2009.október
Versailles-i meg jaltai Kelet-Közép-Európa
Brzezinski, Amerika legnagyobb külpolitikai szaktekintélye a befolyásos Foreign Affairs-ben, a NATO és Oroszország szorosabbá váló kapcsolatáról értekezik. Obama elnök lemondott a rakétapajzs lengyelországi és csehországi telepítéséről. Mint köztudott, ez a terv volt az amerikai-orosz konfliktus egyik forrása. Most tehát megnyílt az út a NATO és Oroszország közötti kapcsolat újrafogalmazása előtt. Még nem lehet tudni, hogy Szerbia miként fog reagálni Oroszország és a NATO közeledésére. A kelet-közép-európai országok politikusai azonban máris aggódnak. Úgy vélekednek ugyanis, hogy az amerikai-orosz magatartás előreláthatólag csökkenti majd Kelet-Közép-Európa és a Balkán jelentőségét. A rendszerváltás után a közép-európai gondolat egyébként is háttérbe szorult; sokak szerint az egykori szocialista országok EU-hoz való csatlakozása után, megszűnt létezni a szellemi és a politikai Közép-Európa. A nyolcvanas években Európa felfedezte Kelet-Közép-Európát, most azonban kezdi felejteni. Többé nem érdekes. A közép-európai identitás mára háttérbe szorult, még egykori hívei sem emlegetik többé. Egyrészt azért, mert az utóbbi évek eseményei arról szólnak, hogy megszűnt a jaltai Kelet-Közép-Európa, másrészt viszont kirajzolódott a régió másik arca, nevezetesen megjelentek a második világháború előtti traumák, amelyekről Bibó írt oly meggyőzően. Szerintem, arról van szó, hogy jelenlétünkbe betört a versailles-i Kelet-Közép-Európa. A rendszerváltás nem azt a világot hozta létre, amit hívei a nyolcvanas években elképzeltek. Ebben a Kelet-Közép-Európában egymásra acsarkodó nemzetek állnak szemben egymással, erősödik a kisebbségellenesség és vele együtt mind nagyobb befolyással bírnak a szélsőjobb mozgalmak és pártok. Az agresszivitás a mindennapok részévé vált. Folytatódik az, amit 1945-ben a kommunisták diktatórikus eszközökkel a föld alá szorítottak. Nem gyomláltak ki csak elnyomtak, ezért tört fel újra olyan erőteljesen. Nem térhetünk vissza oda, ahol voltunk, azonban a régi cecheket az EU-tagság korántsem tudja tisztázni. Minden bizonnyal mindez kordában tartható, hiszen a NATO biztosítani tudja, hogy ne kerüljön sor fegyveres konfliktusra, azonban édeskevés a traumák gyógyítására. Növekszik a nyugtalanság és a feszültség, csökken a polgárok közötti szolidaritás érzése. Mi tagadás, újra találkoztunk Kelet-Közép-Európával, csak hitetlenek lettünk, ami miatt nem merjük felismerni ezt a való világot!
A tájról
A múlt hónapban számtalanszor eszembe jutott a Isztriában a Fruška gora, aztán meg a Dunántúl. És Várkonyi Nándor gondolatai arról, hogy a magyarság a bővizű erdővel-mezővel váltakozó dombvidékeket kereste legszívesebben lakóhelyéül. Teleki Pált idézte: „A magyarság igazi hazája az a vidék, ahol a magas hegység a síkságba nyúlik át.” Ezért nevezi a Dunántúlt a magyarság európai fészkének. A táj az ő szemében dráma is, történelem is, civilizáció is, kultúra is. Igazi dráma, amelynek nincs sok köze a hagyományos bácskai tájlírához.
Keveréknép
Keveréknép vagyunk, írta Várkonyi. Én azt gondolom, hogy ez előnyünkre szolgál és semmiképp sem hátrányként kell(ene) megélni.
Nemzeti szolidaritás
Az utóbbi időben, több bácskai kisvárosban megfordultam. Sokféle emberrel találkoztam. Érdekes, hogy valamennyien a magyar szolidaritásra panaszkodtak. Kiábrándultak. Nem is annyira a politikáról diskuráltunk, inkább a mindennapi életről. Sokan azzal példálóztak, hogy a szerbek összetartóbbak, minden helyzetben egymás segítségére sietnek. Együttműködik a család, a rokonság, a szomszédság – nem csak örömünnepkor, például menyegzőkor, hanem akkor is, ha valaki bajban van, vagy éppen házépítésbe fog. Ezt nem tartom vádnak és nem is lehet az. A dilemma inkább ott rejtezik, hogy miért olyan a magyar összetartás a mindennapi életben, amilyen? Nagy a nemzeti pátosz, ellenben elenyésző a mindennapi szolidaritás. Szerintem a nemzeti együvé tartozás csirája, éppen a hétköznapi életben, a kis szolidáris gesztusokban rejlik, és semmiképp sem a nagy szavakban.
Babér és munkahely
A Budapest felé araszoló vonaton útitársam, egy középkorú asszony, H. Katalin mesél az életéről. Bírósági tisztviselő, férje viszont már vagy tizenöt éve munkanélküli. Időnként talál magának alkalmi munkát. Ebből, és a bírósági munkahely havi jövedelemből élnek. Azonban most a bíróságok átszervezésekor az eddig oly biztos bevétel veszélybe került. Baljóslatú csend honol a bíróságon, mindenki rosszkedvű, hallgat, és gondterhelt arccal várja sorsa alakulását. Aki csak teheti, protekciót keres. Azt seppegik, hogy a Demokrata Párt tagjai megússzák. Az ő kedélyállapotuk látszólag jobb, mint a többieké. Teli szájjal dicsérik Tadić elnököt és a kormányt. Azonban nem tudni, mi lesz a többiekkel, mármint a pártonkívüliekkel, vagy az elenyésző számú kisebbségivel. Az irodában H. Katalin az egyetlen magyar. Retteg. Eddig sem szeretett magyarul telefonálni haza, most meg főleg elővigyázatos. A lányához utazik Pestre, hogy átbeszéljék a folyó ügyeket, és abban reménykedik, hogy hátha van a gyereknek valami jó ötlete. A lánya tíz évvel ezelőtt távozott a Vajdaságból. Az újrakezdés nehéz volt, de feltalálta magát; most már a T-Mobil munkatársa. Ha úgy adódik, eljön a lány után, nem válogat, vállal minden munkát, még annak is örülne, ha felvennék takarítónőnek. Kérdem, hány magyar dolgozik a bíróságon. Mindössze ketten vagyunk, válaszolja. Arra gondolok, hogy a bíróságon, az ügyészségen, no és persze, a rendőrségen eddig is aránytalanul kevés magyart alkalmaztak. Mi lesz a híres-nevezetes átszervezés végeredménye? Javulnak majd az arányok? Sajnos, semmi biztatót nem tudok mondani az asszonynak, mert bár rendszeresen böngésztem az újságokat, nem találkoztam a Magyar Nemzeti Tanács állásfoglalásával. Pedig most kellene nyilvánosságra hozni a tényállást, azt hogy a magyarok alulreprezentáltak az állami hivatalokban. Ezt viszont nem lehet úgy elérni, hogy a MNT küldöttséget meneszt a miniszter asszonyhoz, aki majd megsimogatja a küldöttség vezetőjének a tarkóját, és közli, hogy az átszervezés nem lesz túlságosan fájdalmas, türelmi időt ígér, aztán fuccs. A többpártrendszerű parlamentáris demokráciában a mosolygós udvaronci diplomácia nem segít, csak érveléssel, a nyilvánosság mozgósításával érhető el a méltányos kisebbségpolitika, különben a vezetők hiába dicsérgetik Brüsszelben az új kisebbségi törvényt. Csak azt érik el, hogy a brüsszeli atyák megértően bólogatnak, miközben arra gondolnak: hál’ istennek, egy gonddal kevesebb; majd ők is feldicsérik a törvényt, miért ne tennék, ha már a kisebbség vezetői agyondicsérik. A brüsszeli atyák legalább mérsékelik magukat, nem szajkózzák, hogy ez a törvény „történelmi haditett”, egyszerűen kijelentik, hogy nagyon jó, ha a kisebbségnek olyan nagyon jó. Persze, a „brüsszeli öndicséret” után aligha lesz esélye ennek a szegény asszonynak (és mellette még sok ezernek), hogy a helyes arányok nevében megőrizze munkahelyét. Megpróbáltatásaik és problémáink ezzel le lesznek véve a napirendről, néhány vezető öndicsérete csapdába ejt bennünket. Hozhatnak ugyan jó vagy kevésbé jó törvényeket, ha nem tartják be azokat. Amíg a bíróságokon, s az állami szervezetekben, intézményekben i
lyen a kisebbségiek foglalkoztatásának az aránya, mint most, addig felelőtlenségnek számít a rendszer apológiája. A sok-sok ezer H. Katalin sorsa sokkal fontosabb, mint néhány kisebbségi funkcionárius karrierje illetve babérkoszorúja.
Menekvés
Magyarországon semmi új a nap alatt. Nekem valahogy úgy tűnik, hogy az utóbbi több mint tíz év, másról sem szól, minthogy hervadoznak a rendszerváltás reményei. Lezárult a rendszerváltás, Magyarország többpártrendszerű demokratikus ország lett, de az a várva várt nagy változás, nem volt képes új eszméket, terveket, elképzeléseket világra hozni. Egyetértek Lengyel László gondolataival, amikor azt állítja, hogy valami új csak a szélsőjobboldalon született. A jobboldalon és a baloldalon viszont a közelmúlton rágódnak. Nem csoda tehát, hogy a szellemi frissesség hiánya rossz közérzetet szül. Az ország egyik része Európába menekül, a másik pedig a nemzeti világba. Az egyik is, a másik is fontos, nincs gondom sem az egyikkel, sem a másikkal, csupáncsak a menekülés aggaszt. Miért kell állandó jelleggel inaló alapállásra berendezkedni?
Családi Kör, 2009. október 8.