Naplójegyzetek, fragmentumok
- április 18., hétfő
Bizonyára van több is, de a jugoszláv háborúkról én két kitűnő prózát ismerek. Az egyik Jergović Szarajevó Marlboro című elbeszéléskötete (Csordás Gábor remek fordításában magyarul is olvasható), a másik pedig Darko Cvijetić Schindler liftje című kisregénye. Mindkettőt a hátborzongatóan világos mondatok jellemzik. Minden mondat tisztán cseng. A háborúval nem szabad játszadozni. Nagyon hiteltelennek tartom a morbid és a nyakatekert leírásokkal teli „háborús prózát”. Ezekkel csak azok élnek, akik a tévé képernyőjének köszönve élték át a háborút. Az ukrajnai háború idején ezekkel a gondolatokkal lapozgatom Cvijetić kisregényét és bevallom, sokkal jobban átérzem azoknak az embereknek a szenvedését, akik kitartottak a szülőföldjük mellett. Cvijetić példátlan egyszerűséggel a 13 emeletes „vörös toronyház” lakóinak életéről és haláláról ír. A gyilkosságokra egy-egy mondat szán, röviden, tárgyilagosan. A lakások kiürülnek, új lakók költöznek be, akik úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. Az életben maradottaknak sincs idejük és erejük gyászolni. Nem tudom elképzelni, hogy mit éreztem volna ha tanúja lettem volna a vörös toronyház lakói sorsának, de a regény olvasata után arra gondoltam, hogy az érzések hamisak lettek volna.