezi a magyar fiatalok ösztöndíjazását. Régi hibát tesz jóvá ezzel. Főképpen azt tartom üdvösnek, hogy szerbiai ösztöndíjakat biztosít. Végül is igaza van Németh Lászlónak, itt kell mély gyökeret ereszteni. Sajnálatos azonban, nem hangsúlyozzák ki minden alkalommal, hogy ez az összeg az adóforintokból áll össze. Legalább a nemzeti összetartozás ünnepén illene ezt nyilvánosan megköszönni. Ugyanakkor nem tudom értelmezni a kritériumot, hogy a magyar választói névjegyzéken való szereplés külön 25 pontot ér, ami újra csak megosztja a vajdasági magyarságot. Gondoljuk csak végig! A mintegy 240 magyar választópolgár közül 140 000 iratkozott fel erre a listára. Ebből mindössze 70 000 járult az urnák elé. Ezek a számadatok lesújtóak és fájdalmasak. Ennek a miértjéről kellene elgondolkodni a felelős vezetőknek. A magyar kormánynyilatkozatok alapján állítható, hogy az ösztöndíjazás célja, hogy minél több magyar tanuljon az anyanyelvén. Tegyük fel, hogy egy fiatalember nem iratkozott fel a választói névjegyzékre, ám magyar nyelven folytatta tanulmányait. Miért lenne ő másodrangú magyar? Vagy tegyük fel, hogy a szülők nem iratkoztak fel erre az egyébként is nagyon foghíjas listára, ám gyerekeiket magyar tagozatokra íratták. Ők egyértelműen magyar identitás mellet vallottak színt azzal, hogy magyarul tanultak, ettől nagyobb bizonyíték nem létezik, tehát erről felesleges bármilyen disputát folytatni. Mint annyi más hasonló, kirekesztést hirdető esetben most is Máraira gondolok. „Magyar az – dobjuk végre a szemétre a sok híg elméletet – akinek az anyanyelve magyar – írta -, s aki úgy érzi, azonos az anyanyelvével és magyar. Minden más gonosz és veszélyes halandzsa.” Főleg napjainkban nem engedhetünk meg magunknak a fényűző halandzsát, kirekesztést és a megosztást, amikor romosodik a magyar oktatási a rendszer. Nem kétséges, hogy ez a döntés befolyásolni fogja a közelgő népszámlálási eredményeket is. Természetesen, ha a MNT tagjai saját jövedelmükből ösztöndíjalapot hoznának létre, akkor nem lenne kifogásolható, hogy egy azokat részesítsék előnyben, akik megválasztották őket. Ezért léteznek magánalapítványok. De ez esetben egészen másról van szó. A MNT vezetőinek jövedelméhez azok a magyarok is hozzájárulnak, akik nem iratkoztak fel a választói listára. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy ez a jövedelem nem csekély, sőt, viszonyainkhoz mérten kimagasló. Arról nem is szólnék, hogy a közelgő választások előtt milyen káros következménnyel jár az ilyesféle megosztó politika. Ha így folytatjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a magyar pártok szavazóbázisa rohamosan zsugorodik. A kérdés azért is érzékeny, mert a magyar pártok többsége kifogásolta a jelenlegi választási lista felállításának módját, s ugyanakkor a zentai tanácskozáson azok a magyar politikusok, akik részt vettek a törvény megszövegezésében, elismerték, hogy a választói lista ügyében többet nem sikerült „kicsikarniuk”, s ezt a megoldást rájuk oktrojálták. Ha ezt elismerték, akkor miért húztak ennek alapján választóvonalat a délvidéki magyarságon belül.

A szokásos útvonal helyett nagy kerülőt tesz az iránytaxi és így jutok el Temerinbe. Alighogy elhagyjuk Újvidéket az ablakból kitekintve észrevettem, hogy az út mentén bandukolnak az emberek. A temerini autóbusz utasai voltak, akik – mivel a busz nem folytatta az útját – gyalog indultak Újvidék felé. Visszafelé hatalmas porfelhőn törtünk át, de megérkeztem. Másnap Belgrádba utazva hasonló élményben volt részem. A Fischer Alapítvány képviselőjével kellett találkozni, hogy aláírjam az őszi németországi felolvasói körutam szerződését. Az aláírás időpontját hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, nem lehetett lemondani, annál is inkább, mert az illető csak egy délután tartózkodott Belgrádban, ahonnan Berlinbe repül. Óvatos voltam, délben indultam, hogy délután ötre odaérjek. Az utasok zsörtölődtek, de nagy többségük igazat adott a gazdáknak. Csodálkoztam az útlezárás szervezettségen, hiszen a szociológusok eddig úgy vélték, hogy a parasztságban nincs elég erő a nagyméretű önszerveződésre. De az útblokád kiderítette, hogy a parasztság is változik. Tulajdonképpen nem az utakat kívánták lezárni, hanem Belgrádba akartak demonstrálni, csakhogy a rendőrség nem engedte be őket a székvárosba, ahol a szerb nemzeti radikálisok demonstrálhatnak, a vajdasági parasztok nem. Kiderült az is, hogy a gazdák jobban értenek a politikához, mint számos vajdasági politikus. Azt mondták, hogy semmi kifogásuk nincs Bojan Pajtić, vajdasági kormányfő ellen, mondhatták, hiszen tudták, hogy a Vajdaságnak nincs semmiféle beleszólása a vitális gazdasági kérdésekbe. A gazdák ezt tudták, viszont számos tartományi vezető nem volt ezzel tisztában, amikor ünnepelte a vajdasági autonómiáról szóló törvényt. Most kiderült, mennyit ér. Késő este vergődtem haza, az autóúton nem volt semmiféle akadály, csak a bekötőutakon tűntek fel az akadályok. Bár kínos és fárasztó utazás volt, mégis a gazdákkal rokonszenveztem. Az ország legdolgosabb rétege, legalább két évtizede ők tartja el Szerbiát, s a kormány mégis megszegte adott szavát, nem akarja a gazdáknak kifizetni a beígért szubvenciót.

Az idei Sterija Játékok ideje alatt nem is kerülhetett a kezemben megfelelőbb könyv, mint W. G. Sebald Szaturnusz gyűrűi című regénye, amelyben csodálatos módon keveredik össze a dokumentum és a fikció, az önéletrajz és a történelmi faktográfia, az esszéisztikus diskurzus és a szikár, minden lírai cicoma nélküli prózanyelv. Nálunk, Bácskában azt mondanák, hogy ez nem is regény. Sebald első könyve nagy hatást gyakorolt rám. Berlinben olvastam a Kivándoroltakat.  Túl voltam az Exterritóriumon, s igazolni véltem saját eljárásomat az önéletrajzi motívumokkal behálózott dokumentáris alapra épülő regény (vannak, kik dokufikciónak nevezik a műfajt) olvastán. Aztán következett az Austerlitz, amely új megvilágítása helyezte a helyi színek elméletét, amit nálunk sokan csak színezésnek vélnek, mivel helyi utca- és városnevekkel, tájegységek megnevezésével színezik a szöveget, ám ha kicseréljük az utca- és városneveket, akkor bárhol lejátszódhat a történet. A naplószerű, s természetesen dokumentarista faktúrájú Austerlitz arra figyelmeztetett, hogy a „helyi színek” valójában nem a külvilágban díszelegnek, hanem a történelemben rejteznek. A színházi fesztivál idején délelőttönként a Szaturnusz gyűrőjét olvasgatva észre vehettem, hogy az esti előadások egy részének, mindezek előtt Oliver Frljić rendezte, a Gyávaság és a Legyen átkozott ki hazáját elárulja című előadások milyen nagy kihívást jelentettek. Frljić megmentette az idei Sterija Játékokat, mondta egy német kritikus. Nem tudok döntőbírásodni ebben a kérdésben, de biztos, hogy felrázta a színházakat a szépséges téli álmukból. S hogy az út járható, azt a lengyelek bizonyították be. A versenyen kívül induló, Jan Klata rendezte lengyel előadás, a Transzferek: Ez a „dokufikciós” előadás a Lengyelországot keletről nyugatra billentő cinikus jaltai döntés következményeiről szól. Színpadra lépnek és megszólalnak a tanúk. A lengyel rendezőnek volt bátorsága, hogy nevén nevezze a dolgokat. Napjainkban a mai művészet valódi kihívása nevén nevezni a dolgokat, mert a hatalmi politika sejtelmes lírai függöny mögé utalja őket, a politikai marketing pedig hatásos metaforákban gondolkodik. Hogy a lengyel előadás mélységét lássuk, képzeljünk el egy itteni magyar bemutatót a Trianonról, például.  Persze, nem azzal a szenvelgő kisebbségi diskurzussal, ami Németh Lászlóban is ellenszenvet váltott ki, hanem úgy, mint Jan Klata, a görög drámák hangján. Sebald, Sebald, jár az eszemben. Számon kérte, hogy a német irodalom egy szót sem ejtett a német városok bombázásáról. Ő nem írhatta meg ezt a regényt, mert 2001-ben közlekedési balest áldozata lett.