Lézengők Egyik ismerősöd ötvenéves korában lett bohém. Előtte vagy huszonöt évet dolgozott egy rangos építészeti tervezőirodában; zseninek indult, mondják, mert huszonöt éves korában már egy nagy vásárcsarnok építészeti tervét bízták rá.
És valóban zseni volt, mert azt hangoztatta, a tehetség mellékes, a munka, a kitartás és a szorgalom minden. Hibátlanul dolgozik, ismerték el a szakmabeliek, ami ritkaságnak számított abban az időben, amikor az alighogy felemelt középületeken, lakóházakon repedések jelentkeztek, mert, úgymond, mindig közbejött valamilyen véletlen, ami felborította a számításokat. De nem is csoda, hogy így történt, sokat terveztek és építkeztek, a tervezőmérnökök nem győzték munkával. Ismerősöd főleg a statikához értett, ez az ösztöneiben volt, megálmodta a statikát, mint a költők a verset. De erről nem szeretett nyilatkozni; úgy kell dolgozni, mint ahogy egy svájci óra működik, mondogatta munkatársainak. Nem is érdekelte más, csak a munka. Ő maga sem vette észre, hogy közben megnősült, és két gyerek apja lett. Nos, vele találkoztál kora reggel egy újvidéki kis bisztró előtt, egyik kezében szatyrot, a másikban pedig egy nagy csokor aranyesőt szorongatott. Úgy örült, mint egy gyerek. Kivirágzott az aranyeső, miközben mindenki a háborúra számít, mondta. Egy kávéra hívott meg. Reggelente szeretek lézengni a városban, folytatta, amely akkor még hasonlít a régi önmagára. A száz évvel ezelőttire, tette hozzá halkabban. Akik rosszban sántikálnak, azoknak fogalmuk sincs az évszázadokról, ezért sokáig alszanak. Szívesen fogadtad a meghívást, hiszen évekkel ezelőtt furcsa történeteket hallottál róla, azt mesélték, hogy felmondott a munkahelyén, a tehetségéhez nem méltó jelentéktelen családi házak tervezését vállalja, de azt is csak akkor, ha pénz dolgában nagyon megszorul. Szeretőt tart, alkoholnak adta a fejét, kétes hírű alakokkal fraternizál. Szavaiból kihámoztad, hogy ebből semmi sem igaz. Reggelente bevásárol, virágot vesz a feleségének, s aztán csak úgy lézeng egész nap. Úgy találtad, hogy továbbra is egyhangú, szürke életet él, csak másképpen, mert mégis megestek vele olyan dolgok, amelyek nem mindennapiak. Történt ugyanis, hogy vagy négy évvel ezelőtt Párizsba akart utazni valamilyen szakmai tanácskozásra, de nem kapott beutazási vízumot. Ettől kezdve rendszeresen megnézte az állami tévé esti híradóját. Falni kezdte az újságokat, beszédbe elegyedett a szomszédokkal, az ismerősökkel, szerette volna megérteni, mi történik körülötte. Mindezek után rádöbbent, hogy jogosan utasították el a vízumkérelmét, ez a világ nem olyan, mint ahogyan elképzelte. Rövid idő múlva benyújtotta a felmondását. Főnöke nem értette, miért távozik a vállalat legjobb szakembere, de mivel nemigen akadt munka, könnyű szívvel vette át a felmondólevelet. Azóta csak úgy kallódik. Maradt ideje a töprengésre, újra átgondolta az egész életét, s rádöbbent arra, hogy a statikával volt baj. Bocsánatot kellene kérnünk a tömegsírokért, jelentette ki tárgyilagos hangon. Ezek után sokan elfordították a fejüket, ha meglátták az utcán. Bocsánatot kérni a horvátoktól, a muzulmánoktól, az albánoktól? Nem, ez lehetetlen! Amikor a NATO lebombázta az újvidéki hidakat, akkor is csak a fejét csóválta, s megint megismételte, hogy a statikával volt baj. Közeli barátai elterjesztették, hogy nem lehet rajta segíteni, józan ember ilyesmit nem állít, a szakma nem borítja el annyira az agyát, hogy megfeledkezzen hazafias kötelességéről. A felesége is számon kérte, miért nem viselkedik úgy, mint a többi rendes ember. Ne eméssze magát. Felejtse el a statikát. Felállt, egyik kezével felemelte a szatyrot, a másikkal ügyetlenül szorongatta az aranyesőcsokrot. Látszott rajta, hogy kissé felzaklatta magát. Ha jobban meggondolom, akkor nincs okom panaszra, hiszen valójában nem is volt ifjúságom, tette hozzá búcsúzáskor. Megszorítottad a karját, amelyikben a csokrot tartotta. Szeretted volna együttérzésedről biztosítani. De nem tetted, hiszen úgy érezted, te is egy aranyesőcsokrot szorongatsz a kezedben, s egy kalandba vágtál, ami alig több a lézengésnél. De mégis… Kicsit irigyelted azokat az ötvenéveseket, akiknek nem volt ifjúságuk, nem tartottak szeretőt és nem fraternizáltak kétes hírű alakokkal, nem álmodoztak a jövőről, hanem egész életüket egyetlenegy szenvedélyre pazarolták. Irigyelted őket, mert mindenről lekéstek. Nem kóboroltak Európában, nem csodálták a párizsi bulvárokat, nem öltözködtek a legújabb olasz divat szerint, nem rajongtak az amerikai filmekért, nem voltak kommunisták sem, de antikommunisták sem, s mindezek után a polgártársaik mérhetetlen felháborodása ellenére bocsánatot akarnak kérni. Talán saját maguktól is. Népszabadság, Budapest, 2000. március 11.