Kötéltánc

2012. február

Újabb számok és tények

Vojislav Stanovčić, a 44/45-os magyarok elleni atrocitásokat kivizsgáló államközi vegyes bizottság szerbiai tagozatának elnöke Szabadkán részt vett a Magyar Párt megalakulásának 90. évfordulójának emlékére rendezett tanácskozáson, amelyet a VMSZ szervezett.  Ebből az alkalomból a Vajdasági Televíziónak arról számolt be, hogy a Vajdaságban, a 2. világháborúban, 5600 és 6000 közé tehető a magyar áldozatok száma. A vegyes bizottság tagjának nyilvánosságra hozott adata cáfolja az eddig feltételezéseket, melyek 20 000 illetve 40 000 magyar áldozatot említettek. Az ígéretek szerint még ebben az évben sor kerül a jelentés közzétételére, amelyből kiderül, hogy melyik feltételezés a hiteles.

Bibó didereg a szobortalapzaton

Göncz Árpád nem sokkal az első szabad választás után, még 1992-ben idézte Bibó álmát, amelyet közös börtöncellájukban hallott tőle. „Borzasztó álmom volt, mondta Bibó, az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam, és szerettem volna leszállni, de nem tudtam.”  Ez az álom jutott eszembe a Bibó-emlékkönyvet lapozgatva (Európa Kiadó, Budapest – Európai Protestáns Magyar Szabadegyeteme, Bern, 1991). „Hűséget és bátorságot tanul: klasszikus európaiságot”, mondta a sírjánál Illyés Gyula. Mondhatta, mert a hűség, a bátorság és az európaiság kapcsolta össze az egykori magyar ellenzéki mozgalmat, amely hatalomra kerülve darabokra hullott. Csoóritól Eörsiig, Kis Jánostól Csurkáig szerepeltek abban a két kötetben, amely a magyar szellemi élet egyik legfontosabb dokumentuma.  Csak az a baj, hogy senkit, semmire se kötelez, majdnem teljesen megfeledkeztünk róla. Bibó tényleg magányosan didereg az elképzelt szobortalapzaton. Hiszem, hogy a jövendő magyar nemzedékek egyszer megírják az új Bibó-emlékkönyvet. Felettébb nagy szükség lenne rá.

A tömlők szétszakadnak, a bor kiömöl…

Svetlana Lukić látogatott meg Újvidéken, hogy a Pešćanik részére készítsen interjút velem. Kitekintek az ablakon, Újvidéket köd borítja be. A rádió szerint Belgrád és Újvidék között is ködösek az utak. Anikónak arról lamentálok, hogy útra mer-e kelni ez a bátor hölgy. Várjuk, vagy ne várjuk? De Svetlana nem habozott. Érkezése előtt különös gondolat foglalkoztatott. Bizonyára sokkal sikeresebben szerepelne a jelenlegi kormánykoalíció a soron levő választásokon, ha jobban odafigyelt volna a Peščanikban elhangzottakra. Paradox, de igaz: a hatalmat sokszor saját haszonélvezői ássák alá, és kritikusai tartják elé a mentőkötelet. Ez talán a Demokrata Párt legnagyobb paradoxonja. A Pešćanik közel négy éve tartja ezt a mentőkötelet, de hiába, ezért a soron levő választások előtt a demokratáknak a „tű fokán” kell átvergődni. A Vremeben és más újságokban olvasom, hogy a választók megbüntetik a Demokrata Pártot, s bár furcsán hangzik, hozzátenném: főleg a koalíciós partnerei miatt. Vagy pedig egyenesen a koalíciós partnerei büntetik. A győztes pártnak négy évig koalíciós gúzsba kötött lábbal kellett a kormányzati kötélen táncolni. Ha hihetünk a közvélemény-kutatóknak, akkor Újvidéken valahogy átevickél a tű fokán, ám Szerbia egésze eléggé kérdéses. Koalíciós kapacitásának köszönve alakított kormányt, és ebben rejlik gyengesége is. Az előrejelzéseket, továbbá a közhangulatot, a barátok, az ismerősök szavát figyelembe véve, – Walter Benjaminnak a tétlenség dialektikája” néven ismert fogalmára alludálva – arról beszélek, hogy a tétlenség évtizedét éltük át, s nem hiszem, hogy a közelgő választások váratlan fordulatot hoznak. A kampány el sem kezdődött, a durva hangok máris megjelentek, viszont az új hangok nagyon is elmaradnak. Csak a választások utáni évben vagy években érlelődhet meg a társadalomban, hogy igazi fordulatra van szükség, s ez a fordulat új embereket és új eszméket követel magának. „Új bort sem töltenek ó tömlőkbe; – írja a Bibliában – máskülönben a tömlők szétszakadoznak, és a bor kiömöl, a tömlők is elvesznek; hanem az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad.” (Máté evangéliuma, 9.17.)  De messze vagyunk még ettől!

Rettenetes mondat

Balzac egyik különös, a hóhérról szóló novellájában (Epizód a Terror idejéből) ismeretlen férfi követ egy öregasszonyt, később kiderült, hogy nővér volt, aki menekülés közben utolsó csepp erejével feltántorgott egy magányos ház padlásszobájába, ahol egy pap és egy másik nővér rejtezkedett. Az ismeretlen férfi azonban oda is követte „áldozatát”, és tisztelettel megkérte az abbét, hogy szolgáltasson neki gyászmisét. „Atyám, senki sem ártatlanabb a vérontásban, mint én”, mondta a gyászmise után a férfi, majd hálából szent ereklyét ajándékozott az abbénak. Amint eltávozott az abbé és a két nővér megállapították a véres, királyi koronás batisztzsebkendőt, rádöbbentek arra, hogy ez a meggyilkolt királyé volt. Így őrizték a szent és értékes ereklyét. Aztán újra jelentkezett a férfi, ismét szentmisét kért, de akkor már mogorvább volt. Az abbé és a nővérek szabadon léphettek ki az utcára, hiszen Robespierre-t és cinkosait vitték a vesztőhelyre. A szekéren megpillantották a hóhért, akinek szentmisét szolgáltattak. Gondolhatjuk azt is, hogy az áldozatok változnak, de a hóhérok ugyanazok. És gyűlöljük a hóhért. De nem így az abbé, aki a jelenetet látva megjegyezte: „Szegény ember! Az acélbárdnak szíve volt, amikor az egész Franciaország szívtelennek bizonyult.” Már régen olvastam ennél rettenetesebb mondatot. Balzacnak volt mersze kimondani, amit ma alig merészelnek, hogy a nép bizony sokszor szívtelen.

Hol vagyunk?

Álmomban Újvidéken jártam és eltévedtem a városban. Ettől rosszabb álmom már régen volt. A Főposta épülete előtt egy régi ismerősöm kétségbeesetten kérdezte: Hol vagyunk?

Nosztalgia a titói éra után

Kisebb vihart aratott Korhecz Tamás naplója, miszerint „a kilencvenes évek elején a Kar vezetése igazodott az akkor uralkodó nagy szerb ideológia elvárásaihoz, aminek következtében számos magyar egyetemi oktatót üldöztek el a Karról, megszüntették a szaknyelvi lektorátust, megvonták a támogatást a magyar nyelvű képzéstől, és nem utolsó sorban, gondoskodtak arról, hogy a Karon tanuló magyar hallgatók száma megtizedelődjön”. A Jogi Kar illetékesei és hallgatói tiltakoztak. Cáfolták a MNT elnökét, és megjegyezték, hogy az magánegyetemen tanít és így kívánja rontani az állami egyetem hírnevét. Közben az is kiderült, hogy a Kar magyar tanárai már évek óta  kötelmi jog, a római jog és a nemzetközi magánjog magyar nyelvű kurzusait, illetve konzultációit. Magyar Nemzeti Tanács Hivatala védelmébe vette elnökét, de a tényeket nem hozta nyilvánosságra. A perpatvar helyett ezekre kellene pontosítani. Elüldöztek a Jogi Karról oktatókat vagy nem? Ha igen, akkor tessék felsorolni a neveket? Megszüntették a szaknyelvű lektorátust vagy nem? Megtizedelődött a hallgatók száma vagy nem? Tessék előállni a számadatokkal!  Ezekben az érzékeny kérdésekben erélyesnek és hitelesnek kell lenni. Ez azért is fontos, mert manapság a mártíromság inflációjával szembesülünk, s üldözött lett az is, aki magas tisztségeket viselt a pártállamban vagy a miloševići rendszerben. Lassan oda jutunk, hogy az egykori állami funkcionáriusok, igazgatók vagy legalább főszerkesztők voltak üldözöttek, akik névtelen telefonhívásokról, halálos fenyegetésekről beszélnek. Elszaporodtak az üldözöttek, mint 1945 után a harcosok. Ezt azért érdemes szóba hozni, mert megfigyeléseim szerint a tényleges áldozatok főleg az egyszerű emberek soraiból kerültek ki, akiket nem védett se pártesernyő, se hírnév. Ezekről az ismeretlen áldozatokról nem vezet gondot senki.  Arra pedig kínos gondolni, hogy manapság azokért a vívmányokért kell harcolni, amelyeket a titói korszak biztosított.

Szép nap

Ma délután az újvidéki Zmaj utca egyik teraszán üldögélő fiatalokat pillantottam meg. Mégis szép nap volt ez a mai nap.

Közmegegyezés nélkül

Hosszú, kínos alkudozás után szofisztikus értelmezések révén megszületett Szerbia és Koszovó közötti megállapodás, amivel. remélhetőleg – megnyílt az út Szerbia tagjelölti státusa előtt. Jó hír, gondolom, akkor is, ha tisztában vagyok azzal, hogy sok huzavona, bizonytalanság, megtorpanás előzte meg, amelyek arról szólnak, hogy a koalíciós kormányzatban is ellentétek lappangtak.

Leng az inga

A 89-es nemzedékek rossz hírbe hozták a liberalizmust, mert túlzásba vitték. Egy része megtagadta hitvallását, miközben a másik végletbe sodródott: rossz hírbe hozta a nemzeti érzést.

Családi Kör, 2012. 03. 01.