Kőbe vésett mondatok
2012. augusztus
Újvidéki életkép
Az újvidéki sugárúton egy fiatalember állja el az utam. Éhes vagyok, mondja, és ötszáz dinárt kér. Nem koldul, hanem követel. Megkerülöm és befordulok a dohányboltba. Ismerem az illetőt, közveszélyes fickó, mondja az elárusítónő, aki tisztes távolságról figyelte a jelenetet. Nagyon félek! – mondja. Belegondolni is rémálom, hogy egy napon belép és pénzt követel. Ha történetesen kihalt az utca, akkor vajon mit tehetek? Egy ilyen tagbaszakadt férfivel szemben védekezni sem tudok, panaszolja a boltos és tanácstalanul tárja szét a karját. A politikai helyzet miatt kialakult szorongásokat háttérbe szorította a mindennapi erőszaktól való rettegés. A polgártárs fél, hogy molesztálják az utcán, hogy kirabolják a lépcsőházban netán a liftben, nem lesz elég pénze betevőre sem, nemhogy gyógyszerre; hogy egyik napról a másikra munka nélkül marad, hogy semmiféle szolidaritásra sem számíthat…
Fordult a kocka
Magyarország uniós csatlakozásakor sokan aggódtak amiatt, hogy a fiatal magyar szakemberek tömegesen távoznak Nyugat-Európába illetve távolabb. Nem ez történt! Húsz év után azonban fordult a kocka! A Tárki Társadalomkutató Intézet kimutatása szerint 1993-ban Magyarország polgárainak mindössze 3 százaléka szándékozott munkát vállalni külföldön, 2012 elején viszont ez a mutató 16 százalékra ugrott. Viszonyításképp: ez Budapest lakosainak a fele! És még egy adat: legtöbbjük még nem töltötte be 30. életévét.
Tét nélküli játék
Irodalmi est közvetítése a rádióban. Költők olvassák fel verseiket. Rokonszenves hangok. Bizonyára tehetségesek. Örök emberi kérdések. Kedves játékosság. A játék akkor játék, ha tétje van, s ez a tét időnként veszélyes is lehet. Ilyen veszély ma már nincs. A hatalom joviálisan bólogat: játszatok csak gyerekek, csak ne avatkozzatok a nagyok dolgába. Gyakran hallom, hogy az emberek elfordultak a költészettől, az irodalomtól. Az internet érdekli őket, meg a szimpla szórakozás. Azt azonban senki sem feszegeti, hogy az irodalom meg a költészet mennyire fordult el a (mai) világtól. Lehet, hogy ez minden kérdés kiinduló pontja.
A hazafiság köntöse
Augusztus hava Széchenyié. 20-án pedig remeteként lapozgatom az 1991.-ben kiadott (Szépirodalmi Könyvkiadó) háromkötetes Széchenyit, kinek a mondatai minden mai szónoklatnál sokkal többet mondanak. „A magyar szó még nem magyar érzés, az ember, mert magyar, nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó, még korántsem hazafi”, olvasom az akadémiáról szóló dolgozatában. Különös! Mennyire időszerű mondat? Mit szólna Széchenyi, ha tudná, hogy a mai köntösök egyre díszesebbek, egyre csillogóbbak?!
Lübeck, Trieszt, Újvidék
A temerini kertes ház teraszán nagy együttérzéssel olvasom Thomas Mann remek esszéjét, a Lübeck, mint szellemi életforma címűt. Mindig is Lübeckről írt, vallja be, nem csak a Buddenbrook házban, hanem akkor is, amikor nincs utalás a városra. Mert valójában a német polgárság hanyatlását vetette papírra. Megírta az elpolgáriatlanodás keserű történetét. És azt is, hogy mit jelent németnek lenni. Úgy jegyzetel, mintha kőbe vésné a mondatokat: németnek lenni magát a polgárságot jelenti, világpolgáriasságot, világ-középutat, világ-lelkiismeretet, világ-józanságot, amely a szélsőséges irányzatokkal szemben kritikusan védelmezi a humanizmus, az emberiesség, az ember és az emberi kultúra eszményét. Persze, arra is figyelmeztet, hogy a polgár nem azonos a burzsoá középosztálybelivel, mert emez a szellemi és politikai középen áll. Középen állás, kapom fel a fejem. Akkor, 1921-ben, elképzelhető volt a polgárság, mert volt még közép. Ha ez létezik, akkor remény is létezik. Ki gondolt még arra, hogy a lumpen-középosztályt elkábítja a fasizmus? De mit mondjak én, itt és most? Kiveszett a közép, a szélsőséges eszmék, észrevétlenül, sunyin lopakodnak be a hétköznapjainkba, szinte kivétel nélkül demokratikus lepelben. Lassan-lassan ebben a városban is kialakul a neofita úrhatnámság, a szörnyű provinciális jet-set. Nincsenek nagypolgáraink, de vannak tájkunjaink (mondva csinált mágnásaink). A pártpolitikailag elkötelezett és a holdudvarbeli értelmiségiek verik a tam-tamot, kapitalizmust, főleg nemzeti kapitalizmus akarnak. Ilyen az elsődleges tőkefelhalmozás „nemzeti” etikája. .Azt gondolják, hogy az ostorcsapás nem fáj, ha nacionalista kéz tartja az ostor nyelét. A politikusok a választási kampányban kiteregették a szennyest, azt terjesztették egymásról, hogy harácsolnak, meg enyves a kezük, ellenben a választások után, kezet fogtak, koalíciót kötöttek. Kiderült, hogy együtt kormányoznak mindazok, akik tegnap még fosztogatóknak, tolvajoknak, börtöntöltelékeknek minősítették egymást. Ezt követeli meg a választási matematika, mondják. Ezek után mit jelent a neoplantai szellemi életforma? Jelenti-e nekem Újvidék azt, amit Thomas Mannak Lübeck? Vagy Magrisnak Trieszt? Gyakran megesett, hogy ide-oda lökdöstek, az egyik skatulyából, a másik skatulyába helyeztek, egyszer az egyik jelzővel illettek, máskor éppen annak az ellenkezőjével. Elég gyakran számon kérték, ki vagyok, mi vagyok?! Mivel sosem volt ínyemre véget nem érő magyarázatokba bonyolódni, leírásokba bocsátkozni, azt válaszoltam, hogy az íróasztala fölé görnyedő neoplantai vagyok, de távol áll tőlem a szülőföld szentimentális dicsérete, amit elnyűtt banalitásnak tartok. Különben is elegem van, ebből a sláger ízű vajdaságiasságból. Széthullott egy ország, a legjobb éveimben voltam, a recsegést most is hallom, a legjobb éveimet megették a sáskák. Biztattam magam, talán maradt egy város, Újvidék. De látnom kellett, hogy ez a város nem csak elpolgáriatlanodott, hanem a századfordulón beinduló polgárosodás emlékétől is megfosztanák. Kitartóan írom ennek a történetnek a krónikáját, regényeim erről a bukásról szólnak. A polgár hiányáról a Balkán és Közép-Európa határán, a tömegsírokat rejtegető Duna partján. Ha tanácstalanságom eluralkodik rajtam, akkor éjszakánként a legszemélyesebb krónikába, naplóírással menekülök a személyes érzések történetébe és emlékébe. Thomas Mann meglepődve vette észre, hogy valaki leírja legszemélyesebb érzéseit, anélkül, hogy szándékában lett volna, megírni nemzete érzéseit. Ha nemzete története köti le a figyelmét, akkor az emberiség történetét írja. Sajnos, ez a tökéletes harmónia mára megbomlott. Visszaéltek a nemzettel, visszaéltek az általános emberivel. A személyes élet lett az egyedüli polgári menedékház: Csupán lejegyzem a körülöttem történteket, leírom, hogy mindez milyen nyomokat hagyott bennem. Aztán elerőtlenedik a kezem. Ennyi elég is! Nem vagyok gladiátor, az ítéletmondásra nincs mindig kedvem, annál is inkább, mert nem vagyok ítélőbíró, csak megfigyelő, néha kellemetlen tanú. Azonban ezek a naplójegyzetek itt a Vajdaságban, megnehezítik, ellehetetlenítik könyveim magyar nyelvű kiadását és terjesztését.
Velence és az önáltatás
Az embernek két hazája van, az egyik Velence, írta Márai Sándor. Otthon vagyok ismerte el Thomas Mann a „halállal szövetségben álló kacér város” utcáin. Éppen ez az ellentét, a halál és a kacérság ellentéte vonz, hív, csalogat. Még egyszer az életemben szeretném Velencét látni, ahol azzal a képtelenséggel ámítanám magam, hogy otthon vagyok.
Letartóztatások
Az újságok címoldalán öles betűk hirdetik, hogy folynak a letartóztatások. Pillanatnyilag az Agrobank-botrány van napirenden. Bizonyára egy a sok közül. Egy asszony magyarázza az elárusítónőnek, hogy siet haza, noha két éve nem néz híradót, sőt a választásokon sem vett részt, megcsömörlött, most viszont ismét követi a híradásokat. Nem hisz a szemének meg a fülének. Talán mégis megindul a korrupcióellenes akció? Vagy csak néhány hétig tartó szemfényvesztésről van szó? Feszült várakozás mindenfelé. Félek, nem lesz egyszerű. A korrupció gyökerei nagyon mélyek, felgöngyölítése nem csupán rendészeti kérdés. Amíg van pártokrata rendszer, addig lesz korrupció. Amíg a politikusok nyíltan vallják a nemzeti populizmust, addig a korrupció éli világát. A Milošević-időszak megtanított bennünket arra, hogy a nemzeti populizmus az elsődleges tőkeakkumláció és a vele járó korrupció ideológiája.
Szokatlan eset
A temerini képviselőtestület elnöke érdeklődik, hogy mikor történt a Családi Kör „szösszenetében“ szóvá tett, úgymond, merőben szokatlan temerini eset. Nos, 2012. július 25-én a déli órákban a temerini községházán. Az vigasztal csupán, hogy meglátása szerint szokatlan esetről van szó.
Családi Kör, 2012. augusztus 16