Naplójegyzetek, fragmentumok
- április 26., kedd
A világban tektonikus elmozdulások történnek, hitvilágok és értékrendek csapnak össze. Mind többször hallom, hogy lezárult egy korszak, amelyben reménykedtünk és amellyel vitatkoztunk. Most már Szergej Lavrov orosz külügyminiszter is a világ- és atomháború veszélyére figyelmeztet. Vučić elnök szerint Szerbia sorsdöntő döntések előtt áll. A nemzethez készül szólni. Az európai politikusok súlyos gondokkal szembesülnek, ők is bizonytalankodnak, akkor is, ha nem vallják be. Mindenki kalkulál és szorong. Magyarországon és Szerbiában az értelmiségiek különböző alternatívákat mérlegelnek. A regényírók márt évekkel ezelőtt érzékelték a földrengést, hangjuk bekeményedett, a mondatok szikárabbak lettek. Hova tűntek a hetvenes évek posztmodern játékai? Hová tűntek a nehezen kibogozható szép történetek? Valami lejátszódik előttünk, amit nehéz pontosan megítélni. A vajdmagyar sajtót (részben kivételt képez a Szabad Magyar Szó és a Családi Kör hetilap) olvasva azonban úgy tűnik, a vajdasági magyarság életében nem történik nagyobb megrázkódtatás, a világ szorong, de mi jól vagyunk, minden úgy van jól, ahogy van. Leibnizre gondolok. Ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Amennyiben lehetséges lett volna egy tökéletesebb világ teremtése, akkor a VMSZ már régen felismerte volna. Nem folyik eszmecsere arról, hogy mi jó és ezért meg kell tartani, mi az, amit módosítani kell és mi az, amit el kell vetni. A néma tájban ragyog a VMSZ Nagy Buborékja, amelyben verhetetlen önbizalom uralkodik. Egyelőre nem okoz nagy gondot, hogy a magyar választópolgároknak csak vagy 25-30 százaléka szavaz rá. Semmi gond, a hatalmát 10 százalék is biztosítaná. Ennyi is elegendő lenne a Magyar Nemzeti Tanács megválasztásához. A Nagy Buborék körül Kis Buborékok foglalnak helyet, amelyekből azokra tüzelnek, akiknek nincs védőbuborékjuk. Időnként megcélozzák a Nagy Buborékot is, de onnan nem érkezik semmiféle válasz. A VMSZ annyira biztos magában, hogy tudomást sem vesz a Kis Buborékban meghúzódó ellenfelekről, akik harcias ellenzékinek tartják magukat. Legfeljebb néhány írót vagy művészt vesz célba, akiknek nincs buborékjuk. Néha akad egy-egy kollaterális áldozat is, ilyen volt, a Tanyaszínház „prasnya beszéde”, ami azonban csak demonstrálta az idillt, hiszen arról szólt, hogy a forrongó világban a „prasnya beszéd” jelenti számunkra a legnagyobb veszélyt. A világ megirigyelhet bennünket, még a csendes finnek is, akik kezdenek félni az orosz hatalomtól.