A kudarcot többé nem lehet Miloševićre hárítani. Az óraketyeg, a választópolgárok ismételgetik: Figyelünk benneteket! Betartjátok-e az ígéreteket Nagyon fontosnak tartom a Magyar Szó igazgató-bizottságának kinevezése ügyében felmerült kérdéseket napirenden tartani és elméletileg megalapozott koherens válaszokat keresni. Nem csupán a Magyar Szó miatt, hanem a demokratikus értékrend érvényesítése és tisztelete érdekében. Erre azért fektetem a hangsúlyt, mert meggyőződésem, hogy ezeknek a tisztelete nélkül a kisebbségi társadalom apátiája tovább növekszik.
Nézzük, miről van szó! A kinevezési körüli vitában mindenki a demokráciával igazolja magát. A szembenálló felek azonban különbözőképpen értelmezik a demokráciát.
A többségi elv
Az első csoportot, a hatalommal rendelkező a VMSZ körüli felsorakozó elit képviseli: úgy véli, hogy a parlamenti választások erőviszonyait át kell ültetni a közintézményekbe, érvényesíteni kell a különböző közszolgálati intézményekben, elosztó rendszerekben. A döntést szószólói vagy tanácsosai egyedül ezzel az érvvel támasztották alá a kinevezési mércéket. Ennek a csoportnak a legrangosabb értelmiségi képviselői közé tartozik Várady Tibor a VMSZ elnökének tanácsosa és Józsa László a VMSZ alelnöke. A Forum igazgató-bizottságának kinevezése végül is az ő elképzelésük szerint történt, tehát egy pontosan leírható politikai döntésről van szó, amely önmagát értelmezi. Tekintettel arra, hogy pártértelmiségi szerepüket méltányolom, vitába szállnék velük, és rendkívül örvendetesnek tartanám, ha ezt a döntést elméletileg megindokolnák, hogy ezzel is példát mutassunk a szakszerű, tárgyilagos párbeszédből. A második csoport, ide sorolom magam is, viszont úgy véli, hogy a parlamenti erőviszonyokat el kell ismerni ugyan, de nem szabad a párthatalmi játékteret gépiesen átültetni a közéletbe, a társadalom intézményrendszerébe, így a közszolgálati médiába sem.
A különbség régi keletű. A politikai filozófia gazdagon árnyalta ezeket a különbségeket, de senki sem vonta kétségbe az alapvető törésvonalat, amelyet még Tocqueville, a demokratikus gondolkodás atyja ismert fel. A többségi és a liberális demokrácia közötti különbségekről van szó. A rangos szakíró a kettő közötti különbség megvonásakor nem győzte hangsúlyozni, hogy a többségi demokrácia a többségi despotizmus veszélyét hordozza magában. Vannak persze példák ara, hogy ez a modell is működőképes, de egy biztos: a megosztott etnikumú társadalmakban veszélyes a szabadságra nézve, tehát működésképtelen.
A szerbiai politikai életben az eddigi hatalom a többségi demokrácia elve uralkodott. A Szerb Tudományos Akadémia nevezetes Memoranduma fektette le legkövetkezetesebben ez az elvet, amely a továbbiakban töretlenül jutott érvényre a szerbiai politikai életben. Ez érvényesült a közszolgálati média irányításában is. A szerbiai parlamentben számtalanszor kijelentették, ez legális és legitim, hiszen a parlamenti erőviszonyok a népakaratot tükrözik.
Az egyetértési elv
Ezzel szemben a liberális demokrácia tanai szerint a többségi akaratot erőteljesen korlátozni kell. Az alkotmányban és minden más szinten. A demokrácia a hatalmat gyakorlók kinevezési módjára vonatkozó felfogás, a liberalizmus pedig a hatalom céljait is annak korlátozásait tartja szem előtt. Vagy, miként a magyar Bibó István tanított bennünket: a demokrácia a többség uralmát képviseli, a liberalizmus pedig korlátozza a demokratikus teljhatalmat. E kettő kombinációjának köszönve szorítható vissza az uralom, ez biztosítja a politikai és a nemzeti kisebbségek szabadságát.
Az október 5-i választások után hatalomra kerülő politikai elit egyféle többségi demokráciát rossznak és gonosznak nyilvánított és vele szembeállította az erényes és toleráns többségi demokráciát. Ez azt jelenti, hogy a többségi demokrácia elvét nem tagadták meg, semmiféle jelét nem mutatták, hogy az intézményrendszert más irányba kívánják reformálni, csak a többségi alapon működő többpártrendszer torzulásáról beszéltek, nem bírálták felül annak jellegét. Ennek függvényében, elismerem, hogy Váradyt és Józsát kötelezik a Szerbiai Demokratikus Ellenzéken belüli megegyezések, s hogy Forum igazgató-bizottságának kinevezésekor hűek maradtak a SZDE régi-új doktrínájához, tehát az örökölt modellben próbálnak erényes politikát gyakorolni.
Feltűnő azonban, hogy ezzel hűtlenekké váltak a saját autonómiakoncepciójukhoz. Ezt a jogukat nem vonom kétségbe. Nyilvánvaló, hogy a VMSZ a jelenlegi politika konstellációkban ezzel a joggal élt is. Csak nem tájékoztatta róla a választóit. Úgy tudom, azért mert a SZDE-en belül minden párt ideiglenesen lemondott a saját pártprogramjáról. Ez a megállapítás részint pontos, részint, hangsúlyozom, mert megválasztása után Koštunica nemcsak, hogy nem mondott le pártprogramjának nemzeti dimenziójáról, hanem felerősítette azt. Ezek a pártok úgymond, lemondtak bizonyos programelvekről, ami nem volt nehéz, hiszen a nemzeti érdekek megfogalmazáson túl nem volt határozott politikai programjuk, amit a szakírók sorra elismernek. Ők tehát arról mondtak le, ami nincs, a VMSZ pedig az autonómiáról, amit visszavonhatatlanul megígért a magyar kisebbségnek. Nem állítom, hogy a választások után lehetetlen visszatérni az eredeti programhoz, de ez önellentmondásos politikai játéktérbe vezet, amelyből nagyon nehéz lesz kilépni. Egyetlen párt sem követelheti a választások után, hogy partnerei elismerjék azt a programot, amiről a választások előtt lemondott. Mindenesetre januárban, a választások után eldől ez is.
Ha nem sikerül érvényesíteni az ígéreteket, akkor a kudarcot többé nem lehet Miloševićre hárítani. Az óra ketyeg, a választópolgárok ismételgetik: Figyelünk benneteket! Betartjátok-e az ígéreteket? Lesz-e területi és személyi elvű, illetve háromlépcsős autonómia vagy nem, miután a szocialistákkal való kényszerű szövetség után az ellenzékkel önként léptetek szövetségre? Harcoltok-e érte vagy lapultok a fotelekben? A szabad sajtónak nemcsak joga, hanem kötelessége is ezt számon kérni. Vajon nem azért kell a sajtót egy pártnak irányítani, hogy esetleg eltitkolják a magyarság előtt az ígéretek visszavonását? („Nyílt titok, hogy a DOS-on belüli megállapodások alapján a Forum kiadóházat és a többi vajdasági magyar intézményt – az újvidéki színházat, a magyar tanszéket és a magyar művelődési egyesületeket – ezentúl a VMSZ fogja irányítani.”, olvasom a Népszava 2000. november 2-i számában a VMSZ tisztségviselőjének baljós jövendölését, amelyből az is kiderül, hogy a felelősség nem csak a VMSZ-é, hanem az SZDÉ-é is, hiszen ők csak „megállapodtak”.)
A megtagadott autonómia
Addig is azonban nyugtalanító, hogy a VMSZ értelmiségi-ideológusai a kisebbségi társadalmon belül autonómiaellenes többségi elvet érvényesítettek, ami már a választási ígéretek (ideiglenes?) visszavonását jelzi. Nem tudom felfogni, miért volt szükségük ilyen váratlan és radikális leszámolásra az autonómia alapvető eszméjével.
Velük szemben a többségi hatalmat korlátozó liberális demokrácia együttműködési többletére helyezném a hangsúlyt, tehát a liberális demokrácia elvét a multikulturalizmus és a kommunitarizmus irányába gondolnám tovább. Úgy vélem ugyanis, hogy e nélkül a kisebbségi társadalmakban lehetetlen a demokratikus értékrend megteremtése. Miért? Egyszerűen ezért, mert ezekben a társadalmakban a kritikus tömeg hiányában semmiképpen sem alakulhat ki egy teljes értékű, kibontakoztatott, átfogó pluralista pártszerkezet, egyenlő esélyekkel kecsegtető kompetitiv többpártrendszer A pluralizmus csonka lesz, ez a csonkaság antidemokratikus akadályokat képez. Főleg akkor nem kerül sor a fentiekre, ha a pártgyőzelem a többségi parlamenti és választási rendszerek függvényében fogalmazódik meg. Mi a teendő tehát? A kisebbségi társadalomban olyan demokratikus intézményeket kell kimunkálni, amelyek következetesen érvényesítik a konszenzuális (egyetértésen alapuló) demokrácia elvét, vagyis olyan játékszabályok érvényesülnek, amelyekben a különböző kisebbségi csoportok megegyezése ellensúlyozza a többségi elvet, tehát találkoznak a szükségszerűen laza szerkezetű kisebbségi pártok, a makropolitika és a mezopolitika (a politika középszférája, az érdekcsoportok terepe). Ezzel a kisebbségi társadalom önmagát definiálja, sajátos intézményrendszerével védelmet teremt a többségi intézményrendszerekkel szemben is, illetve azokkal is csak egyetértésen alapuló együttműködést épít ki.
Hiteles kisebbségi közpolitika
Az egyetértésen alapuló demokratikus intézmények ugyanakkor az alulról építkező kisebbségi társadalom autonómiának alapjait fektetik le. Nyilvánvaló, hogy csak így nyílik tér a civil ellenőrzés számára, amelynek a jelen esetben még a gondolatát kiirtották. Ezen a nyomvonalon haladva a Forum Kiadóház igazgató-bizottsága egészen másként áll össze: különböző, világosan definiált makro- és mezopolitikai csoportok képeznék, amelyek kizárják erőfölényt. A pártok mellé tehát felsorakoznak a különböző, egymással is versengő intézményi érdekcsoportok. A szakirodalom együttműködési modellnek nevez, amelyet az Európai Unió is programjába vett. Ezek után teljességgel érthetetlen, hogy pártértelmiségünk jeles képviselői miért utasítják el.
Vitapartnereim bizonyára azt válaszolják, hogy ők a legjobbat akarják, szándékaik demokratikusak, és úgy is fognak viselkedni. A szándékot nem vonom kétségbe. Azt gondolom azonban, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve. Bozóki Antal a száraz tények felsorakoztatásával, szakszerűen kimutatta, hogy egy párt veszi á a Forum Holding irányítását (Bozóki Antal: A demokrácia és a média, Magyar Szó, 2000. november 22.). Ezen az úton a demokratikus szándék saját ellentétébe csap át. A demokratikus szándék legjobban azzal hitelesíthető, hogy milyen intézményeket kíván teremteni. Vagyis Kanttal vallom, hogy: „A köztársasági államforma (az alkotmányos demokrácia) fennkölt elveit sokak vélekedése szerint csak angyalok lennének képesek megtartani. Ez azonban tévedés. Az ember jó polgár lehet akkor is, ha nem válik erkölcsi lénnyé; csupán megfelelő politikai berendezkedésre van szükség, mely biztosítja, hogy a rossz szándékok kölcsönösen féken tartsák egymást. Még egy ördögökből álló társadalom is működhet úgy, mintha minden tagját az erkölcs vezérelné – feltéve, hogy az ördögök racionális lények -, ha az államot alkalmas módon rendezték be. Így hát a politikában nem jó emberekre van szükség, hanem jó intézményekre.”
Magyar Szó, Újvidék, 2000. 11. 28