Kitör-e a bársonyos lázadás?
2012. július
Az angyal kalauzol
A legnagyobb forróságban sem szívesen kapcsoltam be a légkondicionáló berendezést, kizárólag amikor kénytelen voltam, mert olyan kibírhatatlanná vált a hőmérséklet. Bereteszeltem az ajtókat, ablakokat. Lemondtam néhány belgrádi utat. A német nagykövetség délutáni kerti fogadására sem mentem el, mert a legnagyobb kánikulában bárminemű társasutazásnak még a gondolata is rémisztően hatott rám, Este a Zmaj utcában lévő Szicília pizzéria/kávézó teraszán találkozom Robert Čobannal, aki részletesen beszámol a követségi partiról. Jól tettem – vígasztalt – hogy nem vállalkoztam a kiruccanásra, egyébként is, az ott összegyűlt társaság nem nekem való. Azon a hétvégén W. G. Sebald Szédület című prózakötetét olvasgattam, mert véleményem szerint a zárt világban az utazásról szóló könyveket kell olvasni. Egy titokzatos, – hol haragos, hol jóindulatú angyal vezeti Sebald hőseit. Megmutatkozik ez, Franz Kafka bécsi utazását ábrázoló részletből is. Kafka ugyanis gyógykezelésre indul, mikor Bécsben megtapasztalja az állam és valóság közötti választóvonal megszűnését. Egy váratlan fordulat után, Trieszt felé veszi az irányt, ahol megpillantja az angyalt. Kékeslila lepelben, kinyújtott kezében aranyzsinórral. K. úr arra gondolt, hogy az angyal selymesen fénylő szárnyaival átöleli, majd kardját vízszintesen tartva, megszólítja. De nem! Az angyal némán követte. Látomás? – töprengett. Szemfényvesztés? Hosszabb időre behunyta a szemét, majd mikor felnyitotta mindkét szemhéját, újra látta az angyalt. Ezúttal, egy hajó orrán díszelgett. Trieszt után, Velence következett majd Verona. Az élete egy végtelen utazásra hasonlított, esetleg egy apró, bizonytalan búcsúra emlékeztető mozdulatnak tetszett. Isztriát, Triesztet, Velencét és Dél-Tirolt felidézve ugyanezzel az érzéssel gubbasztok a besötétített ablakok mögött. Nem egész egy évvel ezelőtt jártam azon a tájon, olvasás közben összeolvadnak előttem a városok, a tájak. Olyan ez, mintha eltévedtem volna Európában. Néhány órára kitántorogtam a valóságból
Énekeljen az isten adta nép!
A szerb és a vajdmagyar sajtóban figyelemre méltó teret kapott Ivica Dačić kijelentése, miszerint beszélgetett Orbán Viktor magyar kormányfővel, aki üdvözölte az Szerbiai Szocialista Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség kapcsolatát. És a pártközi, illetve a pártvezetők közötti kapcsolatok tényleg kiválóak.Pásztor István aVMSZ elnöke bejelentette, hogy a VMSZ támogatni fogja a kormányt, és kilátásba helyezte, hogy a SZSZP és a VMSZ egyszer koalícióra lépnek. Végül is, jobb, ha a pártvezetők ölelkeznek, mintha egymás torkának esnek. Kevés ember tudja feltalálni magát ebben a koalíciós labirintusban, legkevésbé a választópolgárok, akiket arra ítéltek, hogy az elkövetkező négy évben maradjanak csendben. Választottak –hallgassanak. Avagy a Mór megtette a magáét, a Mór mehet. A pártvezetők pedig nyilvánosan szerepelnek: danásznak, ölelkeznek, csókolóznak, elismerően vállon/hátba veregetik egymást, demonstrálva ezzel, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, holott, merem remélni, hogy tudatában vannak, hogy szörnyen nehéz idők jönnek. A nép megnyugtatása végett, fenn kell tartani a kedélyesség, a gondtalanság látszatát. Nótázzon az isten adta nép! Viszont amint elnézem, a nép nemigen danászik. Engem végül is az érdekel, hogy mit gondol a szegények imaginárius pártja, mit gondolnak a kisemmizettek, a nincstelenek, akik a nyomor, a létminimum alatt sínylődnek?! Mit gondolnak azok, akiket be nem tartott ígéretekkel aláztak meg? Bizton állítom, hogy sírni lenne kedvük és kevésbé a turbó-folk dámák és urak társaságában mulatozni. Míg a belügyminiszter szépen danászik, az emberek a betörésekről és a fosztogatásokról suttognak.
Nem és nem!
„Az író nem idealista álmodozó, nem szemlélődik szép lelkének bensőségében, nem merül el tehetségének belső bizonyosságában”, írta Maurice Blanchot, akit igazán nem lehet azzal vádolni, hogy az elkötelezett irodalom híve volt. Csak éppen nem kedvelte a lélek bensőségében elmerülő széplelkek stílusát és világát
Emlékeztető
Ribár Bélatiszteletére mellszobrot szándékoznak állítani, olvasom a hírt és helyeslően bólogatok, hiszen volt egyszer egy ember, aki nem az értekezleteken, nem ünnepi szónoklatokkal, nem öntömjénező interjúkkal, nem díszebédeken illetve díszvacsorákon, nem a bársonyszékekből, hanem szellemi hivatásként „tett le valamit az asztalra”. Esetében, ez nem munkahely kérdése volt, hanem szellemi hivatás. Ezt a hivatástudatot fedeztem fel benne akkor is, amikor Muhi Bélával megjelent az újvidéki Soros Irodában a magyar nyelvű tankönyvhiányt pótló ismeretterjesztő füzetek tervezetével, ami fordulópontot jelentett a kisebbségi politikában. A jelszó az volt, hogy nem koalíciós imával könyörgünk, hanem saját erőnkből teremtünk. Kezdetben a Családi Kör mellékleteként jelent meg a kiadvány, később azonban önállósodott, majd bekapcsolódtak az anyaországi alapítványok is. A szakemberek munkához láttak és tucat szám jelentek meg a tankönyvpótló füzetek.Ribár BélaésMuhi Bélaa magyar középiskolai tanárokkal karöltve gondoskodtak a terjesztésről. Hogy az mennyire nem tetszett a hatalomnak azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az Újvidéki Televízió műsort szentelt az Ismeretterjesztő Füzetek promóciójának, majd pár nap múlva betiltották a Soros Alapítvány működését.Ribár BélaésMuhi Bélapontosan tudták miről van szó. A Borbában írt nyílt levélben kifogásolták a betiltást akkor, amikor igen sok kedvezményezett a kuckóban lapított. Nem is értem, hogy miért nem Ribár Béláról keresztelik el a magyar kormány ösztöndíjprogramját, amelyet körünkben a Magyar Nemzeti Tanács szervez. A magyarországi adófizető polgárok, akiknek – s ezt újra meg újra meg kell ismételni – hálával tartozunk és biztosan jó néven vennék, hogy olyan ember nevét viseli az ösztöndíj, aki személyes példát mutatott.
Elkerülték egymást
Camus emlékeztetett arra, hogy a forradalom felülről lefelé próbál megvalósulni, a lázadás alulról fölfelé, minek következtében, a kettő minduntalan eltévesztette, vagy pedig félreértette egymást. Vajon a bársonyos forradalmak után beköszönt-e a bársonyos lázadás ideje?
Móriczi utóhang
Anikóval kimenekültünk a panellakásból, el a városból. Temerinben végre van levegő! Fűnyírás. Egy ismerős váltig azt bizonygatja, hogy a közelben vihar, jégeső tombolt. Hihetetlen, bár ne legyünk kizárólagosak. Hol? Kérdésünkre senki sem tud pontos választ adni. A hírvivő is csak hallomásból tudja. Gyanakodva hallgatjuk. Vajon nem-e a tudat alattija sóvárog egy kis hűs után? Merre? Északon? Délen? A vállát vonogatja. Az idei kukoricatermést már úgysem lehet megmenteni. Akkor jöjjön, aminek jönnie kell, akár a jégverés is! Verje el az utolsó, megmaradt csöveket. Termés híján pedig legalább felkopik az állunk. Az éhező ember mindenre elszánt. Mielőtt beletörődne a sorsába, romboló ösztönei kerekedne felül. Jellegzetes magyar mondat. Móricznál olvastam ilyesmiket.
Bűnhődés – bűn nélkül
„Miért fordulunk a létezés tragikus formái felé?, teszem fel magamnak Kerényi Károly kérdését mielőtt elhatározom, hogy ezt a nyarat az ógörög irodalomnak szentelem. Még élnek bennem a Bűnhődés c. könyvem dilemmái, bizonyára ezért veszem először Szophoklész Oidipusz Kolónoszban c. drámáját. Vajon az öreg Oidipusz tényleg az istenek ellen lázít? Az apagyilkos Oidipusz, aki saját anyjához fűzött „szörnyű szerelem” elfogadja a bűnhődést, de a bűnt nem. A posztjaltai nemzedékek nagy kérdése éppen a bűn nélküli bűnhődés. Ezzel a bűntudattal indulok sétára az újvidéki Zmaj utcába. Fiatal lányok és fiúk jó kedvűen üldögélnek a teraszokon. Vajon rájuk milyen büntetést mértek a kegyetlen istenek?
Családi Kör, 2012. július 26.