Naplójegyzetek, fragmentumok
2022, december 12., hétfő
(…)
90 éves korában Belgrádban elhunyt Latinka Perović történész asszony. 1968-72 között a Szerb Kommunista Szövetség titkára volt. A Szerb Kommunista Szövetség akkori elnöke a „francia diák”, a németek ellen harcoló partizán és forradalmár, Marko Nikezić, aki ellen a németekkel kollaboráló Nedić elfogató parancsot adott ki mivel ”veszélyes kommunistának” tartotta. Jugoszláviára stabilitása érdekében mindketten a szerb nacionalizmust tartották a legveszélyesebbnek s amennyire csak lehetett, féken tarották. Latinka Perović idejében figyelmeztetett arra, hogy az ellenzéki szerb értelmiségiek egy része antikommunista állarcot viselő nacionalista. 1972-ban Tito a liberalizmus vádjával eltávolította a hatalomból Nikezićet és Latinka Perovićot. Szerbiai hatalmqs liberalizmus elleni kampány kezdődött. Beköszöntött asz „önkritika korszaka” (a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényében írtam arról, hogy még a fiákerosok között is tisztogattak). Moszkvában jól érzékelték a nyugati veszélyt: Savka Dapčević Kučar emlékirataiban olvasható, hogy az orosz titkosszolgálat Mika Tripalot, Savka Dabčević Kučart, Marko Nikezićet és Latinka Perovićot tartotta a nyugati orientáció veszélyes képviselőinek. Nikezić és Latinka Perović túl korán jelentkeztek és Brezsnyevvel találták magukat szemben. Leváltásuk után kezdődött Jugoszlávia széthullása, de ez csak „titkos előkészület” volt, a hatalomba kerülő nacionalista tábor Tito halálára várt. Koča Popović, a szürrealista elméletíró, a spanyol harcos, a szkeptikus kommunista Nikezić és Latinka Perović leváltását puccsnak nevezte, ezért önként távozott a köztársasági elnökhelyettesi posztjáról. Tito hüledezve rákérdezett: mivel szándékozol ezután foglalkozni Popović elvtárs; Azt válaszolta, hogy teniszezni fog. És teniszezett. Popović is, Nikezić. Latinka is, is méltósággal viselték leváltásukat, a nacionalista orgia kezdetén nem váltak divatos antititoistáva. Nem sorakoztak fel azon értelmiségiek közé, aki ódákat írtak Titról, hogy aztán gyalázzák, és a szerb nemzet megrontójának nevezzék. Nem neveztčk JUgoszlćvićt Szerbia temetőjének. Marko Nikezić 1991-ben elhalálozott, legendás partizánparancsnok Koča pedig egy évvel később 1992-ban távozott az élők sorából. Életük végén láthatták azt, aminek a bejövetelét megjósolták. Latinka Perović túlélte őket és felbecsülhetetlen életművet hagyott maga után. Megírta a szerb eszmetörténetet, kimerítően foglalkozott az orosz messianizmus manapság különösképpen érzékelhető a szerb eszmevilágra tett hatásával. Pontos látlelete irt Jugoszlávia széthullásáról. Remélem, hogy legalább néhány évtized múlva erre az országra jobb jövő vár, és Latinka eszméi bekerülnek a szerbiai iskolai tankönyvekbe. Életében durva gyalázkodás fogadta, ő azonban méltósággal tűrte, egyetlen gyalázkodó mondatot sem írt le ellenfeleiről. Türelmes és következetes nonkonformistának nevezném. Ilyen gondolatot fogalmazott meg azon a napon, 2012. június 21-én, amikor kiszolgáltatták Miloševićet a hágai bíróságnak. Anikó és én Latinkával utaztunk Belgrádból Újvidékre, amikor az autóban hallottuk a hírt. Most kezdődik a neheze, mondta és mélyet sóhajtott. Röviddel utána meggyilkolták Zoran Đinđićet Milošević legfőbb ellenfelét. Utána kezdődött Szerbia helyben toporgó korszaka, majd 2010 után a hanyatlás periódusa kopogtatott. Ma már az ország lakosságának 54 százaléka EU-ellenes. Putyin a legnépszerűbb politikus, komoly nyugati politikus legfeljebb a lista legaljára kerülhet. Milošević egykori tisztelői és hívei visszatértek a hatalomba. Bevallom az igazat: demokratikus úton, szabad választásokon tértek vissza. A nemzet akarata teljesült. Mindezt nehéz értelmezni, Latinka Perović tanulmányai azonban feltárják a „titkot”: a Vučić féle politika mélyen be van ágyazva Szerbia történetébe. Tíz évvel ezelőtt, 2012-ban Szabadkán Latinka Perović kezéből vettem át a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemért a Radivoj Konstantinović dijat. Méltatta a regényt, majd kitért az utána megjelent könyvemre, az Újvidéki naplóra. Újvidék szellemi és kulturális hanyatlásának története ez, állípitotta meg. A díjról a vajdmagyar sajtó nem számolt be, hiszen az országos sajtó éppen abban az időben heves Konstantinović ellenes kampányt folytatott. Aztán találkoztunk néhányszor Belgrádban, ahol Kontaminációs Központban új könyvét mutattam beí. A két Szerbiáról szóló Domináns és a nem kívánt elit című könyve életművének summája is. Az egyik Szerbia reprezentatív képviselője Dobrica Ćosić, a másiké Koča Popović, Milovan Đilas, Bogdan Bogdanović, Marko Nikezić, Zoran Đinđic, Radomir Konstantinović és még néhány jeles értelmiségi. Utána néhányszor futólag találkoztunk, már a kilencvenedik életéve felé tartott, de ha beszélgettem vele, nem gondoltam az öregségre és a halálra. Munkával harcolt a halál ellen. Meglepődve olvastam, hogy a Covid-járvány idején is aktív maradt, fellépett és utazgatott, fáradhatatlan volt, és megingathatatlan. Hiszem, hogy halála előtt is mondott néhány szelíd és lényegbevágó mondatot. Szeretném tudni, hogy mit, ezért előveszem a dedikált könyveit és olvasgatom őket.