Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. szeptember 28., hétfő
Vučić elnök bejelentette, hogy Trump elnök Washingtonban nagyon kedves volt hozzá, s ígéretet tett, hogy alkalomadtán Szerbiába látogat. Már a szerbiai falvakból üzennek is Trumpnak, hogy látogassa meg őket, és ízlelje meg a valódi szerb töltöttkáposztát. Siniša Mali pénzügyminiszter pedig eldicsekedte, az amerikaiak megüzenték neki, ne számoljon egymilliárd dollárban, hanem több milliárdban. Dől a pénz a mesebeli Amerikából! Trump elnök, a gondoskodó dollárpapa és a Szerbia-barát békegalamb a választási körútján diadalmasan bejelentette: a szerbek és az albánok évszázadokon át gyilkolták, ám a washingtoni dokumentum aláírása után „a két nemzet képviselője ölelgette egymást”.
Nem voltam a helyszínen, nem láttam, hogy valóban ölelgették-e egymást, de Szerbiában pedig eddig soha nem látott módon ünneplik az amerikai elnököt. A kormánypárti sajtó Amerika-ellenességéből egy perc alatt Amerika-barátság lett. Szerbiában hetek kérdése, hogy megalakuljon az új kormány, de úgy veszem észre, hogy ez nem érdekli túlságosan a közvéleményt. A sajtó találgat, inkább a nevek kerülnek szóba és nem a programok. Csak az a biztos, hogy a kormánypárt ellenzék nélküli óriási fölénnyel fog kormányozni, aminek az árnyoldala a bojkott miatti 50 százalék alatti választási részvétel, ami végül óriási társadalmi szakadékról tanúskodik. A helyzetet bonyolítja, hogy a bojkottálók között is szakadékok tátonganak. Egyes pártok például Koszovó kérdésében még radikálisabbak, mint a kormánypárt. Azt hiszem stabil instabil helyzetbe kerültünk. Az üzlet előtt sorban állva hallom az elejtett mondatokat. „Csak ne legyen rosszabb”, mondja az egyik vevő. A többiek helyeselnek. Ebben a mondatban ismerem fel az uralkodó tömeghangulatot. Sajnos, nincs határozott profilú alternatíva. Liberális párt az elmúlt harminc évben nem ment ki önállóan a választásokra. A választásokom önállóan induló liberális alternatíva akkor sem volt, amikor a rendszerváltó országokban virágkorát élte a liberalizmus. Hiteles baloldali párt pedig nem lépett fel a választásokon, illetve időnként akad néhány törpepárt, amely gondolni sem mert a választáson való részvételre. A baloldali jelzőt kisajátította a Szerbiai Szocialista Párt, úgyhogy a Hontalan esszékben kénytelen voltam „apokrif baloldalinak” nevezni magam. Nagy kár, hogy napjainkban sem indul a választásokon egy kimondottan baloldali párt. Miért? Fél a vereségtől? Pedig nem ártana, ha megméretetné magát. Vagy az derülne ki, hogy hiányzik egy hiteles baloldali párt, amely képes megszólítani a baloldali érzelmű szavazókat, vagy pedig azt, hogy a társadalomból kiveszett a baloldali értékrend iránti bizalom. Az előbbi kétségbe ejtő lenne, az utóbbi pedig valószínűtlen.