/ Published in Interjúk

A felelősségek megszállottja – Szarka Klára interjúja

A kisebbségi író mindig köztes állapotban él, s elbeszélése nagy képtelenségen alapul. Nyelve idegen egy történetben, ám a történet mégis az övé – vallja Végel László szerbiai magyar író
A felelősségek megszállottja
Szarka Klára interjója, Magyar Hírlap, 2004. 03. 20.
„Nem vagyunk felelősek azért, hogy egy labdarúgó egyetlen aláírása mellett egy bányász egész élete munkája majdnem csekélység, nem vagyunk felelősek a munkanélküliekért, az igazságtalanságokért, a gomba módra szaporodó koldusokért, a Rankovi´c-esetért. De az ember végső fokon azért is felel, amit nem tett meg.” 1969-ben, Az Édentől balra című tanulmányában írta ezt Végel László. Én pedig Felelősség és konszolidáció című esszémben válaszképp idéztem ezt a kitételt, kurziváltam utolsó mondatát, majd ezt a kommentárt fűztem hozzá: „Végel szerint a konszolidáció elveszi tőlünk ép erkölcsi érzékünket: a felelősségérzetet, mert mindent szükségszerűnek tüntet fel. Ehhez legfőbb eszköze a tények úgynevezett kényszerítő, objektív ereje. A tények a status quo rendőrei.” Végel akkor a pártállam tényeire gondolt. De gondolhatunk a piacgazdaság tényeire is. Az akármilyen konszolidáció szükségszerűnek tünteti fel mindazt, ami van. A Rankovi´c-esetet éppúgy, mint a Milosevi´c-esetet. A Tito- és Kádár-korabeli igazságtalanságokat éppúgy, mint a maiakat. Aki az akármilyen konszolidáció áldásait elfogadja, annak felelősnek kell éreznie magát az átkaiért. De aki nem fogadja el őket, annak is tudnia kell, hogy valamilyen konszolidáció nélkül tartósan nem lehet élni, felelősségét tehát nem szüntetheti meg, legfeljebb áthelyezheti egy jövőbeli állapotba, miközben a jelen súlyai is nyomasztják.
Ars poetica
Naponta nyolc-tíz órás áramszünetek voltak, a távfûtés nem mûködött. Az emberek vaskályhákat cipeltek fel a lakásokba. Kezdetben szénnel tüzeltek. Több helyen lyukat fúrtak a falon, s a kályhacsövet az erkélyekre vezették ki. A városlakók innen tudták, hogy melegszenek abban a lakásban, amelyiknek az erkélyérôl füstfelhô gomolyog.
Idôvel elfogyott a szén. Egyre többen szereztek vaskályhát, a hangulat mindinkább rosszabbodott. Okkal, hiszen a tejért és a kenyérért is sorba kellett állni, a legtöbb polgárnak viszont már csak erre futotta. Az üzletek elôtt kígyózó sorokban várakozó emberek egymás torkának estek, a szóváltások verekedésekké fajultak. A szomszédok meggyûlölték egymást, régi barátságok bomlottak fel.
A szénhiány miatt a városi parkra került sor. Arra a parkra, amelyiknek a csodájára jártak az idegenek, hogy megbámulják az értékes, ritkaságszámba menô liliomfákat, páfrányfenyôket, bokrétafákat. És a párját ritkító virágágyasokat, amelyeket azok az angol kertészek terveztek, akik évente többször is megjelentek, hogy gondját viseljék a vidék csodájának.
A parkban csattogtak a fejszék, az emberek cipelték haza a farönköket, s akinek nem volt kályhája, a szomszédban melegedett. Mozgalmas lett az élet. A városlakók önfeledten szállították haza a tûzifát. Újra összemelegedtek a szomszédok és a jó barátok.
Aztán valamelyest helyreállt a rend. Rendezôdött az áramszolgáltatás, a távfûtô mûveket üzembe helyezték. A városlakók az öklüket rázva üvöltöztek: Mit tettek velünk a barbárok! Soha nem látott összetartás uralkodott el a városon. Az írók egymással versengve idézték meg a park emlékét. Ki a megsemmisített egzotikus virágágyasokat, ki pedig a ritkaságszámba menô kipusztított fákat idézte fel nagy akríbiával. Az ôsrégi díszfáinknak, a páfrányfenyôknek sem kegyelmeztek, de mi megmentjük ôket, mert a mûvészet örök, mondogatták. Az esztéták legnagyobb elismerését azonban azok az írásmûvek nyerték el, melyek szerzôit a parkra boruló égbolt ihlette meg. Lelepleztük a barbárokat, szögezték le tárgyilagosan. Az irodalomkritikusok pedig az örök emberi kérdéseket szavakba öntô parkirodalomról értekeztek. A városatyák konszenzussal döntöttek: felújítják a parkot. Megígérték, hogy pontosan ugyanolyan lesz, mint az elpusztított. Villámgyorsan terjedt a hír, jönnek az angol kertészek, akik majd eltüntetik a kopárságot.
Egyedül kószáltam a letarolt földön, tekintetem a kopár talajra vetettem. Fülemben csengett a fejszék csattogása, a fatörzsek recsegése. Láttam a tûzifát cipelô emberek önfeledt mosolyát. Az erkélyek füstfelhôje tétován gomolygott a levegôben és eltakarta a csillagoktól roskadozó eget. Vagy csupán képzelôdöm? Nem veszek tudomást a fákról, a virágokról és az égboltról, csak a kopár talajról, amelybe néhány pontos és szikár mondatot vések. Addig, amíg nem késô. Amíg nem hagy cserben a képzeletem. Egybegyûjtöm a sivár szavakat a kopár földön. Aztán jöhetnek az önfeledt, széplelkû barbárok, hogy megszépítsék a világot.
[Végel László írása az Ahogy tetsziknek]
Végel László művének vezérlő motívuma megoldhatatlan dilemma körül forog: miként élhetünk értelmesen, sőt harmonikusan e súlyok nyomása alatt. Első regényének, az 1967-ben írott Egy makró emlékiratainak fiatal hősei ráébrednek arra, hogy a partizánpapák hatalma örökre véget vetett a forradalomnak. Ôk tehát szüleik nyomdokába lépve csak a már megdermedt hazugságba nőhetnének bele. Ezért kiugranak a sorból, szerelmeket és helyszíneket csereberélnek, eljutnak a bűnözés határvidékéig, a korai öregedés rettenti valamennyiüket, ketten a legtehetségesebbek közül meg is halnak. Nem akarnak felelősséget vállalni azért, amit szüleik generációja művel, de menekülés közben kincseiket elhagyogatva konformizálódnak, és a kiürülés felelőssége alól nem bújhatnak ki. Vagy: Judit – Végel darabjában – megölheti a zsarnok Holofernészt, de a romlás folyamata nem fordítható vissza. A romlás: közös mű, közös felelősség. Nem szorítkozik az egyén konkrét tetteire.
A pártállam összeomlása után Végel László ott maradt a jugoszláv pokolban, a Vajdaságban, végvári őrszemként. Dramaturg barátja Amszterdamból hívta magához. „Azt válaszoltam neki, hogy pusztán dacból maradok abban a balkáni zűrzavarban; ha túlélem, akkor én leszek az utolsó kellemetlen tanú.” És csakugyan indulatait többnyire visszafojtva, a megfigyelő könyörtelenségével küldte tudósításait például arról, hogy miként züllik le kedvelt városa, az egykor soknemzetiségű, sokkultúrájú Újvidék a harcias szerb Belgrád előszobájává. Pontos látleletet készített arról, hogy miként vágták ki városa kötőszöveteit, a negyvenes évek elején a zsidókat, a kilencvenes évek elejétől kezdve a magyarokat, és a többi közép-kelet-európai kisebbséget. „Valami megbukott, de nem született semmi új. A városban burjánoznak a zűrzavaros eszmék, a nélkülözhetetlenek viszont háttérbe szorulnak.” Mit tehet tehát? Végel e kérdésre csak ezt hajtogatja: „Mozdulatlan őrszemként – maradok.” Miért marad? E kérdésre én is csak ismételgethetem magam: mert oda köti felelősségérzete. Nem hízeleg magának azzal, hogy hűsége megakasztja a baljós irányú fejlődést. Mit akar akkor? „Cselekvően jelen lenni – a cselekvés iránti mély bizalmatlanság tudatával.” Becsvágyó program ez. Muszáj Herkules program világméretű pátoszok nélkül. És amikor a nyomás már alig elviselhető, felbukkan a pátosz is: „Újvidéken újvidékinek lenni sziszifuszi hitvallás lett.” Miért sziszifuszi? Mert a rendszerváltozás után „az igazi posztszocialista páriák a nemzeti kisebbségek lettek.” Figyelem: olyan író ír így, aki helyeslően idézi Bibótól: „Ha a nemzet ügye fontosabbá válik a demokrácia ügyénél, akkor megnyílik az út a fasizmus felé.”
„Nem múlt el egy nap sem, hogy ne írjak le legalább egy mondatot” – vallja Végel László. És ez legalább 40 éve megy így. Hogyan foglalhatnám össze kurtán hatalmas életművét? Az Édentől balra startolt, és mindmáig itt dekkol. Innen fogalmazta meg 1998-ban írott szatirikus regényében a közép-kelet-európai rendszerváltozások erkölcsi summázatát: a nagy közép-kelet-európai lakoma, a változás örömünnepe bevonul életünkbe, mint valami pikareszk regénybe, és a zabálás és éljenzés önkívületében hazugsággal tapétáz be múltat és jövőt. A szavak bűnbakokká válnak, és visszavonják magukat, és ettől kezdve minden megtehető, mert semmi sem mondható ki. Csak annak örülhetünk, hogy ezt mégis kimondja valaki: a felelősségek megszállottja, egy kellemetlen megfigyelő. Eörsi István
Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek
Első könyve az Egy makró emlékiratai. A makró Magyarországon nem azt jelenti, helyesebben azt nem jelenti, mint Szabadkán, Újvidéken. A nyelvhasználat különbözősége hogyan hat az íróra?
Márait idézhetem, hogy az anyanyelvem a hazám. S ez így szépen hangzik, de Márai munkássága is bizonyítja, hogy mennyi ellentmondás rejtezik e hitvallás mögött. Mert ehhez hozzá kell tennem, hogy más elbeszélésben, történetben élek. A történet és a nyelv külön-külön életet él, úgy is mondhatnám, hogy e kettő feszültsége formateremtő erővé válik. Még azt is megkockáztatnám, hogy ez egy nagyon modern egzisztenciális állapot és diskurzushelyzet, annak minden átkával és áldásával. A kisebbségi író mindig köztes állapotban él, s elbeszélése nagy képtelenségen alapul. Nyelve idegen egy történetben, ám a történet mégis az övé. S ez nem pusztán nyelvészeti kérdés, hanem formateremtő erő. Nemcsak azt eredményezi, hogy másról ír, hanem azt is, hogy másként.
Életút
1941. február 1-jén született Szenttamáson (Srbobran). Az elemi iskoláit Szenttamáson, a gimnáziumot Újvidéken fejezte be. Az újvidéki Magyar Tanszék és a belgrádi Filozófiai Tanszék hallgatója volt.
Dolgozott az újvidéki Ifjúság címû hetilapnál, fôszerkesztôje volt az Ifjúsági Tribünnek, és szerkesztôje Magyar Szó Kilátó címû kulturális mellékletének. 1980-tól az Újvidéki Televízió dramaturgja, majd kényszerszabadságoltatása után, a Soros Alapítvány irodavezetôje.
1985–89 között a Szerb PEN elnökségi tagja. 1965–67 és 1968–1971 között az Új Symposion, 1968–1971 között az újvidéki Polja, 1987–1989 között pedig a zágrábi Prolog szerkesztôbizottsági tagja. Írásai angol, szerb, szlovén, német, holland és albán fordításban jelentek meg.
Magyar nyelven megjelent kötetei:
Egy makró emlékiratai, regény, Forum, Újvidék, 1969. A szenvedélyek tanfolyama, regény, Forum, Újvidék, 1969.
Szitkozódunk, de szemünkbôl könnyek hullanak, elbeszélések, Forum, Újvidék, 1969. A vers kihívása, esszék a jugoszláviai magyar költôkrôl, Forum, Újvidék, 1975.
Áttüntetések, regény, Forum, Újvidék, 1984. Ábrahám kése, színházi esszék, Forum, Újvidék, 1988. Judit, drámák, Forum, Újvidék, 1989. Újvidéki trilógia (Egy makró emlékiratai – Áttüntetések – Eckhart gyûrûje), regények, Jelenkor Irodalmi és Mûvészeti Könyvkiadó, Pécs–Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993. Lemondás és megmaradás. Esszék, Cserépfalvi, Budapest, 1992. Wittgenstein szövôszéke. Esszénapló, 1991–1992, T-Twins, Budapest, 1995. A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe. Beszély a pikareszk regényrôl, Forum, Újvidék, 1998. Peremvidéki élet, esszék, Forum, Újvidék, 2000. Exterritórium, esszéregény, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. Idôírás, idôközben, (naplójegyzetek 2000–2002), Noran, Budapest–Családi Kör, Újvidék, 2003. Hontalan esszék, esszék, Jelenkor, Pécs, 2003.
Kisebbségi magyarként a sehova vagy éppenséggel a sok helyre tartozás élményét éli meg?
Remélem, hogy pár évtized múlva a sok helyre tartozás élménye természetes állapot lesz. A zárt világok falai leomlanak, az új nemzedékek egyszer majd boldogan fogják átélni a többféle haza élményét, mert megváltozik a területiség elvének filozófiája. Jelenleg azonban ez sérülékeny, ellentmondásos állapot, amelyből sokszor a senkiföldjére vezet az út. De inkább ezt az utat járom, és nem színlelem azt, hogy ez az ellentmondás nem létezik. Inkább saját megkonstruált szellemi világommal próbálom a sok helyre tartozás létélményét elővarázsolni, feltárni megsokszorozódó énjeim zűrzavarát az anyanyelv rejtélyes határain belül.
Részese a magyar irodalomnak, de a szerb kulturális életnek is. Óriási a különbség a kettő között, vagy ez csak a látszat?
Különböző helyzetekben mérlegelhettem a hasonlóságokat és a különbségeket. Könyveimet rendre lefordították, kiadták, az olvasók is vásárolták. Vannak könyveim, amelyek két kiadást is megértek. Jelen vagyok mind a magyarországi, mind a szerbiai folyóiratokban, a médiában. Nagyon érdekes, hogy mást domborítanak ki a szerb, és mást a magyar kritikusok, szemük másra élesedett ki. Közben követni tudom logikájukat is. A különbségek tehát nyilvánvalóak. A hatvanas-hetvenes években a néhai Jugoszlávia szellemi élete magyarországi szemszögből vonzó volt, ne mondjam, „szocialista paradicsom” volt, amiből a kilencvenes években „balkáni pokol” lett. Szerbiai nézőpontból a hatvanas-hetvenes években Magyarország unalmas gulyáskommunista ország volt, mára viszont rendszerváltó minta-ország lett. Azt kell mondanom, hogy a belgrádi értelmiségiek körében a nyolcvanas évek magyar demokratikus ellenzéke nagy elismerést élvez. Meglepően jól ismerik szereplőit. A minap voltam egy belgrádi vitafórumon, amelyen újra felvetődött, hogy Szerbia pótolhatatlan vesztesége, hogy nem volt ilyen népes európai gondolkodású szellemi és irodalmi elitje. Összességében Magyarországnak jelenleg nagy az ázsiója Szerbiában, még azok között a nacionalista beállítottságú értelmiségiek között is, akik például a szerbiai magyar kisebbséget nem igazán szívelik. Kétségtelen, hogy az újvidéki dolgozószobámból én is sokszor szebbnek látom, mint amilyen, még akkor is, amikor elégedetlenkedem vagy morgolódom. Mindenesetre másképp látom, mintha ott élnék. Sokszor ez a perspektíva megkettőzésével jár. A magyarországi távlat ugyanakkor segít a szerbiai állapotok megítélésében, értelmezésében, tehát ebben is egy új nézőpontra teszek szert. Egyszóval nagyon furcsa kaleidoszkóp birtokosa vagyok, amelynek segítségével sokszor lehetetlen kombinációkkal találom magamat szemben. De a történetek mély rétegeiben mindig meghúzódtak valamiféle hasonlóságok. Tehát a két világ átjárható, a határok átlépése kalandos ugyan, de ugyanakkor termékeny. Az volt és – az is maradt. Csakhogy gyakran az volt az érzésem, hogy eközben furcsa, sokszor érthetetlen, gyakran teljesen felesleges terhet cipelek magammal. Ezek a terhek azonban idővel egy alkotó félreértés folytán új jelentésekké alakulnak át. Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek. Magyarországon is, Szerbiában is.
Sokféle dolgot ír, sokféle írói-újságírói szerepben megnyilvánul. Előfordul-e, hogy egy újságcikként is lejegyzett élményből később akár regény születhet?
Valóban több műfajú vagyok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy hátrány. Egy biztos, hogy valamiféle szellemi kíváncsiság és nyugtalanság következménye. Meg aztán a különféle tapasztalatokat csakis különböző műfajokban tudom kifejezni. Sokszor az egyik műfaj a másik előőrse. Gyakran előfordul velem, hogy a regényt esszék előzik meg. Dráma lesz abból, ami semmiképpen sem kerülhet be a regénybe, sokszor egészen más végkicsengéssel. Így voltam a Parainézis című regényemmel és a Judit című drámámmal. Mindkettőben a bibliai Judit motívumát értelmeztem, de a világképek különbözőek. Vitatkoznak egymással. A műfaj nagy diktátor. Az elmúlt pár évben szívesen írtam rövid novellákat, miközben rádöbbentem, hogy néhány közülük egy drámai szerkezet részét képezheti, egészen más jelentéssel. Műfajilag átírni egy szöveget számomra azt jelenti, hogy egy másik, új világba költözök át. A tárcák pedig noteszlapokra emlékeztetnek, nagy, rendezetlen, leltár nélküli raktárra, a teljes zűrzavarra. A napló meg olyan, mint egy szellemi vizsgatétel, amely szigetszerű létemmel van kapcsolatban. Igaza volt Márainak, a hazátlannak: a napló a hazátlanság műfaja.
Egyáltalában Végel, a szépíró mindennapi penzumot ró magára, és folyamatosan alkot, vagy az „ihletet” várja?
Az ihlet nem jön magától, szívós munkával kell kiprovokálni. Nem is beszélnék penzumról, hanem állandó készenlétről. Ez a készenléti stratégia pedig eleven a magyar irodalmi hagyományban. Ma is tetten érhető. Nagyon szeretem olvasni a mai magyar írók penzumból írt írásait. Azt hiszem, hogy jól sejtem, miért vállalják. A szellemi éberség megőrzése miatt a penzum olyan, mint a szervezet számára a dzsogging. Sohasem volt szélárnyékos munkahelyem, meg kellett tanulnom gazdaságosan bánni az időmmel, s ha valami oknál fogva eltávolítottak onnan, vagy pedig én menekültem el, akkor egyszerre időmilliomosnak éreztem magam, s kétszer annyit dolgoztam, mint amikor a megélhetési gályapad mellett ültem.

A kisebbségi író mindig köztes állapotban él, s elbeszélése nagy képtelenségen alapul. Nyelve idegen egy történetben, ám a történet mégis az övé – vallja Végel László szerbiai magyar író

Magyar Hírlap, 2004. 03. 20.

„Nem vagyunk felelősek azért, hogy egy labdarúgó egyetlen aláírása mellett egy bányász egész élete munkája majdnem csekélység, nem vagyunk felelősek a munkanélküliekért, az igazságtalanságokért, a gomba módra szaporodó koldusokért, a Rankovi´c-esetért. De az ember végső fokon azért is felel, amit nem tett meg.” 1969-ben, Az Édentől balra című tanulmányában írta ezt Végel László. Én pedig Felelősség és konszolidáció című esszémben válaszképp idéztem ezt a kitételt, kurziváltam utolsó mondatát, majd ezt a kommentárt fűztem hozzá: „Végel szerint a konszolidáció elveszi tőlünk ép erkölcsi érzékünket: a felelősségérzetet, mert mindent szükségszerűnek tüntet fel. Ehhez legfőbb eszköze a tények úgynevezett kényszerítő, objektív ereje. A tények a status quo rendőrei.” Végel akkor a pártállam tényeire gondolt. De gondolhatunk a piacgazdaság tényeire is. Az akármilyen konszolidáció szükségszerűnek tünteti fel mindazt, ami van. A Rankovi´c-esetet éppúgy, mint a Milosevi´c-esetet. A Tito- és Kádár-korabeli igazságtalanságokat éppúgy, mint a maiakat. Aki az akármilyen konszolidáció áldásait elfogadja, annak felelősnek kell éreznie magát az átkaiért. De aki nem fogadja el őket, annak is tudnia kell, hogy valamilyen konszolidáció nélkül tartósan nem lehet élni, felelősségét tehát nem szüntetheti meg, legfeljebb áthelyezheti egy jövőbeli állapotba, miközben a jelen súlyai is nyomasztják.

Ars poetica

Naponta nyolc-tíz órás áramszünetek voltak, a távfûtés nem mûködött. Az emberek vaskályhákat cipeltek fel a lakásokba. Kezdetben szénnel tüzeltek. Több helyen lyukat fúrtak a falon, s a kályhacsövet az erkélyekre vezették ki. A városlakók innen tudták, hogy melegszenek abban a lakásban, amelyiknek az erkélyérôl füstfelhô gomolyog.

Idôvel elfogyott a szén. Egyre többen szereztek vaskályhát, a hangulat mindinkább rosszabbodott. Okkal, hiszen a tejért és a kenyérért is sorba kellett állni, a legtöbb polgárnak viszont már csak erre futotta. Az üzletek elôtt kígyózó sorokban várakozó emberek egymás torkának estek, a szóváltások verekedésekké fajultak. A szomszédok meggyûlölték egymást, régi barátságok bomlottak fel.

A szénhiány miatt a városi parkra került sor. Arra a parkra, amelyiknek a csodájára jártak az idegenek, hogy megbámulják az értékes, ritkaságszámba menô liliomfákat, páfrányfenyôket, bokrétafákat. És a párját ritkító virágágyasokat, amelyeket azok az angol kertészek terveztek, akik évente többször is megjelentek, hogy gondját viseljék a vidék csodájának.

A parkban csattogtak a fejszék, az emberek cipelték haza a farönköket, s akinek nem volt kályhája, a szomszédban melegedett. Mozgalmas lett az élet. A városlakók önfeledten szállították haza a tûzifát. Újra összemelegedtek a szomszédok és a jó barátok.

Aztán valamelyest helyreállt a rend. Rendezôdött az áramszolgáltatás, a távfûtô mûveket üzembe helyezték. A városlakók az öklüket rázva üvöltöztek: Mit tettek velünk a barbárok! Soha nem látott összetartás uralkodott el a városon. Az írók egymással versengve idézték meg a park emlékét. Ki a megsemmisített egzotikus virágágyasokat, ki pedig a ritkaságszámba menô kipusztított fákat idézte fel nagy akríbiával. Az ôsrégi díszfáinknak, a páfrányfenyôknek sem kegyelmeztek, de mi megmentjük ôket, mert a mûvészet örök, mondogatták. Az esztéták legnagyobb elismerését azonban azok az írásmûvek nyerték el, melyek szerzôit a parkra boruló égbolt ihlette meg. Lelepleztük a barbárokat, szögezték le tárgyilagosan. Az irodalomkritikusok pedig az örök emberi kérdéseket szavakba öntô parkirodalomról értekeztek. A városatyák konszenzussal döntöttek: felújítják a parkot. Megígérték, hogy pontosan ugyanolyan lesz, mint az elpusztított. Villámgyorsan terjedt a hír, jönnek az angol kertészek, akik majd eltüntetik a kopárságot.

Egyedül kószáltam a letarolt földön, tekintetem a kopár talajra vetettem. Fülemben csengett a fejszék csattogása, a fatörzsek recsegése. Láttam a tûzifát cipelô emberek önfeledt mosolyát. Az erkélyek füstfelhôje tétován gomolygott a levegôben és eltakarta a csillagoktól roskadozó eget. Vagy csupán képzelôdöm? Nem veszek tudomást a fákról, a virágokról és az égboltról, csak a kopár talajról, amelybe néhány pontos és szikár mondatot vések. Addig, amíg nem késô. Amíg nem hagy cserben a képzeletem. Egybegyûjtöm a sivár szavakat a kopár földön. Aztán jöhetnek az önfeledt, széplelkû barbárok, hogy megszépítsék a világot.

[Végel László írása az Ahogy tetsziknek]

Végel László művének vezérlő motívuma megoldhatatlan dilemma körül forog: miként élhetünk értelmesen, sőt harmonikusan e súlyok nyomása alatt. Első regényének, az 1967-ben írott Egy makró emlékiratainak fiatal hősei ráébrednek arra, hogy a partizánpapák hatalma örökre véget vetett a forradalomnak. Ôk tehát szüleik nyomdokába lépve csak a már megdermedt hazugságba nőhetnének bele. Ezért kiugranak a sorból, szerelmeket és helyszíneket csereberélnek, eljutnak a bűnözés határvidékéig, a korai öregedés rettenti valamennyiüket, ketten a legtehetségesebbek közül meg is halnak. Nem akarnak felelősséget vállalni azért, amit szüleik generációja művel, de menekülés közben kincseiket elhagyogatva konformizálódnak, és a kiürülés felelőssége alól nem bújhatnak ki. Vagy: Judit – Végel darabjában – megölheti a zsarnok Holofernészt, de a romlás folyamata nem fordítható vissza. A romlás: közös mű, közös felelősség. Nem szorítkozik az egyén konkrét tetteire.

A pártállam összeomlása után Végel László ott maradt a jugoszláv pokolban, a Vajdaságban, végvári őrszemként. Dramaturg barátja Amszterdamból hívta magához. „Azt válaszoltam neki, hogy pusztán dacból maradok abban a balkáni zűrzavarban; ha túlélem, akkor én leszek az utolsó kellemetlen tanú.” És csakugyan indulatait többnyire visszafojtva, a megfigyelő könyörtelenségével küldte tudósításait például arról, hogy miként züllik le kedvelt városa, az egykor soknemzetiségű, sokkultúrájú Újvidék a harcias szerb Belgrád előszobájává. Pontos látleletet készített arról, hogy miként vágták ki városa kötőszöveteit, a negyvenes évek elején a zsidókat, a kilencvenes évek elejétől kezdve a magyarokat, és a többi közép-kelet-európai kisebbséget. „Valami megbukott, de nem született semmi új. A városban burjánoznak a zűrzavaros eszmék, a nélkülözhetetlenek viszont háttérbe szorulnak.” Mit tehet tehát? Végel e kérdésre csak ezt hajtogatja: „Mozdulatlan őrszemként – maradok.” Miért marad? E kérdésre én is csak ismételgethetem magam: mert oda köti felelősségérzete. Nem hízeleg magának azzal, hogy hűsége megakasztja a baljós irányú fejlődést. Mit akar akkor? „Cselekvően jelen lenni – a cselekvés iránti mély bizalmatlanság tudatával.” Becsvágyó program ez. Muszáj Herkules program világméretű pátoszok nélkül. És amikor a nyomás már alig elviselhető, felbukkan a pátosz is: „Újvidéken újvidékinek lenni sziszifuszi hitvallás lett.” Miért sziszifuszi? Mert a rendszerváltozás után „az igazi posztszocialista páriák a nemzeti kisebbségek lettek.” Figyelem: olyan író ír így, aki helyeslően idézi Bibótól: „Ha a nemzet ügye fontosabbá válik a demokrácia ügyénél, akkor megnyílik az út a fasizmus felé.”

„Nem múlt el egy nap sem, hogy ne írjak le legalább egy mondatot” – vallja Végel László. És ez legalább 40 éve megy így. Hogyan foglalhatnám össze kurtán hatalmas életművét? Az Édentől balra startolt, és mindmáig itt dekkol. Innen fogalmazta meg 1998-ban írott szatirikus regényében a közép-kelet-európai rendszerváltozások erkölcsi summázatát: a nagy közép-kelet-európai lakoma, a változás örömünnepe bevonul életünkbe, mint valami pikareszk regénybe, és a zabálás és éljenzés önkívületében hazugsággal tapétáz be múltat és jövőt. A szavak bűnbakokká válnak, és visszavonják magukat, és ettől kezdve minden megtehető, mert semmi sem mondható ki. Csak annak örülhetünk, hogy ezt mégis kimondja valaki: a felelősségek megszállottja, egy kellemetlen megfigyelő. Eörsi István

Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek

Első könyve az Egy makró emlékiratai. A makró Magyarországon nem azt jelenti, helyesebben azt nem jelenti, mint Szabadkán, Újvidéken. A nyelvhasználat különbözősége hogyan hat az íróra?

Márait idézhetem, hogy az anyanyelvem a hazám. S ez így szépen hangzik, de Márai munkássága is bizonyítja, hogy mennyi ellentmondás rejtezik e hitvallás mögött. Mert ehhez hozzá kell tennem, hogy más elbeszélésben, történetben élek. A történet és a nyelv külön-külön életet él, úgy is mondhatnám, hogy e kettő feszültsége formateremtő erővé válik. Még azt is megkockáztatnám, hogy ez egy nagyon modern egzisztenciális állapot és diskurzushelyzet, annak minden átkával és áldásával. A kisebbségi író mindig köztes állapotban él, s elbeszélése nagy képtelenségen alapul. Nyelve idegen egy történetben, ám a történet mégis az övé. S ez nem pusztán nyelvészeti kérdés, hanem formateremtő erő. Nemcsak azt eredményezi, hogy másról ír, hanem azt is, hogy másként.

Életút

1941. február 1-jén született Szenttamáson (Srbobran). Az elemi iskoláit Szenttamáson, a gimnáziumot Újvidéken fejezte be. Az újvidéki Magyar Tanszék és a belgrádi Filozófiai Tanszék hallgatója volt.

Dolgozott az újvidéki Ifjúság címû hetilapnál, fôszerkesztôje volt az Ifjúsági Tribünnek, és szerkesztôje Magyar Szó Kilátó címû kulturális mellékletének. 1980-tól az Újvidéki Televízió dramaturgja, majd kényszerszabadságoltatása után, a Soros Alapítvány irodavezetôje.

1985–89 között a Szerb PEN elnökségi tagja. 1965–67 és 1968–1971 között az Új Symposion, 1968–1971 között az újvidéki Polja, 1987–1989 között pedig a zágrábi Prolog szerkesztôbizottsági tagja. Írásai angol, szerb, szlovén, német, holland és albán fordításban jelentek meg.

Magyar nyelven megjelent kötetei:

Egy makró emlékiratai, regény, Forum, Újvidék, 1969. A szenvedélyek tanfolyama, regény, Forum, Újvidék, 1969.

Szitkozódunk, de szemünkbôl könnyek hullanak, elbeszélések, Forum, Újvidék, 1969. A vers kihívása, esszék a jugoszláviai magyar költôkrôl, Forum, Újvidék, 1975.

Áttüntetések, regény, Forum, Újvidék, 1984. Ábrahám kése, színházi esszék, Forum, Újvidék, 1988. Judit, drámák, Forum, Újvidék, 1989. Újvidéki trilógia (Egy makró emlékiratai – Áttüntetések – Eckhart gyûrûje), regények, Jelenkor Irodalmi és Mûvészeti Könyvkiadó, Pécs–Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1993. Lemondás és megmaradás. Esszék, Cserépfalvi, Budapest, 1992. Wittgenstein szövôszéke. Esszénapló, 1991–1992, T-Twins, Budapest, 1995. A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe. Beszély a pikareszk regényrôl, Forum, Újvidék, 1998. Peremvidéki élet, esszék, Forum, Újvidék, 2000. Exterritórium, esszéregény, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. Idôírás, idôközben, (naplójegyzetek 2000–2002), Noran, Budapest–Családi Kör, Újvidék, 2003. Hontalan esszék, esszék, Jelenkor, Pécs, 2003.

Kisebbségi magyarként a sehova vagy éppenséggel a sok helyre tartozás élményét éli meg?

Remélem, hogy pár évtized múlva a sok helyre tartozás élménye természetes állapot lesz. A zárt világok falai leomlanak, az új nemzedékek egyszer majd boldogan fogják átélni a többféle haza élményét, mert megváltozik a területiség elvének filozófiája. Jelenleg azonban ez sérülékeny, ellentmondásos állapot, amelyből sokszor a senkiföldjére vezet az út. De inkább ezt az utat járom, és nem színlelem azt, hogy ez az ellentmondás nem létezik. Inkább saját megkonstruált szellemi világommal próbálom a sok helyre tartozás létélményét elővarázsolni, feltárni megsokszorozódó énjeim zűrzavarát az anyanyelv rejtélyes határain belül.

Részese a magyar irodalomnak, de a szerb kulturális életnek is. Óriási a különbség a kettő között, vagy ez csak a látszat?

Különböző helyzetekben mérlegelhettem a hasonlóságokat és a különbségeket. Könyveimet rendre lefordították, kiadták, az olvasók is vásárolták. Vannak könyveim, amelyek két kiadást is megértek. Jelen vagyok mind a magyarországi, mind a szerbiai folyóiratokban, a médiában. Nagyon érdekes, hogy mást domborítanak ki a szerb, és mást a magyar kritikusok, szemük másra élesedett ki. Közben követni tudom logikájukat is. A különbségek tehát nyilvánvalóak. A hatvanas-hetvenes években a néhai Jugoszlávia szellemi élete magyarországi szemszögből vonzó volt, ne mondjam, „szocialista paradicsom” volt, amiből a kilencvenes években „balkáni pokol” lett. Szerbiai nézőpontból a hatvanas-hetvenes években Magyarország unalmas gulyáskommunista ország volt, mára viszont rendszerváltó minta-ország lett. Azt kell mondanom, hogy a belgrádi értelmiségiek körében a nyolcvanas évek magyar demokratikus ellenzéke nagy elismerést élvez. Meglepően jól ismerik szereplőit. A minap voltam egy belgrádi vitafórumon, amelyen újra felvetődött, hogy Szerbia pótolhatatlan vesztesége, hogy nem volt ilyen népes európai gondolkodású szellemi és irodalmi elitje. Összességében Magyarországnak jelenleg nagy az ázsiója Szerbiában, még azok között a nacionalista beállítottságú értelmiségiek között is, akik például a szerbiai magyar kisebbséget nem igazán szívelik. Kétségtelen, hogy az újvidéki dolgozószobámból én is sokszor szebbnek látom, mint amilyen, még akkor is, amikor elégedetlenkedem vagy morgolódom. Mindenesetre másképp látom, mintha ott élnék. Sokszor ez a perspektíva megkettőzésével jár. A magyarországi távlat ugyanakkor segít a szerbiai állapotok megítélésében, értelmezésében, tehát ebben is egy új nézőpontra teszek szert. Egyszóval nagyon furcsa kaleidoszkóp birtokosa vagyok, amelynek segítségével sokszor lehetetlen kombinációkkal találom magamat szemben. De a történetek mély rétegeiben mindig meghúzódtak valamiféle hasonlóságok. Tehát a két világ átjárható, a határok átlépése kalandos ugyan, de ugyanakkor termékeny. Az volt és – az is maradt. Csakhogy gyakran az volt az érzésem, hogy eközben furcsa, sokszor érthetetlen, gyakran teljesen felesleges terhet cipelek magammal. Ezek a terhek azonban idővel egy alkotó félreértés folytán új jelentésekké alakulnak át. Félre kell hogy értsenek, hogy megértsenek. Magyarországon is, Szerbiában is.

Sokféle dolgot ír, sokféle írói-újságírói szerepben megnyilvánul. Előfordul-e, hogy egy újságcikként is lejegyzett élményből később akár regény születhet?

Valóban több műfajú vagyok, bár nem tudom, hogy ez erény vagy hátrány. Egy biztos, hogy valamiféle szellemi kíváncsiság és nyugtalanság következménye. Meg aztán a különféle tapasztalatokat csakis különböző műfajokban tudom kifejezni. Sokszor az egyik műfaj a másik előőrse. Gyakran előfordul velem, hogy a regényt esszék előzik meg. Dráma lesz abból, ami semmiképpen sem kerülhet be a regénybe, sokszor egészen más végkicsengéssel. Így voltam a Parainézis című regényemmel és a Judit című drámámmal. Mindkettőben a bibliai Judit motívumát értelmeztem, de a világképek különbözőek. Vitatkoznak egymással. A műfaj nagy diktátor. Az elmúlt pár évben szívesen írtam rövid novellákat, miközben rádöbbentem, hogy néhány közülük egy drámai szerkezet részét képezheti, egészen más jelentéssel. Műfajilag átírni egy szöveget számomra azt jelenti, hogy egy másik, új világba költözök át. A tárcák pedig noteszlapokra emlékeztetnek, nagy, rendezetlen, leltár nélküli raktárra, a teljes zűrzavarra. A napló meg olyan, mint egy szellemi vizsgatétel, amely szigetszerű létemmel van kapcsolatban. Igaza volt Márainak, a hazátlannak: a napló a hazátlanság műfaja.

Egyáltalában Végel, a szépíró mindennapi penzumot ró magára, és folyamatosan alkot, vagy az „ihletet” várja?

Az ihlet nem jön magától, szívós munkával kell kiprovokálni. Nem is beszélnék penzumról, hanem állandó készenlétről. Ez a készenléti stratégia pedig eleven a magyar irodalmi hagyományban. Ma is tetten érhető. Nagyon szeretem olvasni a mai magyar írók penzumból írt írásait. Azt hiszem, hogy jól sejtem, miért vállalják. A szellemi éberség megőrzése miatt a penzum olyan, mint a szervezet számára a dzsogging. Sohasem volt szélárnyékos munkahelyem, meg kellett tanulnom gazdaságosan bánni az időmmel, s ha valami oknál fogva eltávolítottak onnan, vagy pedig én menekültem el, akkor egyszerre időmilliomosnak éreztem magam, s kétszer annyit dolgoztam, mint amikor a megélhetési gályapad mellett ültem.