Vannak kalandos utazások, amelyekről nem írnak útikalauzt. Ezek közé tartozik a forró nyárban tömegesen hazautazó vajdasági magyar vendégmunkások úti kalandjai is. Több nemzedék ingázik már így – ide-oda. A legtöbben Németországból indulnak útnak. Ki Kölnből, ki Münchenből, ki pedig Berlinből kocsikázik a Vajdaságba. Legtöbbször autóval indulnak útnak, habár az utóbbi időben megjelenő olcsó fapadosok kényelmesebbek és olcsóbbak is. Ők mégis az autót választják, mert a fapadossal csak húszkilónyi csomagot hozhatnak magukkal, ekkora bőröndben viszont nem férnek el azok az ajándékok sem, amit a legszűkebb rokonság részére szántak. S arról sem szabad megfeledkezni, hogy ők hozták létre a vajdasági magyarság legnagyobb alapítványát, amely, igaz, sehol sincs bejegyezve, de amely a legtöbbet tett a vajdasági magyarság megmaradása érdekében. A Gastarbeiterek ugyanis havonta küldik haza az eurókat, hogy az itthoniak valahogy túléljék az ínséges időket. Ennek a „láthatatlan alapítványnak” van egy előnye: nincs a kisebbségi politikai lobbi ellenőrzése alatt. Igazi civil, polgári magánalapítvány.
Útközben egészen furcsa kalandokat élnek át.
Harminc évvel ezelőtt az apák egy szuszra tették meg az utat, a fiaik azonban, szívesen megállnak Budapesten, előzőleg azonban megszállnak valamelyik útszéli motelben, hogy pihenten érkezzenek haza. A motel portásai kedvesek velük – a nyugatiakkal. Azért, ők gyorsan felfogták, jobb, ha németül kérik szobát, mivel a magyarok sokkal előzékenyebbek velük, mint akkor, ha megtudják, hogy közönséges „jugók”, aki időközben egyszerű „szerbekké” vedlettek.
A legtöbbjüknek nyugati útlevél lapul a zsebében, úgyhogy a mimikrivel semmi gondjuk nincs. Ha esetleg mégis magyarul szólalnak meg, akkor gyorsan hozzáteszik, hogy ők bizony nyugati magyarok, nagyszüleik, szüleik még 56-ban disszidáltak. Ennek köszönve hazánkfiának nevezik őket, ha azonban leleplezik magukat, akkor jugónémetek lesznek.
A „hazánkfiai” iránt a motelportások szolgálatkészek. Hazánkfiának lenni azonban egy hátránnyal is jár, hogy a portás vagy a pincér az anyaországi problémákkal hozakodik elő, makacsul arról akarja meg győzni őket arról, hogy éppen Gyurcsánynak vagy éppen Orbánnak van igaza. Ebben a magyarok kérlelhetetlenek. A vendégmunkások azzal kerülik ki a felettébb kényes témát, hogy mellékesen megjegyzik, éppen a tengerre készülnek, tehát nem érdekli őket a politika. Erre felcsillan a magyarok szeme, mert azon kívül, hogy körülrajongják a nyugatiakat, a tengert is imádják.
Ha azt a szót hallják, hogy tenger rögtön abbahagyják a politizálást, amiből arra lehet következtethetni, hogy ha Magyarországnak lenne tengere, akkor sokkal nyugalmasabb ország lenne. A választások előtt a fél ország a tengerre vándorolna, a választások után pedig az ország másik fele eredne útnak, és ezzel szent lenne a béke. Még tüntetni sem lenne alkalom, legfeljebb a túlságosan ügybuzgók bontanák ki a strandolás után az árpádsávos lobogót és a hullámverések egyenletes ritmusára napbarnítva tüntetnének a ríván, miközben a francia és az olasz csajok megbámulnák őket. Lelkesen tapsolnának nekik, mert azt hinnék, hogy valamiféle mediterrán fesztivált rendeznek. Esetleg a nyakukba borulnának, mondván, hogy ők is szeretnének bekapcsolódni a buliba, ami jobb irányba terelné a nagy magyar politikai szenvedélyt.
A tengerre magyar, mondják az átutazó vajdasági magyar vendégmunkások, s ezzel megszületik a nemzeti egység, ám nem fejeződik be a kalandos kárpát-medencei utazás.
Otthon szembesülnek igazán a magyar élettel.
Miután szétosztották az ajándékokat, okvetlenül szóba kerül az otthoni nyavalya. Ilyenkor nem hallanak másról, mint arról, hogy Szerbiában mennyire szidják a magyarokat, a zsidókat, a romákat, a vagy a muzulmánokat. Az a baj, mondogatják, hogy – sajnos -, a többségi nemzet soraiban nincsenek többségben a liberális és a baloldali állampolgárok. Hogy fogunk Európához csatlakozni kérdezik, és természetesen nagyobb liberalizmusról és erőteljesebb baloldalról álmodoznak a szorongó kisebbségiek, akik mélységesen megvetik a többségi nacionalista populizmust, az antiszemitizmust, és teljes szívvel vallják az európai egyesülést. Alig várják, hogy jöjjenek a multik, akik majd igazságot, jobb életet és gazdasági felvirágzást hoznak. Ironizálnak az EU-val szembeni bizalmatlanságon s felháborodnak az, úgymond, a nemzetárulókat, az idegenszívűeket érintő szitkokon. Keserűen jegyzik meg, hogy Szerbia alkotmánya nemzetállamként határozta meg az országot, s fölényesen ismételgetik: hogy itt nem tudják, hogy a nemzetállamoknak befellegzett.
Se vége, se hossza a kesergésnek.
Csakhogy a Kárpát-medencében a kesergés is kalandos kimenetelű. A magyar méhkas igazából a kisebbségben bolydul fel. Ott csapnak legmagasabbra az anyaországi politikai szenvedélyek. Kiderül, hogy az utóbbi időben tovább szaporodott a magyar kisebbségi pártok száma a Vajdaságban. Szerencsére baloldali sincs köztük, ugyanis mind jobboldaliként deklarálja magát, nem úgy van tehát, mint az anyaországban. Egytől-egyig jobboldali, csillan fel az otthoniak szeme. Jó lenne, ha az anyaország is követné a példát, s csak jobboldal lenne. Legyen akár fél tucat is, az a fontos, hogy csak egy oldal legyen. A magyarnak az a baja, hogy szüntelen civakodik, mondogatják. Nem tartunk össze. Meg kell teremteni a magyar egységet. Tele van idegenszívűvel az ország. Túl sokan vannak liberálisok és baloldaliak. És az EU-előtt sem kellene annyira meghunyászkodni. Ki kell állni a magyar érdekekért. A multik pedig a tönk szélére juttatják az országot.
Se vége, se hossza a kesergésnek.
A jámbor megfigyelő azt gondolná, hogy egyszerű alakoskodásról van szó. Hogy a dolog mégis összetettebb, az kiderül amint a tavalyi szerbiai választásokra meg a soron levő új önkormányzati választásokra terelődik a szó. Tavaly a kisebbségi polgároknak mindössze egynegyede szavazott a jobboldali kisebbségi pártokra. A többi vagy tartózkodott, vagy átszavazott a belgrádi székhelyű, valamelyest ballib elveket hirdető pártokra adta a voksát. Mint is mondhatnak mindezek után a Gastarbeiterek? Csak azt, hogy a „tengerre magyar”.
Népszabadság, Budapest, 2007. július 21