Lehetne-e e Nobel-díjas Albert Camus könyvtárigazgató?
2011. január
Mit üzen a bibliai Judit a kormánynak?
A baloldali gondolatkörben mozgó s nem véletlenül a baloldali filozófusra, Walter Benjaminra hivatkozó Andrej Nikolaidis elleni sajtóhajszát elítélő petíciót aláírva Voltaire-re gondolata járt az eszembe. A felvilágosodás nagy filozófusának, a polgári szabadságjogokat megalapozó értelmiséginek ma már kanonikus európai mondata így hangzik: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Úgy látszik azonban, hogy az Európai Unióba igyekvő politikusok egy része elutasítja ezt az európai az hagyományt. Szívük joga, csakhogy nem ezt ígérték. Az is igaz, hogy az említett petícióban ennél sokkal, de sokkal szerényebb óhajról volt szó, csupán arról, hogy nem kell hajszát folytatni. A hajszával kapcsolatban pedig nem tudok szabadulni attól a kimerevített fotótól, amit az Újvidéki Televízió sugárzott a Szerbiai Szocialista Párt hatalma idején. Az képernyőn villogott a fotóm, miközben az újságíró Szerbia ellenségének nevezett. Miért? Mert a Soros Alapítvány tankönyvpótló füzeteket biztosított a magyar diákoknak, mivel az állam nem teljesítette kötelességét. Az említett új hajszát ma, sajnos, ugyanazok a politikusok vállalják fel, akik Milošević idejében hangadók voltak, tehát mindez joggal emlékeztetett a kilencvenes évek hangulatára. Nem csak engem, hiszen az újságokban másról sem olvasok, mint erről. Ami pedig Nikolaidis szövegét illeti, a szakszerű szövegelemzések – köztük a montenegrói íróval vitába szálló Teofil Pančić is – nevetségessé tették a terrorista rémképeket. Pančić liberálisként védelembe vette a szólás szabadságát, liberálisként azonban egy ponton cáfolja Nikolaidist, aki elítél mindennemű terrorizmust, a vallásit, a nemzetit, a politikait, ám engedékeny: az osztályharcos szempontúval szemben. Tehát egy liberális és egy baloldali értelmiségi vitájáról van szó. A politikai enciklopédiák leírása szerint a terroristák rettegés- és félelemkeltés céljából nyílt erőszakot alkalmaznak, s eközben más személyek és csoportok életét sem kímélik. A terrorizmust, úgymond, nagy nemes nemzeti, vallási, politikai célokkal igazolják. Eddig egyetlen terrorista sem állította, hogy gonosz célokért harcol. A mai világban a terrorizmus éppen azért terjed, mert különböző csoportok, értékrendek, vallási felekezetek, államok úgy vélik, hogy van jó és van rossz terrorizmus. Pančić szóvá tette, hogy aki Gavrilo Principet terroristának nevezi, az terroristának kell, hogy nevezze azt is, aki a kizsákmányoltak, a megalázottak érdekében olt ki emberi életet, vagy ennek érdekében alkalmaz erőszakot. Ha ez így igaz, akkor fordítva is igaz. Ezen a ponton azonban a baloldali Nikolaidis és a liberális Pančić vitája akadémikus jellegű, mert Szerbiában nyoma sincs az osztályharcos szellemű terrornak, félelemkeltésnek, erőszaknak. Nincs nyoma sem az elméletben, sem a gyakorlatban. Nincs ilyen impulzus. A magát baloldalinak nevező a párt neoliberális gazdaságpolitikát folytat, minek következtében a baloldalon hatalmas űr tátong. A Liberális Demokrata Pártnak és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligának van ugyan némi baloldali színezete, de egyiknek sincs lényeges befolyása a „nagypolitikára”. Vadkapitalizmusunkban szóba sem kerül a kizsákmányolás baloldali kritikája. Legfeljebb néhány fiatalabb pártonkívüli értelmiségi vállalkozik erre. Szó sincs a radikális rendszerkritika jegyében terrorista akciókra buzdító szervezetről, vagy csoportosulásról. Az általam ismert „legradikálisabb lépés” az volt, hogy egy munkás levágta a saját ujját. Szociális jellegű terrorista erőszak nincs, viszont az elmúlt évtizedekben annál több nemzeti, vallási vagy patrióta szellemű erőszakcselekmény akadt. Ezt viszont nálunk nemigen nevezik terrorizmusnak. Gondoljunk csak az utóbbi két évtized eseményeire! Az, úgymond, baloldali belügyminiszter a hajsza ellen petíciót aláíró könyvtárigazgató leváltásával foglalatoskodik, de előtte és utána Belgrádban szétverték a városközpontot, Újvidéken pedig szinkronizált akció keretében autókat gyújtogattak, vagyis szervezett csoportok erőszakot alkalmaztak. Nem a prolik tették ezt! A rendőrök életveszélyes helyzetbe kerülnek, miközben a kormány egy camusi dilemma ellen folytat harcot. Európában az elmúlt évtizedekben nem akadt még belügyminiszter, akit a valóság ilyen csúfosan megcáfolt volna. Az illetékeseket jobban érdekli a fikció, ezért maradjunk a fikciónál. Albert Camus – bocsánat, hogy újra európai értékekre hivatkozom – a kizsákmányolás elleni terrorizmusról szóló Az igazak c. drámájában bemutatja a terroristák emberi vívódását, erkölcsi paradoxonját. A drámához a Nobel-díjas szerző kifejezetten politikai jellegű megjegyzést írt, amelyben elmondja, hogy valós eseményekről írva fel akarta idézni „ezeket a homályfedte nagy lelkes férfiakat és nőket, jogos lázadásukat és mondhatnám erőfeszítéseiket, hogy megbéküljenek az emberöléssel – és így fejezzem ki irántuk érzett hűségemet.” Hideg verejték veri ki a homlokomat. Mi történik azzal az igazgatóval, aki netán a Nemzeti Színház műsorára tűzi Camus drámáját és a műsorfüzetben közli a hozzá csatolt politikai megjegyzést is? A precedens már megszületett, tehát azonnal meneszteni kell. Így tehát Albert Camus indexre kerül, ha az igazgató nem akarja kitenni magát valamiféle hajszának. De nem csak Camus keveredik gyanúba, hanem a Biblia is! Az Ószövetségben olvasható, hogy Holofernesz Betilua kapuja előtt állt, készen arra, hogy elfoglalja. A szépséges Judit ekkor csellel élt, hogy megszabadítsa városát. Bekente magát drága kenettel, elrendezte fején a haját, föltette nyakláncait, az öröm ruhájába öltözött és elindult Holofernesz tábora felé. Az előőrsnek azt mondta, hogy tud egy titkos utról, amelyen Holofernesz emberáldozat nélkül behatolhat a városba. Holofernesznek megtetszett az asszony és magáévá akarta tenni. Nagy lakomát rendezett, sok bort fogyasztott, elkapta a mámor s megrészegedve hevert az ágyán. Judit fogta a férfi kardját, megragadta a haját, minden erővel lesújtott rá, és levágta a fejét. A levágott véres fejet szolgálólányának adtak, aki egy táskába tette s így tértek vissza Betiluába. Megmentette a várost! A Biblia szerint Judit ezek után nagy tisztességben élt élete végéig. Miközben a Bibliára gondolok, hirtelen megremeg a kezem, hiszen én is írtam egy drámát a terrorizmusról, méghozzá bibliai motívumok alapján, amit Milošević hatalma idején be is tiltottak Pristhinában, habár Judit gesztusa iránt sokkal ironikusabban viszonyultam, mint a Biblia. A történetem így szól: A nyolcvanas évek második felében a város alig várja, hogy Holofernesz leigázza, a város előkelősége titokban Holofernesszel tárgyal, s kérleli, hogy foglalja el a várost, ám Holofernesz harcolni akar, s azt követeli, hogy a város védekezzen. Egyedül Juditban él a szabadság szenvedélye, s ezért Holofernesz sátrába siet, elcsábítja és meggyilkolja a hadvezért, akiben csak annyi erő maradt, hogy feltegye a kérdést. Ugyan miért? Teljesen felesleges. Hadserege viszont felbomlik, a városi előkelőségek, akik előzőleg meg akartak hódolni, most tort ülnek, mondván, hogy ők győztek. Ők lettek a patrióták. Juditot börtönbe vetik, mint prostituáltat. Feltártam a terrorizmus teljes abszurditását, s azt, hogy még azt is kisajátítja a hatalom. Az a típusú terrorista, akiről Camus írt, akiről az orosz világmegváltók álmodoztak, aki a szájában késsel, övében bombával, a zakója alatt lőfegyverrel rohangál, a múlté. Akad egy-egy a szakadék szélére taszított polgár, aki végső kétségbeesésében szánja el magát irracionális ge
sztusokra, de ő szánalmat ébreszt, nem tömegfélelmet. Szerencsére, megadja magát. Nem profi, hanem amatőr, akit kellő odafigyeléssel kell megakadályozni. Nagyobb veszélyt jelent a lelkileg megzavarodott ember, akinek a tette szörnyű következménnyel járnak, de semmi köze a politikához. Az informatikus társadalmakban a „nagy” nemzeti, patrióta, vallási, eszmék burkában jelentkező terrorizmus hajszával kezdődő médiatámogatással, hatásos marketinggel, az állami erőszakszervezetek szegmenseinek, hathatós politikai befolyással rendelkező lobbik támogatását élvezi, és jelentős tőke áll mögötte. A drámámban éppen a hagyományos terrorizmus alkonyáról írtam még a nyolcvanas évek közepén. Azóta kiderült, hogy – sajnos! – beléptünk az emberiséget fenyegető modern terrorizmus korszakába, s látjuk a különböző értékelvű, főleg vallási és nemzeti előjelű, avagy a patrióta terrorizmus burjánzását, illetve a tőke egyre láthatatlanabbá váló terrorizmusát. Kiderült, hogy az „osztályharcos terrorista”, akikről Camus írt, s amelyre Nikolaidis utalt, eltűnt a színről. Ennek örülnék is, ha helyébe nem tört volna be hatványozott erővel a vallási, a nemzeti előjelű, a „patrióta, terrorizmus” vagy pedig a tőkeérdekek terrorizmusa. A munkavállaló, avagy a munkanélküli osztály terrorizmusáról azonban nem olvashatunk, a vadkapitalizmus sanyargatottai, kisemmizettei, csak élni akarnak, vagy ha már nem bírják tovább, akkor öngyilkosok lesznek. Ebben a helyzetben kényelmes dolog a fiktív „szociális terrorizmusra” mutogatni, hogy ezzel is eltussolják a megtörtént politikai terrorizmus politikai, pénzügyi hátterének feltárását.
Családi Kör, 2012. február 2.
Lehetne-e e Nobel-díjas Albert Camus könyvtárigazgató?
2011. január
Mit üzen a bibliai Judit a kormánynak?
A baloldali gondolatkörben mozgó s nem véletlenül a baloldali filozófusra, Walter Benjaminra hivatkozó Andrej Nikolaidis elleni sajtóhajszát elítélő petíciót aláírva Voltaire-re gondolata járt az eszembe. A felvilágosodás nagy filozófusának, a polgári szabadságjogokat megalapozó értelmiséginek ma már kanonikus európai mondata így hangzik: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Úgy látszik azonban, hogy az Európai Unióba igyekvő politikusok egy része elutasítja ezt az európai az hagyományt. Szívük joga, csakhogy nem ezt ígérték. Az is igaz, hogy az említett petícióban ennél sokkal, de sokkal szerényebb óhajról volt szó, csupán arról, hogy nem kell hajszát folytatni. A hajszával kapcsolatban pedig nem tudok szabadulni attól a kimerevített fotótól, amit az Újvidéki Televízió sugárzott a Szerbiai Szocialista Párt hatalma idején. Az képernyőn villogott a fotóm, miközben az újságíró Szerbia ellenségének nevezett. Miért? Mert a Soros Alapítvány tankönyvpótló füzeteket biztosított a magyar diákoknak, mivel az állam nem teljesítette kötelességét. Az említett új hajszát ma, sajnos, ugyanazok a politikusok vállalják fel, akik Milošević idejében hangadók voltak, tehát mindez joggal emlékeztetett a kilencvenes évek hangulatára. Nem csak engem, hiszen az újságokban másról sem olvasok, mint erről. Ami pedig Nikolaidis szövegét illeti, a szakszerű szövegelemzések – köztük a montenegrói íróval vitába szálló Teofil Pančić is – nevetségessé tették a terrorista rémképeket. Pančić liberálisként védelembe vette a szólás szabadságát, liberálisként azonban egy ponton cáfolja Nikolaidist, aki elítél mindennemű terrorizmust, a vallásit, a nemzetit, a politikait, ám engedékeny: az osztályharcos szempontúval szemben. Tehát egy liberális és egy baloldali értelmiségi vitájáról van szó. A politikai enciklopédiák leírása szerint a terroristák rettegés- és félelemkeltés céljából nyílt erőszakot alkalmaznak, s eközben más személyek és csoportok életét sem kímélik. A terrorizmust, úgymond, nagy nemes nemzeti, vallási, politikai célokkal igazolják. Eddig egyetlen terrorista sem állította, hogy gonosz célokért harcol. A mai világban a terrorizmus éppen azért terjed, mert különböző csoportok, értékrendek, vallási felekezetek, államok úgy vélik, hogy van jó és van rossz terrorizmus. Pančić szóvá tette, hogy aki Gavrilo Principet terroristának nevezi, az terroristának kell, hogy nevezze azt is, aki a kizsákmányoltak, a megalázottak érdekében olt ki emberi életet, vagy ennek érdekében alkalmaz erőszakot. Ha ez így igaz, akkor fordítva is igaz. Ezen a ponton azonban a baloldali Nikolaidis és a liberális Pančić vitája akadémikus jellegű, mert Szerbiában nyoma sincs az osztályharcos szellemű terrornak, félelemkeltésnek, erőszaknak. Nincs nyoma sem az elméletben, sem a gyakorlatban. Nincs ilyen impulzus. A magát baloldalinak nevező a párt neoliberális gazdaságpolitikát folytat, minek következtében a baloldalon hatalmas űr tátong. A Liberális Demokrata Pártnak és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligának van ugyan némi baloldali színezete, de egyiknek sincs lényeges befolyása a „nagypolitikára”. Vadkapitalizmusunkban szóba sem kerül a kizsákmányolás baloldali kritikája. Legfeljebb néhány fiatalabb pártonkívüli értelmiségi vállalkozik erre. Szó sincs a radikális rendszerkritika jegyében terrorista akciókra buzdító szervezetről, vagy csoportosulásról. Az általam ismert „legradikálisabb lépés” az volt, hogy egy munkás levágta a saját ujját. Szociális jellegű terrorista erőszak nincs, viszont az elmúlt évtizedekben annál több nemzeti, vallási vagy patrióta szellemű erőszakcselekmény akadt. Ezt viszont nálunk nemigen nevezik terrorizmusnak. Gondoljunk csak az utóbbi két évtized eseményeire! Az, úgymond, baloldali belügyminiszter a hajsza ellen petíciót aláíró könyvtárigazgató leváltásával foglalatoskodik, de előtte és utána Belgrádban szétverték a városközpontot, Újvidéken pedig szinkronizált akció keretében autókat gyújtogattak, vagyis szervezett csoportok erőszakot alkalmaztak. Nem a prolik tették ezt! A rendőrök életveszélyes helyzetbe kerülnek, miközben a kormány egy camusi dilemma ellen folytat harcot. Európában az elmúlt évtizedekben nem akadt még belügyminiszter, akit a valóság ilyen csúfosan megcáfolt volna. Az illetékeseket jobban érdekli a fikció, ezért maradjunk a fikciónál. Albert Camus – bocsánat, hogy újra európai értékekre hivatkozom – a kizsákmányolás elleni terrorizmusról szóló Az igazak c. drámájában bemutatja a terroristák emberi vívódását, erkölcsi paradoxonját. A drámához a Nobel-díjas szerző kifejezetten politikai jellegű megjegyzést írt, amelyben elmondja, hogy valós eseményekről írva fel akarta idézni „ezeket a homályfedte nagy lelkes férfiakat és nőket, jogos lázadásukat és mondhatnám erőfeszítéseiket, hogy megbéküljenek az emberöléssel – és így fejezzem ki irántuk érzett hűségemet.” Hideg verejték veri ki a homlokomat. Mi történik azzal az igazgatóval, aki netán a Nemzeti Színház műsorára tűzi Camus drámáját és a műsorfüzetben közli a hozzá csatolt politikai megjegyzést is? A precedens már megszületett, tehát azonnal meneszteni kell. Így tehát Albert Camus indexre kerül, ha az igazgató nem akarja kitenni magát valamiféle hajszának. De nem csak Camus keveredik gyanúba, hanem a Biblia is! Az Ószövetségben olvasható, hogy Holofernesz Betilua kapuja előtt állt, készen arra, hogy elfoglalja. A szépséges Judit ekkor csellel élt, hogy megszabadítsa városát. Bekente magát drága kenettel, elrendezte fején a haját, föltette nyakláncait, az öröm ruhájába öltözött és elindult Holofernesz tábora felé. Az előőrsnek azt mondta, hogy tud egy titkos utról, amelyen Holofernesz emberáldozat nélkül behatolhat a városba. Holofernesznek megtetszett az asszony és magáévá akarta tenni. Nagy lakomát rendezett, sok bort fogyasztott, elkapta a mámor s megrészegedve hevert az ágyán. Judit fogta a férfi kardját, megragadta a haját, minden erővel lesújtott rá, és levágta a fejét. A levágott véres fejet szolgálólányának adtak, aki egy táskába tette s így tértek vissza Betiluába. Megmentette a várost! A Biblia szerint Judit ezek után nagy tisztességben élt élete végéig. Miközben a Bibliára gondolok, hirtelen megremeg a kezem, hiszen én is írtam egy drámát a terrorizmusról, méghozzá bibliai motívumok alapján, amit Milošević hatalma idején be is tiltottak Pristhinában, habár Judit gesztusa iránt sokkal ironikusabban viszonyultam, mint a Biblia. A történetem így szól: A nyolcvanas évek második felében a város alig várja, hogy Holofernesz leigázza, a város előkelősége titokban Holofernesszel tárgyal, s kérleli, hogy foglalja el a várost, ám Holofernesz harcolni akar, s azt követeli, hogy a város védekezzen. Egyedül Juditban él a szabadság szenvedélye, s ezért Holofernesz sátrába siet, elcsábítja és meggyilkolja a hadvezért, akiben csak annyi erő maradt, hogy feltegye a kérdést. Ugyan miért? Teljesen felesleges. Hadserege viszont felbomlik, a városi előkelőségek, akik előzőleg meg akartak hódolni, most tort ülnek, mondván, hogy ők győztek. Ők lettek a patrióták. Juditot börtönbe vetik, mint prostituáltat. Feltártam a terrorizmus teljes abszurditását, s azt, hogy még azt is kisajátítja a hatalom. Az a típusú terrorista, akiről Camus írt, akiről az orosz világmegváltók álmodoztak, aki a szájában késsel, övében bombával, a zakója alatt lőfegyverrel rohangál, a múlté. Akad egy-egy a szakadék szélére taszított polgár, aki végső kétségbeesésében szánja el magát irracionális ge
sztusokra, de ő szánalmat ébreszt, nem tömegfélelmet. Szerencsére, megadja magát. Nem profi, hanem amatőr, akit kellő odafigyeléssel kell megakadályozni. Nagyobb veszélyt jelent a lelkileg megzavarodott ember, akinek a tette szörnyű következménnyel járnak, de semmi köze a politikához. Az informatikus társadalmakban a „nagy” nemzeti, patrióta, vallási, eszmék burkában jelentkező terrorizmus hajszával kezdődő médiatámogatással, hatásos marketinggel, az állami erőszakszervezetek szegmenseinek, hathatós politikai befolyással rendelkező lobbik támogatását élvezi, és jelentős tőke áll mögötte. A drámámban éppen a hagyományos terrorizmus alkonyáról írtam még a nyolcvanas évek közepén. Azóta kiderült, hogy – sajnos! – beléptünk az emberiséget fenyegető modern terrorizmus korszakába, s látjuk a különböző értékelvű, főleg vallási és nemzeti előjelű, avagy a patrióta terrorizmus burjánzását, illetve a tőke egyre láthatatlanabbá váló terrorizmusát. Kiderült, hogy az „osztályharcos terrorista”, akikről Camus írt, s amelyre Nikolaidis utalt, eltűnt a színről. Ennek örülnék is, ha helyébe nem tört volna be hatványozott erővel a vallási, a nemzeti előjelű, a „patrióta, terrorizmus” vagy pedig a tőkeérdekek terrorizmusa. A munkavállaló, avagy a munkanélküli osztály terrorizmusáról azonban nem olvashatunk, a vadkapitalizmus sanyargatottai, kisemmizettei, csak élni akarnak, vagy ha már nem bírják tovább, akkor öngyilkosok lesznek. Ebben a helyzetben kényelmes dolog a fiktív „szociális terrorizmusra” mutogatni, hogy ezzel is eltussolják a megtörtént politikai terrorizmus politikai, pénzügyi hátterének feltárását.
Családi Kör, 2012. február 2.