Naplójegyzetek, fragmentumok
- április 20., szerda
Tegnap egészen váratlanul csengett a telefon, Vlaho Bogišić író, a zágrábi Enciklopédiai Intézet volt igazgatója, Krleža egyik legjobb ismerője telefonált. Nem bírta ki, hogy ne gratuláljon, mert éppen most olvassa a Temetetlen múltunkat, egyes részeket többször is elolvasta. Aztán Krležáról beszélgettünk, elárulta, hogy jövő év karácsonyára megjelenik Krleža tollbamondott önéletrajza. Végtelenül izgalmas olvasmány lesz, mondta. Aztán Sinkó és Krleža viszonya került szóba. Krleža nagyon becsülte Sinkót és Sinkónét. Rendkívül energikusan követelte, hogy Sinkó a Jugoszláv Tudományos és Művészeti Akadémia tagja legyen. Gyakran voltak együtt, egy alkalommal Krleža elkalauzolta Sinkót a Brioni szigetére. Egészen váratlanul megjelent a sétányon Tito is. Beszélgettek, végül Tito meghívta őket ebédre, ahol órák hosszat kötetlenül társalogtak. Tito kedvelte Krleža társaságát, mesélte Vlaho, és az is érdekes, hogy miért. Azért, mert nem volt kivel komolyan beszélgetni. Ezért! Amikor letettem a kagylót, azon méláztam, hogy miért kedvelik az írók a Temetetlen múltunkat. Kezdte a fiatal isztriai Neven Ušumović, aztán Slobodan Šnajder, majd következett Dragan Velikić szubjektív vallomása a NIN-ben, ezt követte Miljenko Jergović „beszólása” Újvidéken, nem kellett sokat várnom, hogy Ivan Lovrenović (éppen most érdemelte ki a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia irodalmi díját) jelentkezett Szarajevóból, most pedig a kiváló novellista Vlaho Bogišić, akivel átbeszéltük azt is, hogy nagyon nehéz szembesülni ezzel a regénnyel. Érdekes, hogy a vajdasági magyar írók nemigen szólítják meg egymást. Valóságos csoda lenne összeállítani egy „írók az írókról” című antológiát. Én valaha megpróbáltam, írtam a kortársaimról, de monológ lett belőle. Pedig lehetne olyan tanulságosan és okosan írni, mint ahogy Nádas írt Esterházyról és Esterházy Nádasról. Kapcsolatukat Nádas nagyon tömören jellemezte: „rokonlelkű antipódusok” voltak. Különbözött az írói világuk, a poétikájuk, de a köztük levő különbségek ellenére sokatmondó, hiteles irodalmi barátság kötötte őket össze. Az antipódusok jobban értik és tisztelik egymást, mint az epigonok a letagadott példaképet.