A debreceni ünnepi könyvhét megnyitó beszéde – Elhangzott 2026. június 11-.én
Az irodalom a posztigazság korában elvesztette hitelességének legfontosabb kompaszát. Nincs többé mire hivatkozni. Nincs többé miben reménykedni. A valóság elrejtőzött. Eltűnt. A hatalom, a médiumok segédletével sorozetban gyártotta az új valóságokat, amelyeket az egyik napról a másikra cserégetett. Pontosan úgy, ahogy neki megfelelt. A sértődött író a szériában gyártott valóság dzsungelébe biztos támasz nélkül csak a saját tarka és színes buborékjában érezhette magát szabadnak.
A debreceni ünnepi könyvhát megnyitóbeszéde – 2026. jA felszabaduló, megújhodó Debrecenbe való indulásom előtti hetekben eszembe jutottak a háborús szerbiai kilencvenes évek, amikor azzal az érzéssel indultam Magyarországra, hogy végre szabadabban lélegezhetek. A mostani debreceni utam előtt ugyanez az érzés kerített hatalmába. A két időszak gyötrelmes évtizedei alatt tanultam az életben és a – könyvekből. Az életben fájóan, a könyvekből sokkal fortélyosabban tanultam a túlélést, hogy elszámolhassak magammal, beszámolhassak a történeteinkről és a koromról. Megtanultam, hogy a könyveket nem puszta széplelkű szórakozás és a szokásos esztétikai élvezetek miatt olvastam, hanem az életben való eligazodás végett. Tovatűnt az ártatlan ifjúkori irodalmi álmodozások kora és bízom benne, hogy napjainkban a könyv újra veszélyes tárgy lesz.
A történelem folyamán a diktátorok tisztában voltak a könyvek veszélyével, ezért tiltották őket. Egyszer durva cenzúrával, máskor csalafinta, a szabadság látszatát mímelő eszközökkel. A régimódi diktátorok kora azonban lassan a múlté, Európában már az is. Nem visznek bennünket kínpadra, legfeljebb elegánsan a peremre szorítanak. Felbukkantak az új uralkodók, akik elvárják, hogy önkéntes szolgák legyünk, ennek érdekében új úgynevezett demokratikus módszeretekkel idomítanak bennünket. Arról győzögetnek, hogy a modern demokráciában az értelmiségiek s velük együtt a könyvek feleslegesek. A jobbik esetben szellemi luxuscikkeknek nevezhetők. Vagy a rendszer ikebanái. Vagy könnyelműen tévelygő gyermekei, akiket a nemzetállam végül karjába fogad. A kultúra elárvult, többé nincs tekintélye, a hatalom rokonszenvvel figyeli, amint az írók felelősségtudat nélkül élvezik a hiábavalóságot. Sajnos gyakran sikerrel meggyőztek bennünket arról, hogy önszántunkból vállaljuk a következmény nélküli szabadságot. Beköszöntött az értelmiségi kishitűség kora, amelyben a művész, az író a túlélés reményében saját buborékjába menekül. Igaz, ebben a szellemi világban születtek az üvegházakban tenyésztett csodálatos, egzotikus szépségű virágokra emlékeztető remekművek. Mindeközben mintha elfelejtődött volna Mallarmé profetikus kijelentése: „Nem ismerek más bombát, csak a könyvet.”
Helyzetünket legpontosabban talán Albert Camus egyik gondolata írja le, mely szerint a történelem cirkuszában mindig is volt az örök érvényű emberi érték vigaszából táplálkozó vértanú és a véres történelmi eleségből táplálkozó oroszlán. A nagy francia író emlékeztetett arra, hogy sok alkotó gyakran visszasírja a régi kényelmes állapotot, amelyben az író a maga kedvére dalolgatott, jobbik esetben a biztonságos lelátóról bátorította a vértanút s bízott benne, hogy ezzel eltereli az oroszlán figyelmét. A rövid 20. században azonban kiderült ennek a nosztalgiának a hiábavalósága, az író a porondra kényszerült, ahol szemben találta magát a véres történelmi eleséggel táplálkozó oroszlánnal. Többé nem lehet sem bölcs ítélőbíró, sem heroikus vértanú, sokkal inkább a történelem ördögével találkozó elbizonytalanodott alkotó. A lelátó közönsége, az olvasó értette és biztatta az írót, aki a 20. században még számított a közösség, az olvasók támogatására a véres és falánk történelemmel való tanúságtétel közben. A figyelem feléje fordult. A könyvnek volt befolyása az emberi sorsokra. Camus korszaka azonban lassan, szinte észrevétlenül eltünedezett.
A század végén a lelátó kezdett kiüresedni, megfogyatkoztak az olvasók, úgyhogy a 21. században majdnem kiüresedett. A kultúra elárvult, az irodalom elvesztette társadalmi súlyát. Úgy tűnt, hogy a modern digitális korszak száműzte a kultúrát, a hírözön megsemmisítette a múltat, megalapozta az emlékezet elleni terrort. A porondra kényszerült író hiába kereste a bátorítást a lelátóról, legfeljebb a kiüresedő lelátó egyik vagy másik szegletében fedezte fel a könyvet szorongatók kis csoportjait, amelyek tétovan szemlélték a porondot, ahol semmi sem történt. Elbizonytalanodott az olvasó és az író is, aki abban sem volt biztos, hogy hús-vér emberek tartózkodnak a lelátón, vagy csak árnyképek, hiszen egyre nehezebb volt különbséget tenni a valóságos és a valóság hamis árnyképe között. Az irodalom a posztigazság korában elvesztette hitelességének legfontosabb kompaszát. Nincs többé mire hivatkozni. Nincs többé miben reménykedni. A valóság elrejtőzött. Eltűnt. A hatalom, a médiumok segédletével sorozetban gyártotta az új valóságokat, amelyeket az egyik napról a másikra cserégetett. Pontosan úgy, ahogy neki megfelelt. A sértődött író a szériában gyártott valóság dzsungelébe biztos támasz nélkül csak a saját tarka és színes buborékjában érezhette magát szabadnak. Azt gondolhatta, hogy az uralkodó koreszmék elárulták őt. Az olvasók pedig reményvesztetten arra a következtetésre jutottak, hogy az irodalom elárulta őket.
Az író továbbra is a porondon maradt, mert nem kívánt áruló írástudó lenni. Keserű iróniával figyelte a buborékból a véres történelmi eledelből táplálkozó oroszlánt, ám a küzdelem elmaradt, a lelátó mindinkább elnéptelenedett, a porondon feszült csend uralkodott. Akkor sem árulta el a hivatását, hű maradt önmagához. A történelem cirkuszában nem lehetett vértanú – azokra manapság egyébként sincs szükség – az öröklét vigaszával sem igazolta magát, hiszen korunk gyorsan felejt. A hallhatatlanság eszméje marketing komédia lett, az „örök emberiben” való hit pedig dajkamesére hasonlított.
Az idők azonban egyre veszélyesebbek és kiszámíthatatlanabbak lettek. Immár az „örök konformizmus” is bizonytalan talajra építkezett, egyik napról a másikra konformista ellenforradalom lett belőle. A buborék csillogó monotóniája, szépsége fesledezni kezdett. Az elefántcsonttorony romokban hevert. Többé nem érdemes örök időkre szóló hallhatatlan remekműveket írni, mert eddig is túl sok remekmű született, amelyeket túl gyorsan elfelejtünk. Az örök emberi értékek feltárásához vezető úton a remekművek tömkelege tornyosul. Az új idők könnyű prédája lett az örök emberiről szóló remekmű. Századunk nem csak a félelem és az abszolút bizonytalanság százada lett, hanem a felejtés monstruma is elhatalasadott. Nincs más választásunk, minthogy lemondjunk az örök emberi ámításáról és az elrejtett, eltüntetett jelen nyomába eredjünk. Nemzedékek egész sorának újra birtokba kell venni a valóságot, amelyet elraboltak tőlük. Nem lehetünk többé a demokrácia szkeptikus udvari bohócai. Tudomásul veszük, hogy Mallarmé szellemi bombáinak, a könyveknek mégiscsak van robbantó erejük. Itt és most. Ne legyünk kishitű értelmiségiek, bízzunk azokban a könyvekben, amelyek először felrobbantják az íróra kényszerített buborékot, majd fokozatosan visszaterelik az olvasókat a lelátóra. Tanúi vagyunk annak, hogy az értelmiségi úja vissza kívánja hódítani elvesztett pozícióját, amelyről sokszor önként mondott le, mert naivul elfogadta az uralkodó osztályok által rá oktrojált koreszméket. Saját buborékjainkból kitörve az elvesztett, elsikkasztott, elrabolt valóság nyomába eredve, sejtjük, hogy az mindennél fantasztikusabb. A buborékban azzal vigasztaltuk, igazoltuk magunkat, hogy gyöngéd humanista eszmék nevében mégis az elnyomottak oldalán állunk, de a buborékból kitörve, a demokrata mámorból felriadva szembesültünk nem csak az elnyomottakkal, hanem az elnyomókkal is. Az elnyomó eszmékkel, az elnyomó rendszerekkel. Egyre hangosabban lázadnak a könyvek. Egyre nagyobb számban látnak napvilágot olyan művek, amelyeket Franz Kafka ajánlott. „Azt hiszem – írta egyik levelében a nagy német író -, csak olyan könyveket szabad olvasnunk, amelyek mardosnak és furdalnak. Ha az olvasott könyv, nem sóz egy jót a fejünkre, ébredjünk, minek azt akkor egyáltalán kézbe venni? Hogy boldoggá tegyen bennünket, mint írod? Istenem, boldogok akkor is lehetünk, ha nem volnának könyveink, és olyan könyveket, amelyek ekképp boldogítanak magunknak is írhatnánk. Szükségünk azonban olyan könyvekre van, amelyek úgy hatnak ránk, mint egy szerencsétlenség, ami nagyon fáj, mint valakinek a halála, akit jobban szerettünk önmagunknál, vagy mintha kiűznének minket minden embertől távol a vadonba, mint egy öngyilkosság olyan legyen a könyv, fejsze, a bennünk befagyott tenger jegéhez.”
Azzal a tudattal és reménnyel nyitom meg a 97.debreceni ünnepi könyvhetet, hogy beköszöntött a könyvek lázadásának ideje. Lázadni fognak, akaratunk ellenére is. Legyenek olyanok, mint a kafkai fejsze.