A szöveg nemcsak az egymást követő nemzedékek sorsának, problémáinak különbségeit mutatja be részletesen, hanem ezek egymástól való elszigeteltségét, a kommunikációra való kölcsönös képtelenséget, illetve azt, hogy nem találják a közös hangot, holott problémáik nagyrészt azonos gyökerűek: „A köztük lévő szakadék idővel áthidalhatatlan lett. Damján Pál mentegette magát: mindhiába tenne tanúvallomást, hiába elevenítené fel a múltat, Gábriel nem bocsátana meg neki; ugyan miért értené meg, hogy mindenki szenvedett és tévedett. Nem várhatja el ezt tőle, hiszen azok az idők, melyekben értelmetlen történetek játszódtak le, végleg feledésbe merültek. Elsikkadtak, kifakultak. Ez a felfogás egy, a magyar- és a világirodalomban egyaránt jelen levő hagyományhoz kötődik, melynek kiemelkedő darabjai Thomas Mann Buddenbrook ház című regénye, vagy Heinrich Böll alkotása a Biliárd fél tízkor, hazánk irodalmában pedig Nádas Pétertől az Egy családregény vége, vagy Esterházy Harmonia Caelestise, melyet – ismerve a szerb nyelvű változat megjelenésének idejét – jócskán meg is előz. Ezek a regények a különböző generációk közötti feszültséget, konfliktusokat nem csak a történelem, hanem általában egy család életének keretei közé helyezik, hiszen a helyzet így még markánsabb: megfigyelhető ezáltal, hogy rokoni kapcsolatban álló, ezért némiképp hasonló képességű, mentalitású emberek hogyan kerülnek szembe, vagy éppen hogyan veszítik el a kapcsolatot egymással. Ezek a problémák rendszerint férfiágon jelenítődnek meg, apa-fiú, esetleg nagyapa konfliktusaiban. A nő többnyire csak háttérként van jelen, a változásban (mely a létrejövő ellentétek legfontosabb oka) valamiféle állandóságot képvisel, a család melegét, az összetartozást, mely a női princípiumhoz kapcsolt képzetekből következik. A patriarchális modell Végelnél is megmarad, itt azonban a nő nemhogy a változatlanságot jelentené, épp ellenkezőleg, a „femme fatale” szerepeltetésével épp a cselekmények mozgatórugójává válik. A horvát Miroslav Krleža drámái, többek között a Glembay-ciklus képviseli igen erősen ezt a hagyományt, talán ehhez kapcsolódik a Parainézis is. Bizonyos szempontból Végel Juditja is az időtlenség képviselője, hiszen még halála után is állandóan jelen van, passzív alakítója az eseményeknek, de az általa képviselt időtlenség nem megnyugtató, hanem valami állandóan mozgó, és mozgásra ösztönző, nyugtalanító, dinamikus jelenlét. Az archetípus egyértelműen az ótestamentumi, csak részben kanonizált Judit-könyv hőse, egy szép betuliai özvegyasszony, aki úgy menti meg szülővárosát az asszír ellenségtől, hogy szolgálólányával elmegy Holofernész táborába, és elhiteti vele, hogy segíteni akar a város elfoglalásában. Elcsábítja a hadvezért, s amint kettesben maradnak annak sátrában, levágja a fejét és hajnalban a város falára tűzi. Ez az ősi történet a nőt szintén aktív, sorsfordító cselekedetek végrehajtására is képes szereplőként, egy város megmentőjeként tünteti fel.
A fenti hagyományokon kívül még jó néhányra utal a szöveg, méghozzá meglehetősen direkt formában. A regény címe paratextuális utalás Kölcsey művére, vagy tágabban értve a parainesis-irodalom egészére. A parainesis görög eredetű szó, jelentése intés, intelem. Az intelem gesztusa hívta életre az egyik legrégebbi irodalmi műfajt, mely általában egy olyan levél, beszéd, vagy végrendelet, mely egy konkrét, megnevezett személyhez szóló intelmeket tartalmaz, és a megszerzett tapasztalatokat hagyományozza. A regényben is található egy ilyen levél, melyet Nádas Ferenc ír fiának, s mely először Damjánhoz kerül, s csak később az őt megillető helyre, Gábrielhez. Ez esetben a parainézis tehát csupán csak egy betét, egy levél formájában, de egy jóval általánosabb szinten akár az egész szöveg értelmezhető intelemként. Ha a magyar irodalmi hagyományoknál maradunk, nem kétséges, hogy Végel regénye legerőteljesebben Kölcsey 1834-es, unokaöccséhez írott Parainesisét idézi be. De hol áll a XIX. századi szöveghez képest? Kölcsey művének legfőbb üzenete, hogy az ember a közösségé, és nem önmagáé, valamint az, hogy az élet teljessége a cselekvésben fellelhető: „Az élet fő célja a tett.” Mindezek mellett az erkölcsi ideál, a „rény” követése is elsődleges feladat. A reformkori klasszikus konkrétumokat sorol fel, meghatározza, hogyan boldogulhat az ifjú az életben, és kijelöl egy viszonylag tisztán körvonalazódó utat, haladási irányt. Végel Ferencének intelmei már nem tudnak ilyen világosak lenni, az erkölcsi relativizmus, az egyértelmű értékek hiánya miatt. Az istenhez vezető utat keresi, és a megtalálás nehézségeit, akadályait fogalmazza meg. Az individualizmusról Kölcseyhez hasonlóan vélekedik:
„Nem tudtam szabadulni ettől az ellentmondástól, ezért szándékom ellenére elmagányosodtam. De sohasem akartam ez lenni, nincs megalázóbb dolog, mint nyavalyás individualistaként meghalni. Azt kérdezed, mi az az individualizmus? Tapasztalatom szerint, ez az élet igazi összefüggéseinek eltékozlása. Az üres látszatokkal való megelégedés. Dölyf.”[2]
Ugyanakkor Kölcseyvel ellentétben, a közösségi összefogásban, vagy a tettek erejében sem hisz:
„A harmadik akadály a közös cselekvés mámora. Elhiteti magával, hogy a tettek megváltoztatják a világot, de ha elmúlik, az ember romlottabb lesz. A kommunisták, a nacionalisták, a telhetetlen polgári osztály képviselői mindig ebben a mámorban robbantották fel az individualizmust. Veszélyes szándék. Eltorlaszolnak maguk előtt minden utat.”[3]
Mindebből az következik, hogy mindenféle próbálkozás eleve kudarcra ítélt, nincs biztos út, mely végigjárható lenne. A három nemzedék alakjainak történetei is ezt példázzák, bármerre is indulnak el, bármennyire különböző utakon, azok rendszerint ugyanoda vezetnek: az illúziók, ideák elvesztéséhez, a kiábránduláshoz, majd az ezzel való szembenézés és együttélés erőfeszítéseihez. Talán épp ezért mondja Ferenc levele végén az Istennel kapcsolatban:
„Boldogok azok az idők, amelyekben minden út végigjárható, mert kegyvesztett lesz, aki egyetlen útban bízva öntelten találkozik az istennel. Ezzel a tudattal indulok feléje, ha megtalálom, nem lesz hozzá egy jó szavam sem.”[4]
Mindez természetesen megkérdőjelezi a parainézis létjogosultságát is. Rákérdez arra, lehetséges-e a tapasztalatokból olyan következtetésre jutni, melyek abszolút érvényűek, minden időben, és bármely körülmények között alkalmazhatók? Nem éppen a keresés-e a lényeg a biztos célhoz vezető, egyetlen lehetséges út helyett?
Ha a parainesis kudarca szükségszerű a huszadik században, hogyan interpretálható a nevelődési regény fogalma? Végel regénye ugyanis ehhez a hagyományhoz is csatlakozik, illetve erre a hagyományra is rákérdez. A szöveg műfaji megjelölése nevelődési regény, mottója pedig a Wilhelm Meister tanulóéveiből kölcsönzött idézet:
„Félelmetes dolog örökké keresni, de sokkal félelmetesebb találni valamit, és elhagyására kényszerülni.”
A másik fontos előszöveg tehát Goethe nevelődési regénye, mely szövegszinten is gyakran megjelenik. A nevelődési regény a fejlődési regény egy speciális típusa, melynek alapvető jellemzője, hogy központi hőse valamiféle fejlődésen megy keresztül története során, mely leggyakrabban pozitív irányú. A Parainézis hőseiről elmondható-e mindez? Fejlődés helyett inkább változásról beszélhetünk, hiszen a cselekmény folyamán szükségszerűen történik valamiféle változás, de ez nem tart egy állandó irányba, éppen ezért inkább valamiféle egyhelyben topogásra emlékezetet, az egyén és a nemzedékek szintjén is. Ha nem lehetséges intelmek összeállítása, út kijelölése, akkor nem lehetséges nevelődés sem. Ezért tűnik védhetőnek egy olyan értelmezés, mely szerint a regény mind a parainézis-irodalomra, mind a nevelődési regény hagyományra ironikusan utal, s hozzájuk való viszonyában nem a folytatás a hangsúlyos, hanem a folytathatóságra való rákérdezés.
A szöveg a fent részletezetteken túl még számos toposzt használ fel, bővítve ezáltal az értelmezési lehetőségeket. Ezen szövegközi utalások közül a legjelentősebbek a bibliai nevek, melyek az Új- és Ótestamentum különböző szövegeit mozgatják. A már említett Judit-történet mellett Ferenc „őse” Assisi Szent Ferenc, Damján Pálhoz pedig az Újtestamentum egyik leghíresebb alakja, a tarzuszi Pál, és a nevéhez kapcsolódó pálfordulás köthető. Gábriel pedig az arkangyalok egyike, Isten hírnöke. Érdekes, hogy míg a szövegben megjelenített generációk közül az első és a harmadik bibliai neveket kap, a közbeeső, a megalkuvásra építő, talán legnegatívabban ábrázolt negyvenes generáció alakjai a leghétköznapibb neveket (pl. Szabó Károly, Bajor Zoltán) viselik, jelölve ezzel azt, hogy a regényalakok hibái közül talán a konformizmus a legsúlyosabb, mely már semmiféle archetípus, vagy toposz használatával, beidézésével nem igazolható.
A regény mindezen motívumok, toposzok összekovácsolásával sem válik áttekinthetetlen, kaotikus szöveggé, sőt, egy igen fegyelmezett, áttekinthető világot fikcionál. Ennek alapja a történelmi hitelesség, hiszen elsődlegesen, a különböző intertextuális utalások figyelembevétele nélkül is egy kiváló kor-és társadalomrajzot is olvasunk. Mindvégig érezhető, hogy a rendszer csupán egy illúzió, egy mesterségesen kreált világ, ahol a valóság megismerése szinte lehetetlen, hiszen itt még az őrület sem valóságos, mint ahogy alkalmi munkája során Gábriel kideríti, nem létezik a sokat emlegetett zárt osztály. Mit jelent ez? Foucault szerint[5], kinek vizsgálódásai a társadalmi rendszerek természetére irányulnak, egy adott társadalom értékrendszere és normái úgy határozhatók meg leginkább, ha az ezen a szabályrendszeren kívül eső réteget vizsgáljuk, azaz azt, mit nem bír el a rendszer, mit vet ki magából? Hiszen a szabályok épp attól szabályok, hogy bizonyos csoportok, vagy szubjektumok nem tartják be őket. Ez a marginális réteg tehát nem csupán kívül kerül a rendszeren, hanem perifériára szorulásával legitimálja is azt. Az őrültek csoportja az egyik ilyen peremhelyzetű réteg. Ha azonban még a negatív meghatározás fogódzója is elvész, azáltal, hogy nincs ilyen periféria, a zárt osztály teljesen üres, akkor hogyan határozható meg a rendszer, és a rendszeren belül mozgó szubjektum? Nyilvánvalóan sehogy.
Ugyanez a problémát jelzi az önéletrajz megírásának lehetetlensége is. Damján, hogy megértse saját múltját, memoárja összeállításán fáradozik, ezt az erőfeszítést azonban nem koronázza siker, soha nem az születik meg, amit szeretne, nem képes megértetni, és megérteni saját történetét, nem képes meghatározni önmagát:
„Próbára tette önmagát: elhatározta, megírja emlékiratait, szembenéz múltjával. Elvtársai tanácsára Bajor Zoltánt, az ismert írót kérte fel, hogy gondozza a szöveget. Hónapokon át diktált neki, de belátta hiábavaló munka; képtelen feleleveníteni saját múltját. Avagy nincs már múltja? Saját élete idegenedett el tőle? (…) A hiteles részletek nem tárták fel az igazságot. Ráébredt, hogy az esendő emlékezet nem kárpótol. De győzögette magát: belső zűrzavarát csak akkor győzi le, ha kitör a személyes élmények bűvköréből.”[6]
Ez az a probléma, mellyel az összes szereplő viaskodik, hiszen cselekedeteik nem érzik sajátjukénak, szinte észre sem veszik, és egy gépezet részeiként működnek, éppen ezért a regénynek még a legnegatívabb figurái is felmenthetővé válnak, hiszen mindenki egyformán a rendszer áldozata, és minden győzelem csak pillanatnyi, valójában mindenki hasonlóképp kiszolgáltatott.
Azért néha a legjobb gépezetbe is homok kerül, az emberi tényező nem száz százalékig kiküszöbölhető. Ennek kiváló példája a Judit-szerelem is, mely Damján életében az egyetlen valóságos dolog, s mely legutolsó pillanatában is elkíséri. Halála pillanatában is Judit jelenik meg előtte, és utolsó mondata a mottóval keretbe is foglalja a regényt:
„Mindig őt kerestem…- suttogta… és sohasem érkezett meg.”[7]
A regény tehát egy rendkívül hiteles korrajz a kommunizmus évtizedeiből, de jócskán túlmutat a puszta ábrázoláson, hiszen intertextuális utalásaival, szerkezetével, szépirodalmi többletével az ínyenc olvasó ízlését is kielégíti.