Küzdelem az identitással

2016. április

Egy feleslegessé vált város fölösleges polgára

Megjött a várva várt szép idő. Megnyitották kerthelyiségeiket az újvidéki kávézók. A belváros sétáló utcájában pezseg az élet. Ilyenkor szeretném szeretni Újvidéket, ámde aligha sikerül. Barátaim némelyike a temetőben nyugszik, a másik hányada eltávozott Újvidékről, többségük pedig diszkréten lapít, azaz hozzásimul a hatalomhoz. Valamit végérvényesen elvesztettem, talán a reményt netán más hasonló képtelenséget. Ahogy szelídül az indulatom, úgy lankad az empátiám. Tapasztalatból tudom, hogy a barátság illékony dolog. Nemes gesztus leginkább azok részéről érkezik, akiktől ilyet a legkevésbé remélek. Anikót végtelenül bántja, hogy tegnapi barátaim, akikben valamelyest megbíztam, sorra árulnak el. Én nem lepődőm meg, alkati kérdésnek tartom, sztoikusan tudomásul veszem, hogy az erkölcsi norma képlékeny. Hol van tartás, hol nincs, leginkább valamilyen érdek miatt átalakul. Évtizedek tapasztalatai alapján tudom: amint valaki a közelemből el-elmaradozik, rövid időn belül a médiákon keresztül látom viszont, valamilyen tisztséget osztanak ki neki. Ez történt a nemzedékem tagjaival 1971 után! Kénytelen vagyok igazat adni Aleksandar Tišmának, aki a kilencvenes évek elején a berlini Kempinski szálló teraszán elpanaszolta Kertész Imrének, hogy a tengerpartról visszatérve Újvidékre, kínlódik. Nyomasztja a pannon sivárság érzete, mert nemcsak a táj, hanem Pannónia lelke is szürke. Tišma sokat gyötrődött Újvidék lelkületével, mert jól ismerte a vákuumot, amelyet jómagam is napról-napra megtapasztalok. Mindketten némileg mazochisták voltunk, hisz a szemünk előtt vesztette el több száz éves identitását a város. Megéltük hogyan váltogatják értékrendjüket az emberek. Pontosan úgy, ahogyan Újvidék utcatábláit cserélgetik. Kész csoda, hogy Újvidék még a szocialista rendszerben is valamelyest megőrizte közép-európai hangulatát. A rendszerváltás után felesleges város lett. Ennek a hajdan oly ígéretes városnak vagyok az egyik reményvesztett polgára. Nem kétséges, Újvidék Jugoszlávia szétesésének a legnagyobb vesztese, ugyanis odaveszett a súlypontja, miáltal egyensúlya sincs. Régi identitását elvesztette, újra nem lelt.

Precedens?

A hágai Nemzetközi Törvényszék döntése nem marad visszhang nélkül az európai közéletben. Vojislav Šešelj személye ez esetben nem fontos, sokkal inkább gondba ejtő az európai értékrend módosulása. Alattomosan besettenkedett a joggyakorlatba, ami kiábrándító. Ez a döntés igazolja, hogy a korszellem hatása alól a bírák sem vonhatják ki magukat. Kevés vigasz, hogy nem volt egységes a bírói testület. Végtére is csak egy, az olasz ítélőbíró nem értett egyet a döntéssel. A hágai ítélet összhangban van a szélsőjobbra imbolygó európai áramlatokkal. Hogy mit jelent ez? Az elkövetkezőkben bármelyik nemzet politikusa követelheti a határok kiigazítását. Csupán annyi a teendő, mind dörgedelmesebben hangoztatni, hogy igazságos harcot vív. Amennyiben nem ragad fegyvert, illetve személyesen nem vesz részt a harcokban, pontosabban, ha ez nem bizonyítható rá, akkor nem vonható felelősségre. Ma még mindez nehezen elképzelhető, ellenben ki tudja, mit hoz a jövő, lehet, hogy holnapra lehetségessé válik. Minden elképzelhető, hiszen a gyűlöletbeszéd sem számít többé bűncselekménynek. A politikai korrektség „elmebajos hisztéria”,  hirdeti kisebbségi pártlapunk megbecsült írója. Ne adj isten, hogy ezt komolyan vegye a szerbiai szélsőjobb. Volt belőle a kilencvenes években éppen elég.

Szíjjártó Péter tanácsai

A szerbiai újságok öles betűkkel hirdetik Szíjjártó Péter elhíresült mondatát. Ha Szerbiában élő magyar lennék, akkor a Vajdasági Magyar  Szövetségre szavaznék, de ha szerb lennék, akkor voksomat a Szerb Haladó Pártra adnám, mondta szerbül Magyarország külgazdasági- és külügyminisztere a Szerb Haladó Párt pancsovai kampánygyűlésén.

Küzdelem az identitással

Az újvidéki rakparton veszteglő Zeppelin hajón Kertész Imrére emlékezünk. Tavaly kellemes hangulatú irodalmi estem volt itt. Nagyon meghitt, szép környezet. Igényes közönség jár a hajón szervezett eseményekre. Arra számítok, hogy ezúttal is szépszámú lesz az érdeklődés. Készülök az előadásra. Okvetlenül szólnom kell Kertész Holocaust élményéről, zsidóságáról, kisebbségélményéről, amely sokkal bonyolultabb, mint ahogy azt a kritika észleli. 2002-ben amikor megkapta a Nobel díjat, azt nyilatkoztam a Népszabadságnak, hogy a világkisebbség íróját jutalmazták. Világkisebbség! Érdekes, hogy későbbi naplójában felbukkan ez a fogalom. A zsidó kisebbséghez sorolta magát, de hozzátette: „történetesen zsidónak vagy zsidóságnak neveznek, de ennek semmi köze sincs az én zsidóságomhoz, az én saját, a zsidósággal kapcsolatos – a hozzá fűződő vagy a tőle elválasztó – személyes tudatomhoz; és végül semmi köze magához a valóságos zsidósághoz, ha egyáltalában létezik ilyen”(1991.április 1.) Az identitással való küzdelem Kertész állandó motívuma, úgy vélem, hogy ez a vívódás, a jövőben egyre inkább ránk nehezül, annak ellenére, hogy egy-két évtizeddel ezelőtt úgy tűnt lekerült a napirendről. Visszatért – drámai módon. A magyar irodalomban, az „egynemzetű oázisban” ez értelmezhetetlen, bekerül a „kisebbségi ládikóba”. Ebben a vonatkozásban a kisebbségi irodalmak közelebb vannak az európai szellemi áramlatokhoz, mint az anyaországi. Kertész ezzel kapcsolatos konklúziója: „Ami irodalmi hovatartozásomat illeti, le kell szögezni néhány tényt, hogy tévedésben ne éljek. A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartoztam oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában, majd az utódállamokban, főként német nyelvterületen, de soha sem a nemzeti környezet nyelvén íródott, és soha sem volt része a nemzeti irodalomnak”. Az éles fogalmazás valószínűleg azért született meg, mert az anyaországi kánonok szerint Kertészt nagyon nehéz bárhova is besorolni. Amint túllátunk a magyar irodalmi kánonokon, akkor Kertész Imrét nyugodt lelkiismerettel nevezhetjük bonyolult identitású magyar írónak.

Mementó

Tizenöt évvel ezelőtt, másfél évvel a Nobel díj előtt, 2001 április 7-én Kertész Imre a következőket jegyezte le a naplójába: „Nem tudom megóvni Istentől nyert magányomat.” Egy héttel a halálhír után arra gondolok, hogy Kertész elment, most örökre távozott. Hazatalált a magányban.

Újvidéki meeting  Nike tornacipővel

A gyógyszertárakat járom, néhány orvosság hiánycikknek számít. Hosszú sorban érkeznek az autóbuszok Újvidékre. Nincs parkolóhely, ezért a zöld területen parkolnak.  Sokan szendvicseket majszolnak. Talán focimeccs lesz, gondolom. Az egyik sarkon egy csoport férfi, nő és gyermek. Megszólítanak, azt kérdezik tőlem, hogy tudom-e hogy hol lesz a meeting. Nike tornacipőket vásároltak, s lemaradtak a csoporttól. Nem idevalók, čačakiak. Nem tudok semmiféle meetingről, válaszolok. Mogorván mustrálnak. A joghurt forradalom előtti időszak jutotteszembe. Akkor is molinóval érkeztek, amelyen ezt írta: „Mi, čačakiak veletek vagyunk.”  No, gondolom, újra kezdődik. Az esti híradó arról számol be, hogy a Szerb Haladó Párt választási meetingjét tartották meg Újvidéken. Arra gondolok, hogy hány szegénysorsú újvidéki szülő álmodik arról, hogy Nike tornacipőt vásároljon gyermekének, miközben másokat különjárattal Hozzák Újvidékre, hogy ekkora fényűzésre adják a fejüket.

Utazás az anyanyelvem hazájába

Anikóval reggel Budapestre utazom. Az újvidéki pályaudvar lépcsői miatt indítványozom: utazzunk mikrobusszal. Évtizedek óta várom, hogy mozgólépcsőt szerelnek az újvidéki pályaudvar peronra vezető lépcsői mellé, mindhiába. Jellemző centralista logika! A vasútigazgatóság szerint, ha a belgrádi pályaudvaron a peronra jutáshoz nem szükségeltetik, akkor sehol sem kell. Továbbá a politikusok nemigen utaznak vonattal, szolgálati limuzint használnak, ha kell, ha nem. Két helyen nem láttam aktív politikust: az orvosi várótermekben és a pályaudvarokon. Egyszer a megboldogult Páll Sándor népképviselővel találkoztam a városközi autóbuszban. Nem hittem a szememnek! Érthető tehát, hogy az újvidéki pályaudvaron nincs mozgólépcső, számtalanszor voltam szemtanúja a meredek lépcsőfokokon bőröndjüket nyögve cipelő idős férfiakat és hölgyeket. Jelen voltam, amikor egy idősebb külföldi házaspár felháborodva lamentált, megjegyezve, hogy ezek után számukra egyértelmű miért vonultak szabadcsapatok Horvátországba. Úgy vélték ugyanis, hogy a mozgólépcső a kultúra és a humanizmus fokmérője. Készülődőm, szeretnék minél kisebb csomaggal utazni. Tudom, hogy vegyes érzelmekkel emelem fel majd a bőröndömet. Cipekedés közben minden bizonnyal ismét arra gondolok, milyen jó lenne, csak kis kézitáskával utazni anyanyelvem fővárosába, benyitni egy ismerős szobába és leülni az ismerős íróasztal mellé. Akkor talán otthon érezném magam. A bőröndnyi holmimmal mindig egy kicsit idegen vagyok. A PIM-ben megrendezett születésnapi ünnepségemen bevallottam, hogy Budapesttel a barátaim illetve a könyvkereskedések kötnek össze. És az anyanyelvem, hiszen meg-megújuló élményt jelent számomra, hogy mindenütt az anyanyelvem szól hozzám. Nem kell betűzni a kereszt- és vezetéknevem a tolóablakok előtt, mint Újvidéken. Talán ilyen szentimentális érzések miatt vagyok kevésbé kritikus Budapesttel szemben. Kertész Imre véleménye szerint az a város „nem szellemi hely többé, még a negatív inspiráció értelmében sem. Budapest emlékezet nélküli város, ahol önvizsgálat és eltökélt felismerések vibráló izgalma helyett inkább legendák és hamis nosztalgiák születnek.” Nem vagyok ilyen szigorú, ellenben egyre gyakrabban teszem fel magamnak a kérdést, mi lesz szegény kis Magyarországgal és az újabban oly tanácstalan Budapesttel.

Családi Kör, 2016. 04. 14