Hónapok óta érthető szorongás kerít hatalmába, de ugyanakkor érthetetlen tartózkodás vesz erőt rajtam arra a gondolatra, hogy Danilo Kišről írjak, talán ezért is mondtam le egymás után a különböző rokonszenves Kiš-tanácskozásokat, mert úgy találtam, hogy elölről kellene átgondolni a Kiš-kérdést, nem miatta, hanem magam/magunk miatt, hiszen a közös világban annyi dolog történt velünk, hogy újra kellene olvasni a benne megszületett műveket, e nélkül nem lehet tovább olvasni az újakat, vagyis ugyanaz a korszerűtlenség-sokk ébred fel bennem, mint mindig, ha alapjaiban nem tisztázott, ám részleteiben túlértelmezett, túlmagyarázott szellemi helyzettel találom magamat szemben, amelynek a jellemzője, hogy a dolgokat, az embereket, a gondolatokat csak saját ártatlanságunk, érdemeink, kiválóságunk bizonyítása érdekében ismerjük fel, azzal a krédóval, hogy
mennyire jobbak vagyunk korunknál, amelyben élni vagyunk kénytelenek, tehát magától értetődően áldozatai leszünk annak a közép-kelet-európai intellektuális skizofréniának, amely nem a közjót tarja a legfőbb értéknek, hanem a szabadság zárt formáit, amelyeken aztán jajveszékelve dörömbölni lehet, s ez alapvető irodalmi élményként döntően meghatározta, és ma is meghatározza, a piszkos mindennapokat elutasító érvelések jellegét, amit mi sem példáz jobban, mint a hetvenes évek egészen szélsőséges balkáni hermetizmusa, illetve annak dicsőséges pártállami művirágai, éppen ott, ahol létét egy belső feszültség feltételezi, vagyis ahol az abszurditása a legnagyobb, szóval a diskurzus hatalmába való menekülés itt és most, itt és tegnap arra figyelmeztet, hogy a kibékíthetetlen ellentmondásoktól szenvedő Balkánon a narcissztikus ego agresszíven magához idomítja az ellentétek minden pólusát végigjáró és végigszenvedő, tehát ezt a világot nem lesajnáló, hanem biblikus pontossággal ábrázoló, autonóm szintézist teremtő Kišt, azzal, hogy könnyelműen elhelyezi őt a bensőséges, a bűntudat nélküli harmóniában, vagyis kimenekíti az élet és a szellem feloldhatatlan ellentmondásából, ennek hála pompás alkalmat teremt a kifinomult bensőségesség szellemi demonstrálására, hogy mindinkább előtérbe helyezze a
balkáni világtól elszigetelt, az európai nosztalgiákba elmerülő kívülállót, holott egyre nyilvánvalóbb, hogy ez az életmű éppen azzal emelkedik ki a többi hasonló szemléletű író művei közül, hogy szinte enciklopédikus módon fejezte ki azokat a stigmákat, azokat az emberi szituációkat, amelyekben az individuum feladja individualitását, szabadságát, s menthetetlenül elmerül azokban a kollektív képzetekben, amelyek meghatározták az életünket. A Kiš-jelenség bozontos hálója, pontosan ugyanolyan, mint a szétszaggatott háló, amelyben vergődünk, de valójában úgy teszünk, mintha nem a vergődés lenne a fontos, hanem a háló, amelyet vergődésünkkel rejtegetünk, végeredményben tehát a Kiš-téma a hálónk egy szemét képezi, amelybe belegabalyodva akaratlanul is a kelleténél jobban leleplezzük magunkat a nagyon is
szemérmetlenül és botrányosan művészkedő korunkban, ebben a háborús eszképizmusban, tehát ha Kišről szólunk, akkor lehullanak azok a szellemi fátylak, amelyekkel a korszerű, a mindent felfaló és elfogyasztó szemérmetlenség előtt szemérmesen rejtegetjük legfontosabb gondolatainkat, a fátyolos beszéd arra jó, hogy ne értsenek előkelően félre bennünket, ne legyünk egy divatos hermeneutikai csel áldozatai, ez a szorongás már akkor felébredt bennem, amikor
Danilo Kiš meghalt, s a lakásomban csörögtek a telefonok, soha többé nem csörögtek annyit, utólag úgy tűnik, a hullafoltok már látszottak, az akkori Jugoszlávia haldokolva vett búcsút az utolsó jugoszláviai írótól (szívesen vállalta Kiš ezt a jelzőt ugyanis, amelytől a nagymenők most úgy menekülnek, mint a pestistől), különböző városokból hívtak fel, mert a szerkesztők azt gondolták, hogy barátok vagyunk, habár ennek nem volt alapja, mert nem voltunk barátok; egyébként is, Danilo Kiš annyira szemérmes ember volt, hogy a legjobb barátait mindig valami irodalmi térben helyezte el, és úgy is viszonyult feléjük, az irodalmi tér volt nála a szemérmesség gyógyírja, röviden: döntő különbséget tett a barátság és a pajtáskodás között, az utóbbira hajlandóságot mutatott, az előbbiről mélyen hallgatott; ezt külön szeretném hangsúlyozni most, amikor mindenki azzal dicsekszik, hogy barátja volt; egyszeriben az is barátja lett, aki véletlenül egy kávéházi asztal mellett találkozott vele, vagy szerződést írt alá vele, mert tudnunk kell: Danilo Kiš bizony eléggé ki volt szolgáltatva azoknak, akiknek joguk volt szerződéseket aláírni, de abban a pillanatban amikor meghalt, mindezt elfelejtődött, arra kértek, írjak róla, én pedig mint afféle íróember, írni kezdtem egy szöveget arról, hogy elmerül majd az a világ, amely őt kivetette magából, s ez lesz az ő legnagyobb veresége, de beláttam, nem megy, aztán pedig tudatosodott bennem: nem szabad, s az események gyorsan igazolták szorongásomat,
akkor pedig végképp meggyőződtem erről, amikor kortársaim per tu-ba léptek művészetével, s csak úgy ledanilózták, csak úgy, afféle pajtáskodó módon, mintha privát-játék lett volna minden, amit az a Danilo Kiš úr művelt egy privát-irodalmi világban, rokonszenves, modern bohémnak tartották, aki egy másik, képzeletbeli világban élt, arra az álcára mutatgattak, amellyel ő elrejtette magát, azt az életet nevezték hitelesnek, amivel ő színlelte az életet, nem volt bohém, nem Danilo volt, hanem Kiš úr, szívesebben maradok ennél a megszólításnál, hiszen ezt követeli hűvös eleganciája és tartózkodása; igen, a hontalanok rejtélyes zárkózottsága jellemezte, ebben annyira következetes maradt, hogy még a zárkózottságot is elrejtegette, vagyis egy rokokós, jókedvet sugárzó álarccal leplezte azt a gyilkos világosságot, amely egyaránt jellemezte viselkedését, magatartását, életét és irodalmi stílusát, mindezek összefonódottságát; ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem vállalkozott a látványos irodalmi kísérletezésekre, a külsődleges modernizmusra, mert mélyen és belülről élte át a modernizmus balkáni drámáját, és kötelességének tartotta, hogy ezt a drámai anyagot tisztán, világosan és pontosan fejezze ki, a látásmód tisztasága kötelezte el a „dokumentumok” mellett, ezekkel a dokumentumokkal építkezve védelmezte a szöveget a szövegromboló szellemi szkepticizmustól, amely minduntalan esszéisztikus, reflektált világ felé irányította a figyelmét, ugyanez a tisztánlátási szenvedély őrizte a diskurzus hatalmának és a képzelőerő szabadságának egyensúlyát, ez védelmezte a stílus mesterkélt zűrzavarától, az erőszakos többértelműségtől, mert elegendő teher volt az a többértelmű szituáció, amelyben élt, a létezés többértelműségét valóban nem kellett megsokszoroznia, ennek következtében emelkedett hangú, komoly író maradt, akinek nem adatott meg a groteszk abszurditás, a játékos hangvételű irónia,
ez a formaelv most válik egészen világossá, most, amikor megmásíthatatlan tényként tárul fel előttünk, hogy széthullott ország gazdátlan halottja ő, éppen ő, az irgalmat nem kereső hazátlan, aki mindig az maradt, bárhol élt, bárhova ment, bárhol temették el; hontalan maradt, írnám, de megakad a tollam, most már azt sem szabad mondani, hiszen tele van az élet divat-hontalanokkal, akik elkonferenciáznak a hontalanságról, ah, mit is mondana, ha mindezt meghallaná a szemérmes Danilo Kiš úr, bizonyára felkapna egy maréknyi földet és azt mondaná: ez az én hazám, de egy nagyon kis maréknyit venne magához, hogy ne keltsen vele feltűnést,
hiszen attól menekült, ami bekövetkezett, halála után egyszeriben mindenki lelkendezik érte, egyaránt dicséri a mai szerbiai főideológus, mégpedig a francia kultúra modern szakszótárának alkalmazásával, azzal a szakzsargonnal, amely a közép-kelet-európai értelmiség második anyanyelve lett, éppen azért, mert saját világának fogalomrendszere már romokban hevert előtte, a fogalmak, a szavak sokkal előbb összeomlottak, mint a rendszer, a diskurzus lett a gigantikus Moloch, tehát a rendszer hívei is egy másik nyelvbe kapaszkodtak, miközben feltétel nélkül lelkendeztek Kišért, aki, úgymond, tiszta literátor volt, esztétika, esztétika és semmi más, bizonygatják a hatalom előjogán, őket is megihlette a Moloch bája;
mondanom sem kell, így volt mindig ezen a tájon, esztétika és semmi más, húzta alá a hatalmi diskurzus, a hatalom előjogán, előzőleg azonban ez volt a kifogás ellene, hogy politizál, ezzel zaklatták és vádolták a tiszta kezű literátorok, amikor a hetvenes években megindították ellene a nagy hajszát, de lám, most minden visszájára fordult,
mivelhogy ezt szajkózzák, azok is, akik állítólag a hatalom barbárságától menekültek, esztétika és semmi más, prédikálják, és egészen meglepő, hogy ilyen pontosan egybeesik a véleményük Kiš úrról, miközben ők is egészen értelmetlen nyelven nosztalgiáznak, habár el kell ismernem, s ez Kiš úr írásművészetének értékét bizonyítja, hogy – mivel ragaszkodott a pontos és világos mondatokhoz, nem veszett bele az experimentumokba, tehát nem nyújtott támpontot a stílus művelt búvárainak a különböző vakmerő, rokonszenves és szofisztikus konstrukciókra – ha már a Kiš-könyvekre fordították az idejüket, amelyekkel mégis kellett valamit kezdeni, okos dolgokat is kimondtak róla, de a legokosabbat azok mondták, akik nem akartak okosak lenni,
ez persze a főleg halála utáni időszakra vonatkozik, mert amíg élt, addig mindenekelőtt az irodalmi establishmenttel került konfliktusba, ebben különbözött a többi közép-kelet-európai máskéntgondolkodó írótól, akik elsősorban a politikai erőkkel kerültek konfliktusba, ezért gyorsabban megvalósult az, amit megálmodtak, ha nem is éppen úgy, ahogyan megálmodták, de mindezek után többé nem lázadhatnak olyképpen, ahogyan eltervelték a lázadást, ám Kiš úr az irodalmi hatalmakkal, a szellemi elittel került összeütközésbe, s ezért csapta be maga mögött az ajtót, vagyis amíg a közép-kelet-európai máskéntgondolkodó írókat védelembe vette a független szellemi elit, addig Kiš úrtól az elit óvatos távolságot tartott, ha tovább élt volna, akkor sem adatik meg neki az, igaz rövid ideig tartó ábránd, hogy szellemi fordulat tanúja volt, és aztán a másnaposság hatására rádöbbenjen, hogy eközben felesleges ember lett, afféle hazaáruló, gyökértelen, nemzetidegen, hazátlan bitang;
magam is láttam a példát, amikor a szellemi hatalom ártalmasabb rombolást végzett, mint a néhai politikai: az egyik belgrádi irodalmi folyóirat, végül is eldöntötte, hogy a dolgok tisztázása érdekében kerekasztalt szervez, ahol megjelentek volna, mindazok, akik esztétikai hitvallásuk alapján hivatottak lettek volna szót emelni Kiš úr művészetének érdekében, egész délelőtt vártuk, hogy megjelenjen a meghívottak többsége, ködös délelőtt volt Belgrádban és alig jött el néhány meghívott, kevesen ültünk az asztal mellett és vártunk, Danilo Kiš úrról kellett volna beszélnünk, de tudtuk, hogy vereséget szenvedtünk, s akkor csengett a telefon, a főszerkesztő később csak annyit mondott, hogy Kiš telefonált, azt kérdezte hányan vagyunk, csak ezt kérdezte és semmi mást, tudta hogy akkor másokat avattak fel a modernnek, és mások voltak a posztmodernek, ő csak egy gyanús, a piszkos politikába belebonyolódó író volt, amivel rontja írói hitelét, mondogatták a homo esztétikusok, ez a konfliktus késztette leginkább exodusra, ami megint egy nagy paradoxon, mert a politikai terrortól menekülhet az ember, de nem menekülhet a szellemitől, az veszélyesebb, sokszor bársonyos köntösben tetszeleg, szakértői kézzel sivárítja el az irodalmat; mi csak ezután fogjuk megtanulni azt, amit Kiš úr már régen megtapasztalt, azt az erőt, ami a politikán túl leselkedik ránk, éppen abban az odúban, ahová sorra félrevonult a megbántott és önmagát feleslegesnek érző értelmiség, ezt az odút, palotát, mentsvárat akár nevezhetnénk a diskurzus rabságának is, ezzel a politikán túli hatalommal találta magát szemben Kiš, túl korán, amikor kortársai a totalitarizmussal vívódtak, nem is sejtve, hogy a beszéd szívében miféle ellenőrizhetetlen hatalom rejtezik,
talán ezzel magyarázható Újvidék iránti viszolygása, ahová csak akkor jött, ha szerződést kellett aláírnia, megittam a whiskijüket, az utolsó kortyig, hajtogatta ilyenkor, ilyen volt a bohémsége, dac csupán, az utolsó kortyig megitta az italt, bosszúból, bosszúból volt bohém, főleg Újvidéken derült ki ez, mert ha nem szerződést akart aláírni, akkor inkognitóban érkezett, kitől óvakodott, ezt soha sem kérdeztem, hiszen akkoriban nem volt a figyelem középpontjában, de mindig megtorpant valahol a Futaki utca környékén, s főleg az egyetem épületét kerülte, bizonyára az járt az eszében, hogy szeretett volna újvidéki polgár lenni, egyetemi fokon akart tanítani, mielőtt még vette volna a vándorbotot, a pannon Babilon egyetemének fordítószakára pályázott, ám az illetékes szakemberek, hangsúlyozom: nem a politikusok, azt mondák, van szakképzettebb pályázó, így szólt az ítélet, hallgattak az újvidéki tanárok, professzorok, mind hallgattak, azok is bölcsen hallgattak, akik most ódákat írnak róla, hallgattak, az egyetem tudósai, a tudósok asszisztensei, az asszisztensek asszisztensei, mintha békát nyeltek volna, hallgattak, azok, akik most doktori disszertáció témájának javasolják, vagyis irodalmi múmiát faragnak belőle, külön kiemelve eközben a posztmodernizmusát és természetesen a modernizmusát, ebből muszáj doktorálniuk azoknak, akik most Európa felé menetelnek, felejtve szavaik következményét, traumáit, játékká stilizálva az a rabságot, amelyben a nyelv élt;
a beszéd hatalmával és rabságával tehát tisztában volt Kiš úr, mert amikor a nyolcvanas évek vége felé, egy este csengett a telefon és a vonal másik feléről Kiš úr jelentkezett, és megkérdezte, nem csatlakoznék-e az Európa Mozgalomhoz, meg kellene alakítani ezt Jugoszláviában, Párizsból telefonált, ahol ilyesmiről gondolkodott; sok illúziója volt, egytől sem menekült, eggyel sem számolt le, mert egy sem valósult meg,
szóval egy percre elhallgattam a világnak ezen oldalán, nem mondtam azonnal, hogy igen, mert felvillant a fejemben, kapok majd ezért, már így is leeuropeéreznek itt Vajdaságban, hiszen Európa jóval később jött divatba, akárcsak a Közép-Európa, de aztán olyan divatosan, hogy még a kékharisnyák is Európa felé kocognak, miközben arról fecsegnek, hogy javíthatatlan és veszélyes balkániak vagyunk, napjainkban ezt mondogatják ájtatosan, szóval hallgattam egy rövid ideig, nem mondtam azonnal, hogy igen, mire Kiš úr hangosan nevetni kezdett a vonal másik végén, és azt mondta, természetesen nem kell komolyan venni Európát,
csak dacból, csakazértis meg kell alakítani ezt a mozgalmat, legyen a mi Európánk vörös posztó, szürrealista provokáció, rendben van, benne vagyok, mondtam, tudtam, hogy Párizsban is elárvultnak érezte magát, sehogyan sem tudott beilleszkedni abban a szubtilis szellemi légkörbe, semmitmondónak tartotta egy kicsit, panaszkodott, hogy nincsenek jelentős könyvek, s ebben a kijelentésben benne rejlett, hogy a közeljövőben nem is születhetnek, magamban elégedetten nyugtáztam, vörös posztóként elfogadom, de ez a posztó is kifakult, Európa felé menetel mindenki, elkezdődött a Nagy Európa Jogging, vagyis saját komolyságunktól fosztottuk ki magunkat, most már Közép-Európát nem mások rabolják el, hanem mi raboljuk ki, azt mondják Kiš is oda igyekezett, tehát akkor minden rendben van, de ez sem pontos, hiszen Kiš úr nem oda tartott, ahová ők,
halála előtt éppen indulófélben volt vissza, Sehovába, ahol tornyosultak a viharfelhők, ő meg halálos betegen Belgrádba igyekezett, emlékszem egy vásárnap délután meghívott Zelimir Zilniket és engem, az üres könyvespolcokra mutatott, elmondta, hogy Krlezával mindig magyarul beszélt, aztán újra a könyvespolcokra terelődött a szó, könyveit készül hazaszállítani Párizsból, mert itt lesz szükségük rájuk, s amikor kocsival elindultunk a Filmváros felé, ahol a Judit című drámám belgrádi bemutatóján vett részt (ez volt az utolsó színházi előadás, amit látott), s átkocsikáztunk a nevezetes funkcionárius-negyeden, a Dedinjen, még mindig azt hajtogatta, hogy szembe kell szállni az árral, most itthon kell maradni vagy haza kell jönni, nincs idő, holnap késő lesz, lehet hogy évtizedekig tartó szívós ellenállásra kell felkészülnünk, ide készülődött Kiš úr, a Sehovába, mert csak itt lehet úgy lebegni, hogy a lebegés hiteles maradjon, mert csak itt lehet elrugaszkodni a valóságtól, úgy hogy végzetesen benne maradjunk, hogy képzeletünk hozzá legyen szögezve, de úgy, hogy csak a szögeket tudjuk megnevezni, keresztünk nincs, mert ellopták, aztán Zilniket faggatta, mennyi esélye lenne az ellenállásnak, Zilnik alig látott némi reményt, de azonnal csatlakozott az ellenállási maghoz, Kiš pedig számolgatta a megmaradt barátokat, nem ígértek sokat a tények, barátból sem akadt túl sok, de ő makacsul kitartott elképzelése mellett, a dedinjei utcák láttán akart leszámolni velük, ott ahol rendőrök őrizték a funkcionáriusok villáját, már évtizede ezt tették, s ez a kép számunkra maradandóbbnak tűnt minden irodalomnál, amelyről egyébként Kiš úr nemigen szeretett beszélgetni, a műhely kérdéseiben kifejezetten szemérmes volt, nem volt per tu-ban a kritikusaival, nem rágta a szájukba poétikáját, az olvasmányélményeit, legfeljebb azt árulta el, hogy Párizsban nem tud már írni, mert túlságosan megszokta, hogy nem szakad rá az ég, s azt is megsejtette, hogy ebben a térségben holnap már egészen másképpen kell majd írni, hiszen kopogtat az ajtón a jelentések bársonyos forradalma, ami felborítja az eddigi normákat és konvenciókat, irgalmatlan lesz, de nagyobb világosságot áraszt a szavak világában, akkor majd megtanuljuk, hogy nem vagyunk kívül, hanem belül, ezzel akkor leszünk tisztában, ha elértük azt, hogy kívül lehessünk, a tragikus kívüliség tapasztalatának meghitt ismerete nélkül nem magyarázható meg, hogy Kiš úr végül is miért döntött úgy, hogy Belgrádban temessék el, pravoszláv szertartás szerint, ez botrány, sajnálkoztak sokan, beadta a derekát ő is, suttogták a jól értesültek, akik értelmetlenül csóválták a fejüket, ugyanazzal a középutas kételkedéssel, mint amikor Kiš elvégezte ugyanannak a nemzeti érzületnek a legkegyetlenebb destrukcióját, amiről ma a középutas kételkedők tömegesen írják tanulmányaikat, de ő nem csak a nacionalizmust kifogásolta, hiszen sokkal tünékenyebb érzéssel nézett farkasszemet, amit nem lehet könnyen megnevezni, egyfajta életforma, egyfajta írásmód, egyfajta hagyománytisztelet, egyfajta érzés, egyfajta szerelem, egyfajta nyelv és írásmód lebegett a szeme előtt, vagyis mindaz, amit kezdetben mindenki tiszteletre méltónak tartott, ő viszont akkor lépett fel „pajzzsal és dárdával” ellene, amikor a középutasok tekintélyüket vélték növelni általa,
akkoriban rendszeresen találkoztunk a belgrádi Szerb Kávéházban, ahol Petri-verseket fordított, kezdetben zavarban voltam én is, akárcsak Predrag Matvejevic, akinek a kérdésére hogy hová tartok, elárultam, Kišsel találkozom a Szerb Kávéházban, s láttam amint a régi jó zágrábi barát hitetlenkedve bámul rám, nem akar hinni a fülének, ez éppen a jugoszláv parlament előtt történt, úgy bámult a semmibe, mintha hintázni kezdett volna szeme előtt a levegőben a jugoszláv parlament, holott akkor még megingathatatlannak tűnt, a nemzeti érzések csak a saját múlt, csak a saját örökség szeretetét hirdették, a költők és az írók visszatértek a nemzeti hagyományokhoz, ápolták hagyományt, a folklórt és a nemzeti történelmet, a nemzeti realizmust, a nemzeti szürrealizmust, a lokális dadaizmust, a nemzeti fantasztikumot, a nemzeti történelmi parabolát, akkor lázadt fel Kiš úr és nem később, amikor már mindenki lázadt, ő viszont ördögi sztoicizmussal nézte a látványt,
de becsületére legyen mondva, nem vádolt senkit, hanem be akart rendezkedni belgrádi lakásában, cipelte vissza a könyveket, Belgrád szívében ütött tanyát, az abbahagyott kéziratok sorra a hontalanokról szóltak, ő meg készülődött haza, ahol mindezt be kellett volna fejezni, mert hol lehet hontalanabb az ember, mint ott, ahol született, ez volt az európai anatómiai lecke, vagyis a legnehezebb tananyag, s a nyersdeszkából készült könyvespolcokon néhány enciklopédia maradt,
rövid időre még eltűnt, aztán hullottak a göröngyök a belgrádi sírverembe, az ismerősök meghatódva néztek maguk elé, akik nagyon tisztelték, azt kérdezték, miért éppen így, miért éppen pravoszláv szertartás szerint,
meg sem villant a fejükben, hogy Kiš urat nem lehetett volna Párizsban eltemetni, montenegrói is volt, magyar is és zsidó is, a szíve pedig a vákuumba húzott, a szavakat, a mondatokat, a stílust, a nyelvet, csakis e vákuum felől lehet értelmezni, vagyis egy átláthatatlan feszültségből,
ezt éreztem, miközben a pópa énekelt, kivonult az egész pravoszláv világ, ah ez volt a hűvös eleganciájú, világosan gondolkodó anarchista Kiš úr utolsó fintora: nem lehet a távolban meghalni, s a láncainkat sem szabad cserben hagyni, ez az ünnepélyes szertartás, ez a rejtélyes mutatvány volt az utolsó gesztus az életében, a halált mindig szemmel tartotta, de rejtegette is, a halálról írt legtöbbet, de mielőtt ő került volna sorra, a szertartás fekete fátylával vonta be az eget, hogy még az se lássa, tulajdonképpen mi történik odalenn; egyetlenegy gesztussal megadta kulcsát műveinek, nem távozott adósként, úgy ment el és úgy tért vissza, hogy egyetlenegy felesleges mozdulatot sem tett, egyetlenegy felesleges szót sem írt le, nem volt rá szüksége, hiszen saját vákuuma peremén őrködött mindig.
(Kritika, 2004. 09)