Langyos sznobizmus

2014. február

A Balkáni utcában

Vegyes érzelemmel baktatok a belgrádi Balkáni utcán. 1957-ben gimnazistaként jártam először ebben az utcában. A Borba napilap klubjába tartottam, hogy az új színházban, az Atelje 212-ben megtekintsem Beckett Godot-ra várva című darabját. Ott mutatták be elsőnek Kelet-Európában az eretneki művet. Barátommal korábban érkeztünk, hogy gyakoroljuk a járást az akkori Borba épületétől a pályaudvarig, nehogy visszafelé menet eltévedjünk a belgrádi éjszakában. Sikerült. Aztán sokáig nem láttam az utcát, amelynek az élménye szorosan kötődött az említett előadáshoz. Később, a hatvanas években már gyakran látogattam Belgrádba. 1968-ban a Balkáni utcán ballagtam az egyetemi tüntetések színhelyére, s szembesültem a teljes harci készültségben levő rendőrséggel. A látvány hatására írtam az Új Symposionban, hogy a baloldal szklerózisban szenved. Majd a nyolcvanas években a Politika színikritikusaként egy-egy színházi előadásra igyekezve szintén ezen az utcán bandukoltam. A hetvenes és a nyolcvanas években pezsgő szellemi élet volt Belgrádban, ahol találkozott a kelet-közép-európai ellenzéki értelmiség, amelynek tagjai rendszeresen megfordultak itt. Az Atelje 212 Havel-drámát játszott, miközben a szerző valamelyik csehszlovákiai börtönben raboskodott.  Pesti barátaim is szívesen utaztak Belgrádba, Mészöly Miklós éppen a Balkáni utca egyik kisvendéglőjében szerette elfogyasztani a bablevest – füstölt csülökkel. Petri György pedig Danilo Kišre várva a Moszkva szálloda kerthelyiségében iszogatta a slyivovicát. Aztán a kilencvenes években hirtelen minden megváltozott, a Knez Mihajlo utcában csetnik subarát árultak és csetnik-dalokat énekeltek. A város egyszeriben idegen lett számomra. De nem csak számomra, hanem sok belgrádi barátom számára is. Ez már nem a régi Belgrád, sóhajtott fel Vladimir Stamenković, egyetemi tanár és színházi kritikus, amikor a kérésére megjelentem Belgrádban, hogy szerepeljek a neki szentelt tévéműsorban. Ekkoriban ritkán tűntem fel Belgrádban, így például megjelentem az ellenzéki Belgrádi Kör rendezvényein, ahol előadást is tartottam. Nem érdekelt többé a Balkáni utca és a város, csak néhány barát. 2000 után viszontláttam a Balkáni utcát, s megint kezdtem barátkozni a várossal. Még elevenek bennem a kilencvenes évek, de érzem, hogy újra felpezsdül a belgrádi szellemi élet: főleg a fiatalok keresik az új utakat. Azon töprengek, hogy helyrehozzák-e apáik hibáit.

Búcsú

Tart az exodus. Régi barátom, Zavarkó Ferenc fiától búcsúzom. Vasárnap utazik Burgenlandba, ahol egy magyar gazdánál talált munkalehetőségre. A bér nem túlságosan magas, de egy év alatt megtanul németül, aztán költözik tovább. Oda, ahol jobban megfizetik, hiszen maradó szüleit is támogatni kívánja. Szaporodnak az efféle történek. Átmenetileg Burgenland nem is rossz hely, mondja, közel van, s idős szüleit gyakrabban látogathatja meg. Úgy igaz, mondom neki, akár a választásokra is hazajöhet. Csak legyint. Rám itt már nincs szükség, mondja és kezet szorítunk.

A győztesek tarsolya

Az utóbbi hetekben a pártaktivisták egyre gyakrabban csengetnek panellakásom ajtaján. A legjobb, ha nem nyitok ajtót, gondolom. Újságot is alig veszek, csak azokat vásárolom meg néha-néha, amelyeknek van művelődési rovata. Az újságok szerint sorsdöntő választásokra készülődik az ország, lehet, hogy így van, de nem tudom pontosan, hogy mi fog eldőlni. Eddig soha sem lehetett tudni, hogy mit rejteget tarsolyában a győztes. A győzelem csak eszköz, a cél ismeretlen. Érdekes, hogy a tökéletes tanácstalanságban miként pislákol a remény.

A túlélés haszna

N. Éva. Befejezte a közgazdaságit, s az a vágya, hogy egy óceánjáró hajón pincérnő legyen. Pár évig dolgozik, s vehet magának egy garzonlakást. A szocializmust senki sem akarja építeni, a kapitalizmus nem hagyja, hogy építsék, tehát a fiatalok nem vezetik félre magukat nagy tervekkel, csak túl akarják élni ezeket az éveket. Ezt nevezem túlélés keserű hasznának.

Malraux

Malraux-t olvasom. Az idők baljósak,  André Malraux regényei egyre aktuálisabbak.

Kritikák

Két emlékezetes kritika a Neoplantáról. Az egyik Ana Tasićé a Politikában, a másik Zlatko Pakovicé a Danasban. Ana Tasić 1978-ban született, Paković pedig 1968-ban. Új kritikus nemzedéket nem terheli az „árvalányhajas, avagy a szakállas modernizmus”.  Nem imitálják a kánonokat, hanem a 21. században gondolkodnak – a múltról.

Platón és a regény

Peter Sloterdijk Nietzsche-tanulmányában az akadémikus filozófia haláláról és a „gondolkodás művészettörténetéről” írt. Nietzsche szerint Platón teremtette a regény mintaképét. Ezt a képletet ismerem fel Musil, Camus, Márai vagy Thomas Bernhard prózájában. Moralizálnak? Igen, akárcsak Platón. Ezt utasítja el a hagyományos próza, amely alatt nem Stendhal, Dosztojevszkij, Camus, Musil regényei értendők, hiszen az ő műveik bravúrosan példázzák a „gondolkodás művészettörténetét”, hanem azok a művek, amelyeket tegnap még modernnek neveztük. Amint a modern próza kanonizálódott, abban a pillanatban, hagyománnyá merevedetett. Az éjszaka Kosztolányi Édes Annáját olvastam. Semmiben sem hasonlít a mai „szövegekre”, mert furcsa módon megfordult a kocka. Kosztolányi lesz modern, a poszt-Kosztolányi szövegek pedig hagyományosak. Elvesztettük időérzékünket, ami megbosszulja magát.

Reformok, ah!

Kelet-Közép-Európában még mindig hisztérikusan reng a posztszocialista talaj. A tomboló vadkapitalizmusokban senki sem akar forradalmat, minden újonnan megválasztott kormány kizárólag reformot hirdet.  Annyi a reformista, mint az égen a csillag. A politikusok reformot hirdetnek, de egyhelyben toporognak, vagy pedig a múltban keresik az eszményi narratívát. Ezt nevezem a permanens pszeudoreform korának. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha a reforminfláció idején az egyik választási ciklusban felülkerekedne valamiféle konzervatív, de nem populista elit, amely nem ígér gyökeres változást, hanem gondosan mérlegelve valamit kijavít. Megpihennénk egy kicsit, és észre sem vennénk, hogy legalább fél lépést mégis tettünk előre.

Jogászi furfangok

A hágai Nemzetközi Bíróságon népirtás miatt Horvátország perli Szerbiát. Szerbia szintén népirtás miatt perli Horvátországot. Nem tartom magam illetékesnek abban, hogy ítélkezzek, ez a hágai bíróság feladata, egy dolog azonban bosszant, mégpedig az a vidéki jogászi logika, mely szerint itt is voltak, ott is voltak háborús bűnök, minden rendben van tehát. Mossuk kezeinket! Vukovárra és Dubrovnikra gondolok. Vajon ez esetben beszélhetünk-e csupán egyéni felelősségről?  Vajon tényleg szó sem lehet többről? Annál is inkább, mivel a háborút demokratikusan megválasztott politikusok vezényelték le.

Brechtről – Brecht szellemében

Az éjszaka Brechtet olvasom. Színháza nem a széplelkeknek és a kékharisnyáknak való. Egy-egy Brecht-szöveg előadása vagy óriási provokáció vagy pedig színlelés és porhintés. Langyos sznobizmus.

Mi lesz a választások után?

Bevásárlásra indulok, az utcán az aktivisták választási szórólapokat osztogatnak. A politikusok jobb életet ígérnek. Igaz, kissé szemérmesen, mert hozzáteszik, hogy nem rögtön. Majd akkor, ha megválasztottuk őket. Betérek az üzletbe, az árak kúsznak felfelé. Még a választások idején is. Mi lesz itt március után?

Magyarok

Figyelem a vadkapitalista gépezet fogaskerekei között tengődő kisebbségi politikusokat. Magyarok, magyarok, mondogatják. Azt hiszem, mégsem vagyunk egyformák. Nem a jó és a rossz magyarokról kéne beszélni, hanem egyrészt a megtollasodott magyarokról, másrészt a nincstelen, munkanélküli magyarokról. A mélyszegénységről. Ezzel kellene kezdeni a szónoklatokat.

Az egypárti és a többpárti pluralizmusról

Boris Budent, a fiatal horvát szociológust és közírót arról faggatták (tacno.net), hogy volt-e pluralizmus a szocialista egypártrendszerben. A válasz nem maradt el. Volt! Több mint a mai egypártrendszerben. Az a mi többpártrendszerünk azt örökölte a szocializmustól, ami a legrosszabb volt benne. A szolgalelkűséget és a tekintélyelvűséget.

Családi Kör, 2014. március 4

Végel László