Naplójegyzetek – fragmentumok
2018. december 12., csütörtök
Újra meg újra előveszem Albert Camus az uppsalai egyetemen megtartott előadását (1957. december 14), amitól valamelyest megvigasztal, hiszen kimond olyan gondolatokat, amelyek belőlem is kikívánkoznak. Számtalanszor ki is mondtam őket, de a mi kis provinciális, mindig mindenről lekéső vidéki nyomorúságban a hetvenes ével hideg formalista esztétikájával kontráznak. Nem mernek tudni arról, hogy ennek már régen elmúlt az ideje. Az esszé első soraiban felismerem Esterházy Péter mondatát, amellyel engem is jellemzett. „Ma minden művészt korának gályájára kényszerítenek. Ebbe bele kell törődnie, még ha érzi is, hogy a gálya heringtől bűzlik, túl sok a gályarab-felügyelő, ráadásul a gálya rossz irányba halad”, írja Camus. Esterházy Péter szerint ennek a gályának vagyok az utasa. Csak egy író adhat a másik íróról ilyen pontos jellemzést. Igen. tudom, a gálya bűzlik a heringtől, az is igaz, hogy túl sok a felügyelő ólálkodik körülöttem, és sajnos, be kell látnom, hogy a gálya rossz irányba halad. De evezni kell – vagy meghalni. Van Camusnak egy másik tanulságos leírása. Kétségtelen, hogy a történelem cirkuszában mindig is volt vértanú és oroszlán. A porondon az oroszlán felfalta a vértanút. A művészek viszont kedvükre dalolgattak a lelátón, a legjobb esetben bátorították a vértanút. Igy születtek meg a klasszikus remekművek. De felesleges visszasírni azokat a korokat, lássuk be, hogy a modern korban a művész a porondra kényszerült. A modernitás alkonyán ne panaszkodjunk gályarabságunkra, meg arra, hogy a porondra kényszerültünk! Ezzel a tudattal kell élnünk és – alkotnunk és eveznünk. Camus ironikusan megjegyzi, hogy: „Igaz, a gályák bástyáin mindig és mindenütt lehet a csillagokról énekelni, miközben a gályarabok kimerülten eveznek odalenn, világias társalgás folyik a cirkuszi lelátón, miközben az áldozat csontjai az oroszlán fogai között recsegnek”.