Naplójegyzetek, fragmentumok
2019. december 31., kedd
Az év utolsó napjának délutánján Sartre Undor című regényét veszem elő, mert homályosan emlékszem egy a naplóról írt mondatra. Gyorsan megtalálom a keresett mondatot, amelyet még első olvasáskor 1968-ban aláhúztam. „…ha naplót vezetünk, írta Sartre, ez a legnagyobb veszély: az ember mindent eltúloz, folyton lesben áll, örökösen erőlteti az igazságot”. Ezt húztam alá anno Szenttamáson. Mi maradt belőle? Lehet, hogy ma már csak a mondat egyik része érvényes: folyton lesben állok (ami azt is jelenti, hogy írok) de többé nem erőltetem az igazságot, legfeljebb egyre reménytelenebből keresem. Időnként kezembe veszem lapozgatom a vajdmagyar újságokat, azon csodálkozom, hogy a hatalomba beférkőzők, vagy a hatalom kegyeit élvezők milyen, gyorsan és magabiztosan találják meg az igazságot. Semmi kétely, semmi önvizsgálat! Soha ennyi öndicséretet nem olvastam, mint manapság. Az fenti mondat fontos volt számomra a szenttamási belső emigrációban, azt tervezgettem, hogy néhány évre ott is maradok, de csak egy évig maradtam. Megfordult a fejemben annak a lehetősége, hogy Németországba távozok vendégmunkásnak. A Kittelberger-család már talált is munkahelyet. Kezdetben lehettem volna portás, de csak pár hónapig. Elemista koromban nyaranta ennél a családnál gyakoroltam a német nyelvet. Az asszony takarítónő volt a szerb nyelvű elemi iskolában. A férje, ahogy apám mondta, a háború befejezése után eltűnt. Eztmondta: eltűnt. Nem értettem mit jelent, de elfogadtam. Néhány osztálytársam apjáról is csak azt hallottam: eltűnt. Csak a kilencvenes években tudtam meg az anyámtól, hogy a helybeli szerbek ölték meg Kittelberger asszony férjét, holott nem követett el semmi rosszat. Féllábú volt és ártatlan. Az asszony szobakonyhás iskolai lakásban lakott, én a két lánnyal egy ágyban a szobában aludtam, az anyjuk a konyhában húzta meg magát. Gyerekként akkor éreztem először valamiféle erotikus érzést. Sajnáltam is, hogy 1956-ban kivándoroltak Németországba. A két lány állami költségen elvégezte a középiskolát, majd beiratkoztak az egyetemre. 1968-ban végzettségüknek megfelelő munkát kaptak. Szerettem volna látni őket. Néha-néha Újvidékre utaztam, ahol megvásároltam a Spiegelt és a Frankfurter Allgemeine Zetungot. Megrendeltem a bécsi Neues Forumot, meg Enzensberger folyóiratát, a Kursbuchot, ezeket olvasgattam, hogy gyakoroljam a német nyelvet. Aztán Marcusét… Hornyik Miklósnak adott és a Képes Ifjúságban megjelent interjúban (Az írásban dinamit legyen, 1968. április 28.) erre a portási állásra célozgattam, de a 68-as júniusi események mégis visszacsalogattak Újvidékre és Belgrádba. Egy időre újra albérlő lettem