A budapesti könyvkereskedések kirakataiban megpillantom Michel Houellebecq Behódolás című könyvének második kiadását. Megjelent, ugyanis az első kiadás néhány hét alatt elfogyott. A nagy port felkavaró könyv arról szól, hogy miként hódítja meg az iszlám Franciaországot. Nem kellett hozzá nagy bölcsesség, amikor a körülmények adottak voltak, az emberek pedig kiábrándultak a demokráciából, amely „Alig volt több mint hatalommegosztás két rivális banda között”. Kezdetben a „fasizmus elfeledett borzongásait” a becsempészett szélsőjobb erősödött, ami végül „radikális reményvesztettségbe” vezetett. A könyv szerint 2017 után létrejött a Muzulmán Testvériség nevű párt, amely mérsékelt álláspontra helyezkedett és a választópolgárok 2022-ben szívesebben szavaztak rá, mint a szélsőjobbra. Igaz, a szocialisták támogatásával kormányzópárt lett, amely az oktatásban is az iszlámot tette meg uralkodó ideológiává. Szó sem volt erőszakról vagy terrorról, inkább simulékony behódolásról; mivelhogy az iszlám jelentette a hithez való visszatérést. Európa a liberalizmus után ugyanis új hitet keresett. A kommunizmus volt a Nagy Kísérlet az európai zománcú új hit felfedezésére, viszont az megbukott. Maradt az iszlám, amely minden erőszak nélkül győzedelmeskedett. „Korábban senki sem képviselte ilyen nagy erővel az egyszerű gondolatot, hogy az emberi boldogság csúcsa a behódolás”, mondja a regény egyik szereplője. A könyv egyben vádirat a léha európai értelmiségiek ellen, akik a XX században a teljes szellemi kiüresedés apostolai lettek. Michel Houellebecq a felvilágosodás végelgyengülését, a modernitás árnyoldalát tárja fel. A mai uralkodó kánonok szellemét képviselő regényében fiktív és valóságos szereplők sorakoznak fel. Antimodern mű ez, ami nem jelenti azt, hogy hagyományelvű, hiszen éppen azt a hagyományt veti meg, amelyről a hagyományőrzők nosztalgiáznak. Pamflet, mondhatnák a vidéki irodalomkritikusok, vagy a periféria tudós esztétái. Ha akarjuk, akkor akár annak is nevezhetjük, hiszen akadnak a parlamenti választási eredményeket elemző, vagy pedig korunk szellemi áramlatait leíró részletek. Olyan „pamflet”, amely korunk szellemi arculatát fogalmazza meg. Amikor letettem a kezemből a könyvet Flaubert Érzelmek iskolája vagy Stendhal Vörös és feketéje jutott eszembe. Igen, vádirat ez a mű. Azokról az értelmiségiekről (is) szól, akik foglalkozásszerűen űzik az önkéntes behódolás enyhébb és kevésbé látványos formáit. Az új hitet kereső európai értelmiség végállomása az iszlám, vagyis az extrémizmus útjai az iszlámhoz vezetnek. Akik most még a nacionalizmus mentsvárából szónokolnak, vagy pedig a szélsőjobba kapaszkodnak, előbb vagy utóbb az iszlámnál kötnek ki, sugallja a szerző. Azok is itt horgonyoznak le, akik a hermetizmussal vigasztalódnak, hiszen egyszer őket is elcsábítja az „új hit”. Ördögi kör, amelyből nehéz lesz kilépni. Engem immár csak az érdekel(ne), hogy megírja-e valaki az Anti-Houellebecq-et.
Kapuk és kerítések
A magyar kormány megbízásából a szerb-magyar határon épül a kerítés. Anikó hallgatja a híreket és újságolja, hogy a drótkerítésen kapuk is lesznek. Ezek szerint ott léphet be az arra érdemes illegális határátlépő, az érdemtelent pedig ide-oda taszigálják. Közben a politika kivonult az utcára. Szegeden az érdemdús hazafiak összevertek egy fiatal lányt, mert menekültre hasonlított a fiú, akivel hazafelé ballagott. Magyarhonban szervezkednek a menekültvadászok, akik felhatalmazva érzik magukat, hogy leszámoljanak a földönfutó migránsokkal.
Erkölcsi kátyú?
Kertész Imre írja legutóbbi könyvében a Végső kocsmában: „Európa kegyelemért könyörög az iszlámnak, csuklik és vonaglik az alázattól. Undorít ez a színjáték; Európát a gyávaság és az erkölcsi debilitás pusztítja el, a védekezésre való képtelensége és a nyilvánvaló erkölcsi kátyú…” Félig-meddig igazat kell adnom a szerzőnek. Nem gondolom azonban, hogy Európa megalázkodik az iszlám előtt, inkább arra következtetek, hogy elképesztő zavarban van, hiszen a szellemi kiüresedés állapotába került. Nem hisz többé saját kultúrájában, kulturális elitje pedig nem bízik saját hivatásában; ezek után mi jöhet? A tömegek elpártolnak a hivatástudat nélküli kultúrától.
Mi történt Szabadkán?
Olvasom az év leglesújtóbb szabadkai hírét. „Számításunk szerint a lakosság egy negyede már csak a magyar.” Ezt nem egy „pártütő pártpolitikus” vagy „független értelmiségi” jelentette ki, hanem a VMSZ helyi funkcionáriusa. Mi történik Szabadkán, abban a városban, amely joggal nevezhető a kisebbségi magyar vezetők fővárosának (is)? Úgy tűnik, annyira el vannak foglalva a belső nézeteltérésekkel, a közlemények írásával, hogy nem veszik észre a szisztematikusan pusztuló magyarság problematikáját. Először nekik kellene vállalni a felelősséget, hogy a jobbító szándékok érvényesülhessenek. Nem lehet a magyarság lélekszámának drámai fogyása idején frenetikus sikerekkel dicsekedni a pártsajtóban. Ezek után a szórványra már gondolni sem merek! Mit tegyen az elárvult szórvány, amelyet csak ünnepi alkalmakkor emlegetnek, csak a választási kampányban kérdezik, hogy mi fáj neki. Méltánytalan lenne azonban a szabadkai polgárokra hárítani a felelősséget. Vigyázat! A népet nem lehet leváltani. A nép vagy nem megy ki szavazni, vagy pedig kivándorol. Illetve hallgat és tűr.
Lépcsőházi jelenet
A lakóház takarítónője sopánkodik a lépcsőházban. Nem érti, hogy a kutyák miért rondítanak legszívesebben a lift előtt. Azért mert ott már otthon érzik magukat, válaszolja a nyolcadik emeleti lakó.
Illyés Gyula és a szocializmus
Mintha teljesen megfeledkeztünk volna Sütő Andrásról. Az Anyám könnyű álmot ígér című regényéről, amelyről az elsők között írtam az Új Symposionban. Egy ideig ünnepelték a Vajdaságban is, aztán megfeledkeztek róla. Úgy látszik, nem elég nemzeti. Ezen sem lepődöm meg, hiszen napjainkban Illyés Gyula se elég nemzeti. Pedig ez a két író, a század nagy nemzeti dilemmáit fogalmazta meg! Sütő András Kosztolányit idézve megállapítja, hogy alig akad magyar író, aki annyit foglalkozott fajtájával, mint Illyés Gyula. Aztán így folytatja: ”Tegyük hozzá: fajtájával, – nem faji alapon. Nemzetével – nem nacionalista elfogultsággal. Osztályával a szocializmus szellemiségében.” (Búcsú Illyés Gyulától). Nem árt ezt a néhány mondatot felidézni napjainkban, midőn a faji gondolatot egyre nyíltabban terjesztik faji alapon, a nemzeti eszméket nacionalista elfogultsággal hirdetik, a szocializmust pedig azok köpködik a legjobban, akik egykor karrierépítésre használták.
A Fényes Jövő komisszárjai
Slavomir Mrozek a többpártrendszer hajnalán pontosan leírta, hogy mi vár ránk. A Nomanklatúra című kisnovellájának hőse, ki lenne más, mint az Elnök, aki bejelenti, hogy nincs tovább miért titkolózni. Leleplezték a Fényes Jövő Szövetkezet Vezetőségét, amelynek ő az elnöke. Kiderítették, hogy közönséges bűnszövetkezet volt. A vezetőségi tagok bólogattak, beleegyeztek, önkritikát gyakorolnak. Az elnök gondterhelten jegyezte meg: sajnos ezzel nem lehet megúszni a botrányt, ezért jobb javaslattal rukkolt elő. Alakuljanak újjá! Létrehozzák a Fényes Jövő Szövetkezet Vezetőségének Bűnügyi Tevékenységét Vizsgáló Bizottságot. A fizetésüket felemelték és rövid időn belül bebizonyították, hogy senki sem alkalmasabb e faladat vállalására, mint ők. És természetesen megállapították, hogy a Fényes Jövő Szövetkezetének elnökségi tagjai tisztességesen és önfeláldozóan végezték a munkájukat. Kisebb hibák ugyan akadtak, azonban ezért ők nem vonhatók felelősségre, a körülmények alakították a helyzetet. Napjaink „tökéletes demokráciájának” tökéletes röntgenképét rajzolta meg Slawomir Mrozek. Mímeljük a változást, hogy ne változzon semmi. Nem tisztázzuk a múltat, nem mossuk tisztára. Nem küldjük mosodába. Szerbiában épp folyamatban van a helyi specialitású nagymosás: a kilencvenes évek „hőseinek” jelenleg (is) osztogatják a rangokat, a kitüntetéseket. Ha csak erről lenne szó, akkor csupán legyintenék. Azonban másról szól a fáma. Egy háborús értékrendet tesznek hivatalossá, miközben az európai változásról cseverésznek. Nem lehet egyszerre az Európai Unióba kullogni és a kilencvenes évek erkölcsi értékeit magasztalni.
Az új dzsentrik
„Ráeszméltem, hogy Illyés mélységesen őszinte hazafi, és nagy alakja a magyar irodalomnak – József Attila után”, jegyezte le Fejtő Ferenc önéletrajzi írásaiban. József Attila lassan-lassan kegyvesztett lesz, Illyés Gyula pedig gyanús baloldali. Balliberális, mondanák a mai hangadók. A hazafiságból és a nemzeti érzésből az „új dzsentrik” kilúgozták a szociális érzéket miközben oda jutottunk, hogy a szegények adójából támogatjuk a kis magyar nábobokat. Olvassuk újra a Puszták népét!
Hiányérzet
Végtelenül sajnálom, hogy nem írtam meg mindazt, amit harminc vagy negyven évvel ezelőtt terveztem. Néha eljátszogatom az ötlettel, hogy pótolom a mulasztásomat, ellenben belátom, hogy minden életkornak megvan a saját műfaj-meghatározó hangneme.
