EGY BÉRKOCSIS EMLÉKIRATAI
Élet és irodalom, LVII. évfolyam, 25. szám, 2013. június 21.
Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje. Városregény. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2013. 298 oldal, 2990 Ft
A rendkívüli indulás, a 26 évesen közreadott első regény, az 1967-ben megjelent Egy makró emlékirataijuthat eszünkbe. Az új és az első regény kiemelkedő pontjai a pályának, óhatatlanul összetartják mostantól mindazt, ami köztük született: Végel László szerényen és jelentőségteljesen hontalan életművét. Regényeket, novellákat, esszéket, drámákat, naplókat, úti jegyzeteket, melyek sokszor műfajilag is összekeveredtek – miként az életvilágok, a kulturális terek, amelyekhez kötődtek –, és lett belőlük esszénapló, esszéregény, vagy legutóbb, a tavalyi kötetben, a Bűnhődésben: berlini naplóregény. Az írások háttere pedig mindmáig a hajdan volt Jugoszlávia szellemi, társadalmi, politikai, emberi és nyelvi közege, ha el is múlt az a világ, ha el is ment onnan szerzőnk néha-néha kicsit, akkor is, sőt annál inkább.
Végel az újvidéki Symposion első nemzedékéhez tartozó fiatal íróként olyan nézőpontot, hangot, nyelvet talált, amelynek segítségével – az 1964 utáni viszonylagos jugoszláviai nyitás szellemi lehetőségeit is kihasználva – a régióból úgy tudott rámutatni Európára, a modernizmus, a baloldaliság és a nacionalizmus nagy dilemmáira, hogy közben Trianonra is máshogyan érzett rá, mint azt a „kisebbségi” magyar irodalomtól megszoktuk. Mindehhez megkapta egy olyan világ ígéretét (mint kiderült, ez csak néhány évnyi illúzió volt), amelyben lehetséges a különböző népek, kultúrák igazi együttélése, sőt együttműködése. Az első regény fiatalos lendületétől most elérkeztünk az öregkori regény bölcsességéhez és rezignáltságához, mely ugyanakkor korántsem nélkülözi a humort és az iróniát.
Az Egy makró emlékiratait nevezhetjük, nevezték is már sokszor jugoszláviai multikulturális hippiregénynek, negatív vajdasági fejlődésregénynek, pikareszk beatregénynek, alulretorizált és depoetizált csavargóregénynek, mely annak idején felszabadító hatású volt a fiatal „anyaországi” írókra is (harmadik, 2009-es magyar kiadásakor, jelezte a kritika, kicsit megfésülték a nyelvét, amiért kár volt). A német fogadtatás nemrég a céltalan ifjúság kiúttalanságáról szóló regényként is méltatta, mely egy frusztrált „strici” hányattatásairól szól a Tito-féle lazuló szocialista viszonyok közt, és ’68 előszelét hordozza magában (a mű 2011-ben jelent meg németül – nem a legszerencsésebb módon Egy strici emlékiratai címmel –, mellesleg szerbül először már 1970-ben és később is kiadták).
Végel az első krónikások egyike volt, akik Újvidékről beszéltek. A délvidéki magyar irodalom korábban inkább Szabadkára figyelt, már csak Kosztolányi és Csáth miatt is (mai örökösük leginkább Tolnai Ottó). Újvidéket viszont mindenekelőtt Végel és Balázs Attila életművéből ismerhetjük. Balázs „városregénye” után (Kinek Észak, kinek Dél) most itt van Végelé is. Míg az előbbi végigköveti a hely történetét az emberi emlékezet kezdeteitől máig, ez utóbbi XX. századi sorstörténeteken keresztül villantja föl a város különös hangulatát. Míg Balázs – jó szokása szerint – tobzódik az élvezetekben, a lehetőségekben, a történetekben, és áradóan játékos meséléssel bontja ki azokat, Végel – szintén jó szokása szerint – redukált mondatokban, tömörített, poentírozott sztorikban, a délvidéki kevert, rontott nyelvet lazán használva mondja csökönyösen a magáét. Pontosabban mondatja el figuráival azok karakteres élettörténeteit, melyek a gondolkodásmód és szóhasználat tekintetében is jellegzetesek. Az írót nem nagyon érdekli a szép mondat, ebben például Spiró rokona. Egy helyen a például helyett csak ezt írja: pl. Ilyen hanyagságot regényben utoljára tán Déry engedett meg nem játékból magának. Gyakran kever szerbet, németet, angolt, sőt délvidéki magyar slendriánságokat, hibás nyelvi elemeket is a szövegbe. Ennek ellenére, avagy inkább ezzel együtt Végel új regénye szerzőjének legjobb formáját mutatja, mindaz a tapasztalat, tudás (belátássá érlelt kritika és vívódás), amelyet az esszéiben fölhalmozott, magáért beszélő történetfolyamot alapoz itt meg.
Elsődleges elbeszélőnk egy Szenttamásról 1956-ban az újvidéki gimnáziumi kollégiumba, majd Sólyom Alajos pincér otthonába kerülő magyar diákfiú (épp ott született, és épp 1941-ben, mint Végel). Alajos éttermében ismerkedik meg a szerb bérkocsissal, Lazóval (1921–1992). A fiú irodalmi ambíciókat dédelget, Lazo pedig azt szeretné, ha megírná az ő kalandos életét, ezért mesél neki. A bérkocsis elbeszélését a falusi fiú tudatán keresztül megszűrve kapjuk. Emlékiratait végül is tényleg az elsődleges narrátorunk írja meg. Közben fokról fokra, kaleidoszkópszerűen bontakozik ki a két figura párhuzamos életútja. Más mellékfigurák is elmesélik a maguk történetét, illetve sokszor szinte észrevétlenül átveszik a szót főhőseink, néha meg visszaveszi tőlük a szót a szerző, hogy az épp reflektorfénybe került mellékszereplő minél inkább beleélhesse magát a fölidézett helyzetbe. Dornstädter úr, a két háború közti kávéháztulajdonos (aki 1913-ban nyitotta meg a város legjobb vendéglátóhelyét, mely 1945-től a Moskva, 1949-től a Zagreb, 1991-től az Atina nevet viselte), és aki maga is bevándorló, a 153. oldalon meséli el a városalapítás történetét, erről számol be otthon Lazo felszolgálóként dolgozó anyja, meséli Lazo, jegyzi le névtelen szenttamási elbeszélőnk.
A legenda pedig az, hogy 1748-ban a helyiek összefogtak, összekaparták a kis pénzüket, és elmentek Mária Teréziához, hogy megvásárolják a szabad királyi város címet. Németek, szerbek, magyarok, zsidók, örmények. Nevet őfelsége adott: Neoplanta. Fordítsa mindenki a nyelvére: Neusatz, Novi Sad, Újvidék… „Neoplantainak lenni hivatás, drága barátaim, azt jelenti, hogy az élet minden területén a legeslegjobbnak lenni, mondogatta a pincéreknek, a szakácsoknak, a cukrászoknak” Dornstädter úr, akiről azt se tudták biztosan, német-e, zsidó-e, csak azt tudták, a Felvidékről jött, majd a második világháború alatt titokzatosan eltűnt. Lazo apja az első háborúban nem akar a szerbek ellen harcolni, átszökik, akkor meg az okozza a gondot, hogy a földijei ellen kell támadnia. Végül a szülőföldjén magyar (avagy szlovák?) asszonyt vesz el. A fia a második háborúban azért fohászkodik, hogy ne a déli frontra kerüljön, sikerül, az orosz frontra viszik. Magyar és német bajtársával szöknek haza. Ha kell, németnek, ha kell, szerbnek, ha kell, magyarnak mondják magukat, csakhogy megmenekülhessenek. Lazo nagy titka, mely az egész könyvet nyomasztja, a végén derül csak ki: mit kellett tennie két barátjával, mikor Tito partizánjai lettek az urak.
Az élettörténetek legtöbbször akörül forognak, milyen hihetetlen agyrém, hogy nem az számít, ki milyen ember, hanem az, hogy hová tartozik. Névtelen főhősünk a Telepről való újvidéki magyar lánynak udvarol, mikor hazakíséri, a magyar fiúk nagyon megverik, mert nehogy már egy idegen udvaroljon egy telepi magyar lánynak, majd a kollégiumbeli szerbek, macedónok, bosnyákok jól megverik a magyar fiúkat, megvédve egyébként magyar társukat, mire a lány kéri udvarlóját, ne értesítse a rendőrséget, mert a magyaroknak össze kell tartaniuk. Sólyom Alajos csak akkor lehet főpincér, ha belép a pártba, így kiszolgálhatja Tito marsallt, s míg korábban otthon bújában irredenta dalokat hallgatott, ezentúl csak partizánindulókat fog. Török Miklós nagyapja – mesél erről két fénykép – ugyanazon az erkélyen ünnepli Horthy magyar honvédjeinek, majd Tito partizánjainak bevonulását, és nem azért, mert elvtelen megalkuvó, hanem mert így hozta az élet, sőt pont azért, mert rendes ember. Na, ez az agyrém. A Dunát ünneplő külföldi turistáknak mondja már valamikor a ’70-es évek végén Lazo: „Ja, ja, multikulturális tömegsírok” vannak benne. Néha esszészerűen is összefoglalja a szerző, milyen borzasztó, hogy ezek a népek itt időről időre egymás torkának esnek. De jobb lenne kevesebbet magyarázni. Az se jó, ha a tanulság a szereplők szájába van adva. Az a jó, ha a történetek állnak helyt magukért. És legtöbbször helytállnak. Amit az író egy esszéjében úgy fogalmazott meg, hogy „Újvidék pedig a másságok játéka nélkül csak szép múltú szürke szerbiai provincia lesz” – azt itt most gazdagon körbejárjuk, és minden megelevenedik.
Akármi történt az elmúlt húsz évben, az elmúlt száz évben, ez a regény, mint a jó fénykép, sokat őriz abból, ami az „Újvidék” hívószó hallatán fontosnak tűnik. Miként a házak, a kövek, a temetők is. Apropó, temető. A regény végén, 1992-ben, Lazo temetése után jó dramaturgiai érzékkel a temetőcsősz (sírásó) szólal meg. Azért az ő tanulsága mégiscsak megfontolandó: „Itt végzi be mind, uram” – mondja elbeszélőnknek, majd így összegez: „Akit ebben a városban egyszer elhantolnak, az biztonságban érezheti magát”. Na, persze, mondhatnánk, még ez se olyan nagyon biztos.