A frivol korszak vége?

Nem megy ki a fejemből a lenzburgi karácsonyi éjféli mise. A katolikus templom tömve volt, csak az első padsorok voltak foghíjasak. Oda nem tolakodott senki. Ebben is különbözünk a svájciaktól. De ennél is fontosabb, hogy a hívők egyszerű, szerény öltözékben jelentek meg, mivel a gazdag Svájc polgárai úgy vélik, hogy nem éppen illendő szőrmebundában járni az Isten házába. A pap nem volt patetikus, hanem szellemes, a hívük időnként elmosolyodtak vagy felkacagtak. Nagy többsége gyalog ment haza, az ablakokban apró gyertyalángok remegnek. Sok gazdag ember él a környéken, de villáik szerénységről, mértéktartásról vallanak. Ebben a szerénységben éli igazi életét a hit. A többi csak alakoskodás, kétszínűség, önámítás, amiből ma sokkal több akadt a kelleténél.

Hirtelen elolvadt a hő, és kizöldült a táj. Az alpesi éjszakák azonban fényesek, valahonnan világosság tör be. Napok óta éjfélkor állok a teraszon és lesem a fény forrását. Kétségtelen, hogy nem a távolban remegő fénynyalábok kölcsönzik a világosságot, hanem egészen a magas a menybolt hozza a megvilágosodást. Szoktatom a szemem a tájhoz, ismerkedem, barátkozom az ismeretlen természettel és látvánnyal.

Rövid üzenetváltás Teleki Júliával. Remélem, hogy az 1944/45-ös magyarellenes atrocitások feltárása, amelyre életét tette fel, végre kedvező fordulatot vett. Némi melankóliával válaszolja, hogy ő is reméli. A melankólia szerénységről árulkodik, amit csak azok engedhetnek meg maguknak, akik kellő alázattal szolgáltak egy ügyet.

Különös interjút olvastam Peter Sloterdijkkal, a Neue Zürcher Zeitungban. A német filozófus véleménye szerint a gazdasági válság kiderítette, hogy az elmúlt évtizedekben az állam a kapitalizmus bohócává vált, amelyben a mohó és szánalmas oligarchák játszották a király szerepét. Arra is figyelmeztetett, hogy a szocialista állam nem lehet semmiféle pártprogram, amivel elhatárolódik a „szocialista pártállamtól. A szocialista állam, szerinte nem pártállam, hanem a modern állam paradigmája. Némi szkepszissel fogadom gondolatmenetét, de felkelti érdeklődésemet a frivol korszakról szóló tézise. Az elmúlt évtizedekben frivol korszakban éltünk, jelenti ki, a gazdasági válság ennek véget vetett. Ha ezek a megállapítások érvényesek, tehát a válság gyökerei tényleg mélyebbek, abban az esetben a politikusok ígéretei annyit érnek, mint a javasasszonyok jövendölése. Nem mászunk ki egy-két év alatt a válságból! Nem csak a gazdasági rendszert kell megváltoztatni, avagy a bankrendszert, hanem életvitelünket, értékrendünket, kultúránkat. Nem tudván ezekről a nézetekről, frivol eszménykép számomra is feltűnt s írtam is a szocialista neofrivolról, amely minden akadály nélkül átmentette magát a kapitalizmusba. Nincs többé szüksége semmiféle (szocialista) ideológia fügefalevélre, és nem csak a zabolátlan tőkefelhalmozást tűzi ki célul, hanem gátlástalanul érvényesíti a könnyelműség kultúráját. A szocializmusban könnyelmű volt a jólét, mert nem volt aranyfedezete, könnyelmű volt az irodalom, mert hatalom védte légüres térben, az összkomfortos szocialista elefántcsonttoronyban találta magát.

Szívesen nézem a svájci és a németországi közszolgálati tévéadókat, mert arról tájékoztatnak, ami körülöttem és a világban történik. Nálunk valami íratlan protokoll szerint legtöbbször arról értesülök, hogy miként vélekednek a politikusok az egyik vagy a másik jelenségről, s nem arról, hogy mit tettek. Nyugaton, a szakemberek, a független elemzők mérlegelik, mit tettek a politikusok, nálunk a politikusok dicsérik azokat az „eredményeket”, amelyek ténylegesen nem születtek meg. Ha számba vesszük, hogy Angela Merkel hány interjút ad évente a német sajtóban, akkor „teljesítménye” eltörpül a vidéki politikusink interjúözöne mellett. A sajtóértekezleteken pedig olyan rázós kérdések várják, amilyenekre a mi sajtómunkásaink – nem az ő hibájukból – még gondolni sem mernek. A nyugati média az életről szól, a mi újságokban a politikusok reggeli misét tartanak, a tévében pedig esti mesét mondanak. Egykor csak Tito marsallt illette meg a jog, hogy így „misézzen”, ma azonban megsokszorozódott a kiskirályok száma. Elegendő csak ellenőrizni, hogy ki nevezi ki a főszerkesztőt, ki osztja a közpénzeket, máris tudnivaló, hogy kinek van joga napi interjú formájában szinte naponta „misézni”.. Ami máshol apró betűs protokollhír, az nálunk „világrengető esemény’ vagy „történelmi haditett”. Nálunk a politikában nem a sikerek, az eredmények a fontosak, hanem a médiumok, amelyek a sikereket és az eredményeket közhírré teszik. A média-látszat elrejti a valóságot, amit azért nem lehet teljesen titokban tartani, a polgár érzi, hogy hol szorít a cipő.  Ezek után nem csoda, hogy az egész régióban hihetetlenül nagyot zuhant a politikusok ázsiója. A választópolgárok nem bíznak bennük, ami cseppet sem örvendetes jelenség, hiszen a kölcsönös bizalom nélkül aligha beszélhetünk demokráciáról. Csakhogy nem a népnek kell kiérdemelnie a politikusok bizalmát, hanem a fordítva. Persze ezt nehéz mérni, hiszen a demokratikus szabályokat a hatalomtartók úgy állítják fel, ahogy kedvük tartja. Vannak esetek, amikor 25 százalékos választási részvétel is elegendő a hatalom megtartásához. Ezt Európában mély bizalmi válságnak neveznék, nálunk diadalnak, avagy a diadal szimulációjának.

A német nyelvű sajtó élesen bírálja Magyarországot a médiatörvény miatt. Több mint egy évtizeden át Magyarország volt a német sajtó kedvence, az utóbbi időben azonban sokat vesztett ázsiójából az ország. Érdekes, hogy amikor a magyar parlament a kisebbségben élő magyaroknak részére lehetővé tette az áttelepülés nélkül is a magyar állampolgárság felvételét, voltak ugyan apróbb észrevételek, de – nagy örömömre – súlyosabb vádak nemigen fordultak elő. Ugyanis a bírálók is tudomásul vették, hogy ezzel a törvénnyel a magyar parlament a gyengébbek mellé ál, ez az erkölcsi aura ellensúlyozta a jogi kifogások súlyát. Egyik-másik ország, például Szlovákia, súlyos politikai kifogásokat is emelt, de ezeket nem karolta fel igazából az európai sajtó. A médiakérdésben azonban más helyzet állt elő, Magyarország a legdurvább minősítéseket érdemelte ki, továbbá kiváltotta a német és a francia kormány ellenkezését. Az Orbán-Barosso találkozón a magyar kormányfő bejelentette, abban az esetben, ha a törvény alkalmazása során kiderülnek annak hiányosságai, akkor pártja hajlandó lesz javítani a törvény minőségén. De nem is a kormányok és az Európai Unió visszajelzései a fontosak, hanem az európai közvéleményben kialakult kép, amely növeli vagy csökkenti az ország tekintélyét, ami nem csak politikailag, meghatározó, hanem gazdaságilag és erkölcsileg is.  Arról nem is szólva, hogy a törvény az anyaországi politikai elitet és az értelmiséget is megosztotta. A parlamenti vitában az LMP gyalázatról, a Jobbik pedig „Fidesz diktatúráról” beszélt. A törvény tehát nem érte el a célját, s kétharmados többséggel rendelkező kormány megengedhetné a nagyvonalúságot, hogy javítson rajta, akkor is, ha ez a volt szocialista országokban ma is nagyon fehér hollónak számít. .”A magyar polgároknak – nézőknek, olvasóknak – tartozunk annyival, hogy a tájékoztatásukat veszélyeztető elemeket eltávolítjuk a médiatörvényből. Elégedjünk meg annyival, hogy hazánk uniós elnökségének kezdetét sikerült elszúrni vele; ne simogassuk tovább a kaktuszt”, írja a kormány közeli Heti Válasz.

Földrengés utáni nyugalom

A rádió jelenti, hogy az egyik nyugati részének egyik üdülőhelyen Richter-skála szerint 2,8-as és 3,3-as erősségű kisebb földrengést mértek. De ez nem okoz különösebb izgalmat a svájciak körében. Mert annak ellenére, hogy Svájc nem földrengésveszélyes terület, úgy építkeznek, hogy a sokkal erősebb földrengés se tegyen nagyobb károkat.