Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. augusztus 16., vasárnap (…) Svetlana Aleksijevics belorusz Nobel-díjas író kijelentette, Lukasenkának távoznia kell, hogy elkerüljék a véres polgárháborút. „Senki nem akar vért. Csak te akarod a hatalmat. És a hatalomvágyad az, ami vért követel”, írja. Nem tudom, hogy végül, hogy végződik ez a történet. Elismerem, nem számítottam arra, hogy Fehéroroszországban ilyen kemény lázadás tör ki. Ilyenkor kétségbeesetten gondolok arra, hogy milyen szerények az ismereteim. A magyar kormány bizonytalankodik. A szerb kormány hallgat. A Lukasenka nevű diktátor feltűnt már az egyik regényemben, az Exterritóriumban. A NATO-légitámadás idején Szerbiába utazott, hogy személyes támogatásáról biztosítsa Slobodan Miloševićet.
A belorusz eseményekben van valami fantasztikus és szűrreális. Lehet, hogy képtelen vagyok felismerni jelentőségét, mert valamelyest saját előítéleteim foglya is vagyok. Huszanhat éven át a fehéroroszok hallgattak, tűrték a megaláztatást, amikor az egész Kelet-Európa lázadozott, háborgott vagy forrongott. Lukasenka magabiztos diktátor volt. Ám amikor a polgárok többségének beleegyezésével a térség kezd betántorogni az autokrata rendszerbe, Minszkben egyszerre hatalmas demokratikus tömegmozgalom tört ki, amelynek van egy roppant érdekes vonatkozása. A közép-kelet-európai bársonyos forradalmak demokráciát követeltek, de ugyanakkor erős nemzeti és oroszellenes színezetük is volt. Minszkben nem hallható az oroszellenesség, e tekintetben a belorusz események valóban kivételt képviselnek.