Naplógyzetek, fragmentumok
- május 22., szombat
Az akadémiai előadásom után elővettem a Monarchia szellemét és kultúráját kiválóan ismerő Triesztben élő Claudio Magris könyveit, aki az egyik régebbi, 2002-ben írt Haza és identitás című esszéjében figyelmeztet: a hazaszeretet könnyen neurotikus, önrontó kényszerzubbony-nacionalizmussá degradálódik. Külön feszegeti a kérdést, hogy miféle identitásról beszélhetünk a különböző kultúrák és nemzetek határvidékein? Szerinte a határvidéki identitás rendszerint plurális és heterogén elemekből tevődik össze. Fulvija Tomizza olasz író regényhősei a szlávok között olaszként éreztek, az olaszok között viszont szláv érzés kerítette őket hatalmába. Magris nyomán azonban hozzátenném, hogy a mai Európában a nemzetállami határok légiesítése, a polgárok mobilitása felgyorsította az identitások „légiesítését” is. A plurális identitás, főleg az európai megalopoliszokban, a fő- és a nagyvárosokban ereszt gyökeret. Kivételt képeznek a posztszocialista államok, melyekben a több évtizedes elzártság kultúrája túlélte a vasfüggönyt. Nem bevándorló, hanem kivándorló országokról van szó, amelyekben – mekkora paradoxon! – jelenleg a legnagyobb az idegenektől való félelem. A határok légiesednek, az nemzeti identitások bezárkóznak. Csakhogy a folyamatot ez nem állítja le. Az idegenelleneséget hirdető kormányközeli médiumok a hírműsorukban hirdetik a xenofóbiát, a szórakoztató műsoraikban viszont a legrosszabb nyugati kultúrszemetet terjesztik, amivel a nemzeti identitás rombolását végzik. Nem kellenek a migránsok és a bevándorlók, a nemzeti identitás bomlasztását vállalják a kormányhű oligarchák tulajdonában levő médiumok. Ők tudják legjobban, hogy a lóvé fontosabb, mint az identitás. Végeredményben tehát ezek az országok ilyen sunyin erodálják a néhai posztkommunista szigeteket.