Naplójegyzetek . fragmentumok
2019. december 23. hétfő
Radnóti Sándor ama ritka értelmiségi, akinek élettapasztalataival párhuzamot érzek. Máshonnan érkezett, gazdag nagypolgári zsidó család sarja, szinte könyvtárban nevelkedett, az értelmiségi életpálya magától értetődő volt. Én a faluvégén nevelkedtem, apám fuvaros volt, majd raktáros, a házunkban nem voltak könyvek. Sorolhatnám a különbségeket. Amiért nekem meg kellett küzdenem, azt megörökölte. Felkínált neki az élet egyféle tudást, hagyományt. Én valóban hagyomány nélkül nőtem fel. Sándor életinterjújában (Sosem fogok memoárt írni) azonban felfedeztem egy mindennél fontosabb közös pontot. Számára is 1968 volt a nagy élmény, amely után következett annak kudarca: a „feneketlen ürességérzés és értelmetlenségérzés”. Ez terelte e a demokratikus ellenzékhez. A ’68 nem csak politika, volt, valójában legkevésbé volt az, hanem életérzés, életforma, esztétika és erkölcsi kérdés. Majdnem ugyanez történt velem is. Erről legnyíltabban írtam a Temetetlen múltunkban. Ez a ’68 valóban nagy tehertétel mindkettőnk számára, tele ellentmondással, amelyet mertünk vállalni. Boldogok azok a kortársaim, akik karriervágyból megtagadták vagy pedig úgy emlékeznek rá, mint az bohó fiatalkori kalandra, amellyel egy kicsit kacérkodtak, de amit később számításból megtagadtak.