(Petri György rovata)
„Ki vagyok én? Sem kőműves, sem hajóács nem voltam soha: kétlaki lény, kettős lelkem”
Oszip Mandelstam: Pala-óda (Kálnoky László fordítása)
Ki vagyok én? Kérdem, amikor felszállok a vonatra, aztán kiszállok Pesten vagy Újvidéken. Már az is jellemző, hogy önazonosságomra ilyenkor kérdezek rá. Nem is nevezem ezt igazi utazásnak, inkább énjeim közötti beszélgetésnek. Valószínűleg akkor is ezzel a kérdéssel vívódnék, ha sokkal messzebbre indulnék, mondjuk, ha egyszer megvalósulna az, amire régen vágyom: hogy elutazom Amerikába.
„Ha gondolkodom, máris kettő vagyok, legyek bár mégoly egyedül. Mihelyt a tudatom magamra irányul, máris bekövetkezik a szakadás” – írta Levinas, s ez a gondolat számomra akkor nyer dramatikus végkifejletet, ha a nyelvek, az államok, az etnikai közösségek különbözősége, a civilizációs paradigmaváltások is kiemelik, lemeztelenítik. Nehezen és kínosan megszerzett tapasztalat ez, amelynek a következményét, az azonosságválságot még nehezebb elismerni. Ezért megértem azt, hogy sokan menekülnek tőle, hiszen olyan kétlakiság ez – semmiképpen sem erkölcsi, hanem egzisztenciális eredetű –, amely nemcsak átalakítja, hanem meg is határozza a tapasztalatok formáit, így az utazásét is. Csodálom azokat, akik abban a hiszemben indulnak el a nagyvilágba, s feledkeznek bele a külső tájba, hogy saját benső világukat fejezik ki. Látszólag én is utazom, de nem vagyok utazó, minél inkább kifelé fürkészek, annál inkább befelé látok: a kétlakiság pecsétjét hordom magamon, két világ hangjait hallom, vagyis a lét kettőződik meg bennem. Ilyen a babiloni anarchia. Sokáig azt hittem, a kettőt össze lehet békíteni, de most már lehetetlennek tartom. Belenyugodtam feszültségükbe. Ez az állapot persze nem emlékezésből, nosztalgiából nyeri energiáit, mint ahogy újabban gyakorolják, hanem valóban két élet: Derrida személyes tapasztalatok alapján meghasonlottságnak nevezte. Párizshoz való viszonyát például a háromszoros meghasonlottság prizmáján keresztül érzékelte. „Háromszoros meghasonlottság – írta – azért, mert egy fikció segítségével, amelynek szimulakruma és erőszakossága a témánk ezúttal, mégis fenn kell tartania ugyanazt a »közösséget«, ugyanabban az »országban« és »nemzetállamban«. Hol és kivel, kivel azonosulhat tehát az ember, hogy megalkossa saját identitását, és elmondhassa saját történetét? És mindenekelőtt, kinek mesélje el? Hol vannak a minták? Minta nélkül és biztos címzett nélkül kell megalkotnia magát.” Ha nem akarok elveszni a fogalmak között, akkor azt mondom: ez mindenekfölött a nyelv kérdése, hiszen a nyelvre úgyis sok mindent át lehet hárítani az utóbbi időben. De azt a harmadik nyelvet, amiről Derrida beszél, senki sem érti. Ez az a pillanat, amikor az embernek címzettek nélkül kell megalkotnia magát.
Vagy nem ez az igazi magány? A kétlakiság? A babiloni világ? Vajon nem nagyobb magány-e a harmadik nyelvben élni, mint egy nyelvvel szüntelenül róla, mármint a magányról beszélni? Vajon nem posztirodalmi jelenség ez, amelyre rá vagyok kényszerítve?
A teória okkal és joggal figyelmeztet újabban a diskurzus hatalmára, arra, hogy ez a hatalom nem is azonos, jellegében pedig egyenesen ellentétes a nómenklatúra hatalmával, mégis befellegzett a szavak ártatlanságáról vallott lírai ömlengéseknek. A kétlakiság állapotában soha többé nem lehetek szóközpontúan elbizakodott. Az egynyelvűnek van egy hatalmi többlete, ami a valósággal szembeni elbizakodottságban nyer igazolást, vagyis a (nyelvi) minta biztonsága nélkülözhetővé teszi a valóság iránti nyitottságot, pontosabban: védelmet nyújt a sebezhetőség ellen. De aki egyszer belebonyolódott abba a nyelvbe, amit a többség nem ért, s ez alatt értem az anyanyelvi többséget is, az okvetlenül szembetalálja magát a valósággal. Nincs más kiút.
Valóság és bábeli pluralizmus! Gadamer írt egyszer arról az igényről, hogy világhorizontunk mellé állítsunk plurális nyelvi horizontot is. S akkor pluralista világunk olyan lesz, mint az új Bábel. Vég nélkül töprenghetünk arról, hogy mi lesz akkor velünk. A mandelstami sorok mintha ennek a horizontnak az egyik síkját idéznék fel: a Bábel kétlaki, gonosz kísértetét. Mert sokat hivatkozhatunk a pluralizmus értékeire, s ünnepélyes alkalmakkor hitet is tehettünk mellette, mert azt hisszük, nemes apollói vonásokkal rendelkezik, ám ha ebben a mi Bábelünkben ez beköltözik az idegsejtekbe, a nyelvbe, az érzelmekbe, és minden egyes gesztusunkba, akkor összedől a torony, amit magunk álmodtunk meg, s feltárul a pluralizmus démoni örvénye.
(Beszélő, 1994. szeptember 29)