Naplójegyzetek, fragmentumok
- július 4., hétfő
Visszatérek Grass regényeire. Visszatérek, mert egyre inkább tudatosodik bennem, hogy Európának a II. világháború után volt egy nagy nemzedéke. Camus és Sartre, Böll és Grass, hogy ne soroljam tovább, amely nem simult bele a neoliberális korszak l’art pour l’art remekművekkel díszített káprázatos rendszerébe. „Ennek nincs vége. Nem lesz vége sohasem”. Ezzel a mondattal fejezte be a Grass a Ráklépésben című regényét, amelyet a Danzig-trilógia post scriptumának nevezek, hiszen 9000 német menekült főként asszonyok és gyermekek haláláról szól. Menekülés közben elsüllyesztette őket egy szovjet torpedó. Német bűnök és szovjet bosszú! Ugyanez játszódott le Bácskában is, 1944 őszén, erről írtam szinte ugyanabban az időben, amikor Grass írta a regényét. 10.000, 20.000, 30.000, egyesek szerint 40.000, magyar áldozat. Erről vitatkoztak a helytörténészek, a magyarságkutatók. Nem volt szándékomban ezzel a számháborúval foglalkozni, legyen ez a történészek dolga. Engem elsősorban az érdekelt, miként vésődött be a kisebbségi tudatba és a tudatalattiba az esemény, amelyről a legszűkebb családi környezetben nemigen beszéltek. Vagy ha akadtak bátrak, akkor félszavakban vallottak, de ezeket a sebeket nem teszi semmissé egy-egy napi politikai alku. A politikusok ünnepi beszédeket tartanak, de ki gondol arra, hogy az utódok miről álmodnak. A Temetetlen múltunk post scriptuma ennek a történetnek. A magát utolsó magyarnak nevező postás az elhunyt szülők helyett írja a válaszleveleket az elvándorolt utódoknak. Romos házakkal teli bácskai tájkép a nagy nemzeti ováció idején. Danzig, ismétlem magamban, miközben az újvidéki utcákon hallom az ismeretlen szavakat. Sokkal több orosz szót hallok, mint magyart. Szüleim jutnak eszembe, akik 44 telén és utána hallgatták az orosz szavakat. Megtanultak néhány orosz mondatot is. Danzig, gondolom és folytatom az utamat. Hová? (…)