Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. szeptember 24., péntek
Megcsömörlöttem a nyitott vagy a zárt társadalomról, a nemzetiről és a kozmopolitizmusról szóló vitáktól. Bizonyára, mindkét oldalon vannak szélsőséges nézetek, de ezek a konfliktusok az utóbbi időben hidegen hagynak, mert leginkább pártharcokba vezetnek, amelyekben a politikai elemzők és a párttanácsadók vívják harcukat. Abból indulok ki, hogy a mai világban egyetlen nemzet sem szigetelheti el magát a nagyvilágtól. Ha valami történik a kínai vagy az amerikai piacon, akkor az újvidéki polgár aznap vagy másnap okvetlenül érzékelni fogja. A kulturális értékek cseréje eddig sosem látott méreteket öltött, tehát akarva nem akarva sokszor sokkhatásokkal járó nyitottságra vagyunk ítélve, amelyre nem a sovinizmus vagy a nemzeti elzárkózás a gyógyír. A dilemmám az, hogy hogyan legyünk nyitottak anélkül, hogy a beolvadás kényszerpályájára lépnénk. Rugalmas szintézis, válaszolnám, de ezt kevésnek tartom. Könnyű kimondani, hogy szintézis, de nehéz vállalni, ezért szeretném hozzáfűzni, hogy ez a szintézis drámai, belső lelki és intellektuális feszültséggel jár, hiszen sosem találjuk meg azt a végleges és biztos egyensúlyt, amelyre vágyakozunk. Regényemben, a Temetetlen múltunkban utaltam Musilra, aki azt találta mondani, hogy azok, akik szerint a nemzet nem is létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát, de akik nem ismerik a nemzetekfelettiség eszméjét, azok is túlságosan egyszerű megoldást választanak. A nehezebb utat, amelyre Musil utal, keskeny útnak nevezném azért, mert számos megpróbáltatással, folytonos kereséssel jár, szüntelenül önmagunkkal kell tusakodnunk. Ezzel nem akarom bántani azokat, akik a tágas kaput, és a széles utat választják, hiszen a széles úton nagyobb biztonságban érzik magukat, a széles kapun pedig könnyebben elérik a kívánt célt. Igaz a Biblia szerint a széles út kárhozatba vezet.