Javítóvizsgák
2016. június
Kaméleoni világba keveredtünk
Az utóbbi hónapok vajdasági vitáiban többször is a mellemnek szegezték a kérdést, éspedig a következőképp: kikkel rokonszenvezek, azokkal, akik az egyik vagy a másik tömörülés (VMSZ, Magyar Mozgalom, VMDK, stb.) mellet nyíltan kiállnak, vagy a „titkos párttagokkal”, akik a holdudvarban üzemelnek. A kérdés bármennyire közvetlen stílust mutat, sántít! Válaszolom: nem rokonszenvről van szó, mert az szimpátia, vonzalom, szeretet… az értelmező szótár szerint, hanem egyszerűen tisztességről! Úgy vélem ugyanis, hogy sokkal becsületesebb a nyílt állásfoglalás, mint az üzletelés. Ámbár azt is tudomásul veszem, hogy változnak az idők. Újra terjed a bácskai rónán az egypártrendszerből ismert aulikus értelmiségi magatartás. Eltűntek a kilencvenes években oly jól felismerhető választóvonalak. Kaméleoni világba kerültünk! Húszonvalahány évvel ezelőtt nem volt talány, ki van a rendszer mellett, ki a kegyelt és ki van ellene. Igaz, az ellentábor rendkívül vegyes társaságból tevődött össze. Voltak, akik egy igazságosabb és demokratikusabb társadalomról ábrándoztak. Voltak, akik csak azért voltak Milošević ellen, mert szentül meg voltak győződve, hogy ők jobb/sikeresebb vezetők és főnökök lesznek. Ugyanakkor voltak köztünk Miloševićnél nagyobb nacionalisták is, akik azért bírálták Slobodan Miloševićet, mert elvesztette a háborúkat. Milošević bukása után az elképesztően vegyes „ellentábor” felbomlott. Egyébként nem történt semmi furcsa, csak a természetes szelekció ment végbe. Ma többen felháborodnak azon, hogy sok egykori „ellenzéki” egy táborban találja magát a kilencvenes évek hírhedt vezetőivel. Nincs mit lázongni, a nevezetes október 5-e csirájában hordozta az új szövetséget. A retrográd mozdulatlanságra jellemző „tökéletes eszménynélküliség korába” slattyogtunk be. A Parainézis című regényemben megpróbáltam ábrázolni a hasonló, a szocializmus végnapjait megidéző világot. Csakhogy akkoriban az emberek szabadulni akartak az eszményektől, ma viszont lesajnálják őket. Akkor is, most is, ha egy író vagy egy értelmiségi számíthatott a hatalom háttér támogatására, ha azzal dicsekedett, hogy apolitikus. Az apolitikus attitűd, a „hófehér” aulikus fátyol, a lojalitás diszkrét báját jelenti. A fátyol mögött javában tart a szabadság poklában zajló álarcosbál. Már annak is örülni kell, ha valaki a már meglevő maszkra nem helyez újabbnál újabb álarcot. Amennyiben így kell ennek történnie, akkor tényleg elviselhetőbb, ha valaki új álarccal nem rejtegeti tegnapi álarcát. Hogy milyen arcot rejt a maszk, az többé már nem is fontos. Tudniillik az igazi arc idővel idomul az álarchoz.
Ratto d’ Europa?
Reggelente jó kedvvel ülök ki a teraszra, bizakodva nézegetem a természetet helyettesítő panellakási cserepes virágokat, a virágládákat. Alig vártam a tél végét, mert a városban a tél eltünteti a természetet. Eszembe jut hányszor, milyen sokszor beszéltem meg a barátokkal, hogy ha tavasszal vagy nyáron kirándulunk a Fruška gorába, sétálunk egy nagyot, majd leülünk egy csendes teraszra, s hallgatunk. Feleslegesek lesznek a szavak, így tartósodnak a barátságok. Aztán ebből sem lett semmi. Magamra maradtam a szavakkal és a mondatokkal. Egy cigi után, távozom a teraszról, de nem akarom elrontani a napom, kora reggel nem olvasom el a napi híreket, hiszen a tegnapiakat sem vagyok képes feldolgozni. Márai Sándor Európa elrablása című „útinaplóját” veszem elő, hátha az segít. Ratto d’ Europa?, kérdezi Márai. „Elrabolták igazán. Kik és mit?”, teszi fel a kérdést 1947 elején. „Valamit elraboltak Európától a vad erők, amelyek acélseprővel sepertek végig a városok és a csataterek felett”, válaszolja. Elsorvadt az európai küldetéstudat. Nem annyira egy ország kiválása aggaszt, hiszen sokkal siralmasabb jelenségről van szó. Megtévesztettek a húsz évvel ezelőtti remények? Igazat adok Márainak, nincs többé közös ihlet. 1947-ben Winston Churchill még reménykedett, hogy eltakaríthatók a világháborúk romjai. „Reméljük, hogy eljön Egy Európa, ahol minden ország polgárai, ugyanúgy európaiaknak vallják magukat, mint ahogy szülőföldjükhöz tartozónak, anélkül, hogy elvesztenék szülőhelyük iránt érzett szeretetüket és hűségüket.” Nem igy történt: újra, ki tudja hányadszor, ellentétbe került az európaiság és a nemzeti érzés. Kik a felelősek azért, mert nem épül fel a Franz Theodor Csokor által megálmodott „nemzetek feletti haza”? Az européer mandarinok, vagy a nemzeti törzsfőnökök? Brüsszel vagy a nemzetállamok? Javító vizsgázni kényszerül az EU, és pótvizsgáznak a nemzetállamok is, mert veszélyes kaland abban reménykedni, hogy a szélsőjobb eszmék mentik meg a nemzeteket az EU-tól. A nemzeti érzés maga alá gyűrte az európai ihletet. Holott egyensúlyba kellett volna kerülni vele, már amennyiben létezett európai ihlet. Természetesen az Európai Unióval szemben nekem is számos fenntartásom van. Nem ilyen Unióra számítottam, amely az adófizetők pénzét a posztszocialista oligarchák zsebébe gyömöszöli, azzal a jelszóval, hogy csak had gazdagodjanak. Az Uniónak köszönve az elmúlt húsz évben a posztszocialista országokban felemelkedett az EU-s pénzekből táplálkozó parazita réteg, amely most már elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy fellázadjon az EU-ellen. Nem olyan európai multikra számítottam, aki a posztszocialista indiánok között üveggyöngyöt árusítanak, és a giccset patronálják. Az Európai Unió nem biznisz, hanem közös hivatástudat, közös ihlet és kultúra. Kultúra nélkül nincs Európai Unió! Sajnos, erről feledkezett meg Brüsszel és ez bosszulja meg magát. Perem-európai perspektívából, „alulnézetből” emberarcú és emberközeli EU-ban reménykedtem. A remények foszladoznak, ami azonban nem térít el a soviniszta EU-ellenesek baljós táborába. Nem adom meg magam.
Elszámolás
Tegnap este a hatalmas zivatar kellős közepén megérkezett a szarajevói MESS társulata, hogy az Infant fesztivál meghívottjaként bemutassák az Urbán András rendezte What is Europe? című darabot. Mára kisütött a nap, a Vojvodina szállóval szembeni teraszon Dženana Dženić színésznővel beszélgetek a társulat boszniai körútjáról. Több városban vendégeskedtek, a jajcei vendégszereplés viszont feledhetetlen volt. A közönség úgy viselkedett amilyent színész, alkotó csak kívánni tud. A társulat többi tagja a városban bolyong, fiatalok, akik valójában csak hallomásból ismerik Újvidéket. Gyerekfejjel élték át a háborús időket, hogy mi volt előtte, arról csak a családi elbeszélésekből tudnak. A telt ház előtt mégis úgy játszottak, mintha a legszemélyesebb élményeikről számoltak volna be. A közönség dermedten ült, érzésem szerint az újvidékiek saját lelkiismeretükkel néztek farkasszemet. Vagy ha nem a sajátjukkal, mert a színházba járó újvidékiek többsége a „jobbik Újvidék” polgárai, akkor a polgártársaik lelkiismeretével. Eszükbe jut-e, hogy a joghurt forradalomtól napjainkig terjedő időszakban hányszor állt ez a város az Európa ellenes értékek oldalára? Ne fontoskodjunk, ne dicsekedjünk azzal, hogy milyen kulturáltak vagyunk. Egyszersmind Újvidéknek mihamarabb el kell(ene) számolnia mind a közelmúlttal, mind a jelenével.
Távol és közel
Az előadás után találkozom ismerősökkel, akik szóvá teszik, hogy szép csendben kivonultam a közéletből. Nem értik. Hát igen, válaszolom, csupán a naplómnak, a ”magány műfajának” maradt némi közéleti aurája. Úgy érzem magam, mint Márai; nem véletlenül éppen előtte tisztelegtem a több mint két évtizede írott naplójegyzeteimből kiragadott fragmentumokkal (Négyszemközt Máraival). Távolodok, egyre távolabbra menekülök és jegyzem a közelben látottakat. Persze, így sem értik.
Pezsgő véres buborékokkal
Irena Popović a nemzetközi és a hazai térségben is sokat díjazott zeneszerző – ő szerezte a What is Europe? zenéjét (is) – nagy kihívás elé állított. Elmondta, hogy az előadás alapjául szolgáló Bűnhődés című kötet, gördülékeny és precíz mondatainak nyomvonalán haladva nagy élvezettel komponálta meg a songokat. Az újvidéki előadás után újra szóba hozta, amit a szarajevói bemutató után jegyzett meg. Végül a Katolikus portán ülő színésztársaságban újra megismételt: írjak opera librettót. Boldogan komponálna hozzá zenét! A meglepetéstől nem tudtam szóhoz jutni. Lejjebb helyeztem a mércét: esetleg operettet, válaszoltam. Vagy ellen-operettet, mert eszembe jutott Magris esszéje az I. világháború előtti Bécsről, amelyben az „operetthedonizmus”, volt a „frivol válasz minden gondra, amely az osztrák eget befelhőzi”. „Éljen őfelsége, a Pezsgő” kiáltanak fel Strauss Denevér című operettjében. Csakhogy, azóta lezajlott két világháború, a gyöngyöző pezsgőbe vércseppek vegyültek. Egyre több a vér és egyre kevesebb a pezsgő. Úgy bizony, így mulat egy mai operetthős. Nem hagy békén Irena Popović javaslata. A kalandvággyal vívódok.
Játékstílusok
Kerekasztal-beszélgetés a What is Europeről. Élvezettel hallgatom a színészeket és elismerem, hogy a fiatal szarajevói művészek nem csak tehetségesek, hanem rendkívül műveltek, olvasottak, komoly témákról lehet velük beszélgetni. Talán hatásukra fejtettem ki véleményemet a kerekasztal-beszélgetésen a színészi játékról. Emlékeztettem a klasszikus játékstílusra, amelyben a színészek eszményi robotok voltak, szerepeik rabjai. Ezt a legjobbak olyan tökélyre emelték, hogy a robotra gondolni sem lehetett. Színészlegendákat teremtett ez a stílus. Aztán következett a „rendezői forradalom” amelyben a színészek inkább marionettfigurákra emlékeztettek. Ekkor születtek mag a nagy rendezőkről szóló legendák. Urbán András rendező egy harmadik útra lépett: a színészt alkotói piadesztálra emeli, amivel elindít egy folyamatot, melynek végkimenetele látszólag kiszámíthatatlan. A színészt a saját képzeletvilága és – intellektusa sodorja a rendező tervezetébe. Kalandos út, amelyben a színésznek előbb fel kell fedeznie önmagát, hogy rátaláljon szerepére.
Erszény és pluralizmus
Tépem a gyomot, Zoltán nyírja a sövényt. A rekkenő hőségben gyakrabban leülünk és megiszunk két-két pohár almalét. Zoltán felsóhajt és elmondja, hogy Temerinből ismét tömegesen távoznak a fiatalok. Nem csupán azok, akiknek nincs munkája. Érdekes, hogy az egyszerű, kétkezi emberek másképpen beszélnek, mint a politikusok. Némi valóságérzetük azoknak maradt, akik a szupermarket előtt átszámolják a pénzüket és sokáig töprengenek a bejáratnál.
Putyin óhaja
A belgrádi Blic napilap értesülése szerint Putyin erélyesen követeli, hogy a jövőre sorra kerülő elnökválasztáson Szerbia parlamentje írjon ki referendumot, amelyen a szerbiai polgárok nyilatkoznának: az ország csatlakozzon-e vagy ne az Európai Unióhoz . Az Iszlám Állam hivatalos lapja üdvözli Anglia kilépését az EU-ból!
Cssaládi Kör, 2016, július 7