Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. január 25., szombat
A Térey-ösztöndíj meghirdetésekor nem sejtettem, hogy ilyen parázs belharcokat idéz elő, hisz először arra gondoltam, milyen segítséget jelenthet egy író életében egy stipendium. Kétszer voltam munkanélküli: először az 1968-as egyetemista tüntetéseken játszott szerepemért két évig önkéntes szenttamási száműzetésben éltem, 1992-ben pedig a Milošević-hatalom távolított el az Újvidéki Televízióból, ahol a drámaszerkesztőség dramaturgja voltam. Ilyen előtörténettel nem ítélkezek az új ösztöndíjasok esélyeiről és csapdáiról. Felesleges is, késő is. Különben is, az írószervezetek elfogadták. Ki vagyok én, hogy a távolból ítéletet mondjak? Ebben sincs azonban nincs egység az írók között, hiszen olyan ismert írok fogadták el az ösztöndíjat, mint Garaczi László, Háy János, Kemény István, Láng Zsolt, Márton László, Vörös István, Zalán Tibor… Vannak köztük vajdaságiak is. (…) Egyébként is a vitacikkeket olvasva inkább arra gondolok, hogy milyen művek kerülnek ki az ösztöndíjasok műhelyéből. Megszületnek-e a magyar Thomas Bernhardok? Vagy az új Vass Albertek? Vagy a hermetikus remekművek, amelyeket bennfentesen idézgetnek majd a kiváló kritikusok? Az ösztöndíj mind a három változatnak kaput nyit. Azt, hogy melyik lesz a kiskapu és melyik a nagykapu, azt írók döntik el az íróasztal mellett. (…) Vajon gyengül vagy erősödik a kritikai érzék? Vajon idehallik-e még Camus szava, aki réges-régen arról elmélkedett, hogy a történelem cirkuszában mindig volt vértanú és oroszlán, csakhogy eddig a művész a lelátón ülve a maga kedvére dúdolgatott, vagy jobbik esetben bátorította a vértanút; most azonban a művész a porondra kényszerült.
Az ösztöndíj érdeme, hogy a porondra küldte a magyar írókat.