Naplójegyzetek . fragmentumok
2020. szeptember 8., kedd
Az elmúlt pár esztendőben több alkalommal is megemlékeztek az Új Symposion folyóiratról, amelynek hosszú ideig egyik szerkesztője voltam. Rendben is találtam hiszen a folyóirat rászolgált erre, de sajnos az „ünneplés” megrekedt a személyes érdemek tálalásában. Jöttek mentek a nemzedékek, és minden rendben találtatott. Milyen kulturális modellt képviselt? Milyen eszmék hatottak rá? Milyen belső szellemi, esztétikai ellentmondásokkal vergődött? Egy vonulat létezett benne vagy több, sokszor egymással ellentétes? Baloldali volt vagy nem? Attól a gondolattól meg különösen óvakodtak az ünneplők, hogy kifejtsék: időszerű-e a folyóirat ma vagy nem? Mi benne az időszerű és mi nem? Azoknak a verseknek, novelláknak és kritikáknak a legnagyobb része akár a HÍD-ban is megjelenhetett volna. Mi tette mégis az Új Symposiont egyedivé? Bosnyák István a Politikai Symposion a Délvidéken című 2003-ban megjelent könyve ezeket a kérdéseket is meri feszegetni. Engem különösen meglepett, hogy hozzányúlt a mindmáig nagy tabuhoz, a konformizmus-vitához és ahhoz, hogy miért talált kedvezőtlen fogadtatásra az Egy makró emlékiratai és Tolnai Érzelmes tolvajai A nemzedék elsőszámú kritikusa Bányai János – írja Bosnyák – nem rejti véka alá, hogy az Új Symposionban megjelenő elutasító kritikája éppen az említett regényekre irányul. Szerinte prózairodalmunk „szinte egyenes irányba halad a nem konszolidáló, de önmagát éppúgy nem ismerő tördelékalakok, zagyvaegyéniségek, részlethősök” ábrázolása felé. A főszerkesztő Fehér Kálmán pedig A konformista erkölcs és az erkölcstelen nonkonformista című esszéjében azt állítja, hogy a szocialista önigazgató társadalomban káros a nonkonformizmus. A főszerkesztő azon háborodik fel, hogy „az utóbbi időben nagyon divatossá vált a konformista és a nonkonformista jelleg kiemelése (…), ami olyan jellemző az utóbbi időben megjelent írásokra (…) bevonulnak a hipsteri és a beatniki hősök (…) Igy borul fel lassan a valóság, hogy pozitív helyet kapjanak benne a ’nonkonfrmisták’, hosszú hajjal, gitárral a kezükben és a lelkükben nagy, nagy unalommal…” Bosnyák könyvének alcime: Egy ellenzéki nemzedék mozgalmi kibontakozása és veresége. Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, végül is az európai és a jugoszláviai hatvannyolc mentette meg. Ez hozott még egy utolsó nagy fellobbanást, amelynek a fényét nem lehet elfelejteni. Pár év múlva, Bosnyák szerint, bekövetkezett a vereség. Azoknak az eszméknek a veresége, amelyeket továbbra is a legértékesebbnek tartok. Az volt a legjobb bennünk, ami vereséget szenvedett, vagy amelyekhez hűtlenek lettünk.